„…fájdalmak között is reménykedem"

1. „Miért torpant meg a kultúra lendülete a hetvenes évektől kezdve Amerikában és Nyugat-Európában? És miért bizonytalanodtak el egyre inkább korábbi meghatározó pozíciói nálunk?" – teszi fel a kérdést a kortárs magyar irodalom jeles személyisége, Tornai József a Hitel 2002. évi utolsó számában. A lehetséges magyarázattal sem késlekedik, imigyen folytatja eszmefuttatását: „A hatalomváltásban tizenkét évvel ezelőtt még csak a bomlás fölszíni tüneteit láttam: azt, hogy az irodalom, művészet elveszti a diktatúra paradoxonjaként kapott megkülönböztetett helyét, tekintélyét. Később már abban is biztos voltam, hogy ami bekövetkezett, az nem elitkultúra, hanem a tömegízlés jól megszervezett áttörésének kora. A második világháború végétől számítva először történt meg a mi közép-európai tájainkon, hogy a humán értelmiségtől elvették irányító, értékminősítő szerepét."

A szellem és a lelkek rendezetlenségét, az újkor emberi, erkölcsi és vallási zűrzavarát már sokan és persze sokféleképpen igyekeztek magyarázni. Ha csak a brutalitás-, illetve a mámoripar szédületes térhódítását és máig tartó töretlen lendületét veszszük alapul, könnyen hajlunk arra, hogy a Nobel-díjas lengyel költővel, Czeslaw Milosz-sal egyetértve mondjuk tollba a kézenfekvő „diagnózist": a Nyugat, voltaképpen a fejlett világ válságát „a sok évszázados szekularizáció okozza". A selejt terrorjának a forrása pedig: a pénz.

Mindent átfed és uralma alá hajt a pénz, a piszkos politika és a manipuláció.

„Ki az a jámbor lelkű optimista – kérdezi ugyancsak Tornai –, aki ebből a »mélységből föl tud kiáltani«, és a végzetes torzulás helyrehozatalában reménykedhetne?"

Napi dolgaink s a politika vonatkozásában sem kíméletesebb a költő. Cáfolhatatlan igaza bennünket is mélyen érint: „Mert nem országház az, ahol hitetlenek, cinikusok ülnek. Vagy T. S. Eliot »hollow men«-jei, az üresek."

2. „Szótlan Istenem, üzensz-e még / valamit / a száműzetésbe induló / világosságnak?" – kérdeztem jómagam is legutóbbi kötetem egyik keserű versében.

Nos, igen: a hiány. A hiány lehetséges szellemi és lelki „térképe". Netán a vélt/valós reménytelenségé?

„…elegem volt a félelemből. Reménykedni szeretnék: fájdalmak között is reménykedem" – írja közvetlenül a rendszerváltás után Pomogáts Béla, a Vigília folyóirat kérdésére válaszolva. Majd így folytatja: „Lassan megindítható legyen a lelkek orvoslása, megkezdődhetne a gyógyulás: csak éppen lassan alakulnak ki a társadalom egészségének helyreállítását szolgáló intézkedések és eszközök. Holott talán ez volna az új Magyarország egyik legfontosabb és legsürgősebb tennivalója. Ebben kellene, hogy összefogjanak és együttműködjenek az egyházak és a politikai mozgalmak, a kormányzat és az ellenzék, a társadalom és a kultúra intézményei, szervezetei. A gyógyulásra szükség van, tehát lehetőség is kell, hogy legyen rá…" (1990. 12. sz.)

Jól tudjuk: Isten csodálatos 1989-es szabadítása nyomán szinte az egész Kárpát-medence magyarságának életében is elkezdődhetett volna a keresztény értékek helyreállítása, a hagyomány rendje szerint való megtisztulása a közéletnek. Ma már bizonyság: a feltételes mód használata ez esetben is helyénvaló, hiszen a 20. század utolsó évtizedében csak részeredményekre, hellyel-közzel pedig csak kudarcokra (!) futotta nemzetrészeink, vallási és világi közösségeink erejéből. „Reményeim nem váltak igazán valóra" – olvashatjuk Pomogáts Béla Megújulásra váró hagyomány című kötetének személyes, közvetlen hangütésű, a hithű értelmiségi felelősségével megírt előszavában. A Kereszténység és a közélet című nyitófejezet éppenséggel ezt a mindannyiunkat bőrünkön égető kérdéskört állítja vizsgálódásának gyújtópontjába, csaknem száz könyvoldalon felsorakoztatva idevágó tapasztalatait, megfigyeléseit, érveit és megállapításait.

