Nagyálmos Ildikó

Most, hogy újra…

Most, hogy újra, s tégedet

bár rég meguntam várni

az az őrült gondolat

hogy veled élni, hálni…

a domb alatt, a