Rendkívül időszerű, mondhatni: eszméltető forrásanyaggal szolgál a szerző a kötet következő két fejezetében is, ahol a kereszténység és az irodalom kapcsolatrendszerét, a kölcsönhatás mibenlétét tárja elénk és illusztrálja imponáló tárgyismeret birtokában. A piarista Sík Sándor költészetétől a protestáns Németh László írásművészetéig terjed az a szellemi horizont, melyet velünk beláttatni és megértetni igyekszik a szerző, mintegy Kányádi Sándorral vallva: „aki megért / és megértet / az egy népet / megéltet".

Számunkra különösen is fontosak azok az evidenciák, amelyeket az erdélyi keresztény irodalom jelesei – Reményik Sándor, Makkai Sándor vagy éppenséggel Dsida Jenő – gazdag életművének kapcsán szükséges tudatosítanunk, és lehetőség szerint mélyen belevésnünk a szellem és a politika, a hit és a közélet különböző szakágaiban és küzdőterén érvényesülni és hatni kívánó, térben s időben pedig bennünket követő nemzedékek azonosságtudatába.

Éppen ezért gyakorló olvasóink, jelesül pedig lelkészeink, tanáraink és politikusaink nagy haszonnal forgathatják a vértkészítő atyamester Pomogáts Béla kiváló könyvét; tudván, hogy itt Erdélyben, vagy éppenséggel a Felvidéken a népszolgálat mértékét jelző ama „léc" alatt már nem lehet (és egyáltalán: nincs hova) elfutni.

3. Mit ér magyarnak lenni Lake Hope-ban? Hát Kárpátalján? És Nagyváradon? – kérdezhetjük joggal, és persze Pomogáts Bélával, aki a magyar szellem és nyelv utazó nagyköveteként az elmúlt huszonegy esztendő során szinte végiglátogatta a „magyar világ" bejárható tájait, majd ennek nyomán egy hiánypótló könyvet helyezett asztalunkra.

Igen: a Magyarok között a nagyvilágban című kötetben fellelhető írások szinte kisenciklopédiává szervezik önmagukat, minthogy a nagyvilágban meglehetősen szétszórva élő, de még mindig kultúrateremtő és értékőrző magyar közösségek számbavételével egyfajta térképként is szolgálnak a „megvagyunk és dolgozunk" bizonyosságához.

„Az önkéntes zarándok – olvashatjuk könyvében –, aki persze nem személyes kedvtelése vagy áldozatvállalása következtében utazik, hanem egy általa fontosnak ismert és tartott ügyet: a politikai határok által egymástól elválasztott magyarság kulturális, szellemi és lelki egységének ügyét képviseli, ilyenkor békül meg azokkal a nyomasztó tapasztalatokkal, amelyeket idehaza: a mindinkább elvaduló politikai és szellemi életben szerez."

Ilyenkor „a hatalmi küzdelmek zaja elcsendesül – summázza megannyi értekezésének filmszerű pillanatát –, és az utazó valamilyen engesztelő közegbe kerül: ahol otthonosnak és illetékesnek érzi magát. Kolozsváron, Kassán, Ungváron, Szabadkán és Lendván értelmes és dolgos emberekkel lehet találkozni, akik elszánták magukat, hogy megvédelmezzék a kisebbségi magyarság anyanyelvét és anyanyelvi kultúráját, ennek a kultúrának az intézményeit, és következetes, józan munkával fáradoznak az önvédő és önépítő nemzeti stratégiák érvényesítésében".

Meggyőződésem, hogy Pomogáts Béla boldog ember. Hiszen csak a kiegyensúlyozott, önzetlen és boldog emberek képesek annyi évtizeden át megőrizni és továbbörökíteni a csodát. Mi több: csak ők képesek igazából elébe menni a csodának.

Pomogáts Bélát sok minden megkülönbözteti a manapság gombamód szaporodó útikönyvek íróitól, de egyvalami alapvetően: ő pontosan, világosan fogalmaz, és alázattal hajol témáiért, mint aki betű szerint is magáénak vallja Nagy László ars poeticai tömörségű mondását: „Műveld a csodát, ne magyarázd".

Valóban: szerzőnk csaknem fél évszázada műveli ezt a csodát Erdélyben, Délvidéken és a távoli, tengeren túli földrészeken, s eközben spinozai kitartással, műgonddal csiszolt tükröt tart elénk, hogy magunkra ismerhessünk.

Kik vagyunk?

Merre tartunk?

Izgalmas, hellyel-közzel önkínzó kérdések ezek. Az ítéletet azonban magunknak kell kimondanunk. A hízelgőt, a kedveset vagy éppenséggel a fájót – egyaránt. Hiszen e könyv arra tanít bennünket, hogy a közösséghez való tartozás nem pusztán sikerélmény vagy kudarc, hanem mindenekelőtt személyes, erkölcsi felelősségvállalás kérdése.

Barabás Zoltán

Pomogáts Béla: Megújulásra váró hagyomány (C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2002.); Pomogáts Béla: Magyarok között a nagyvilágban (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest 2003.)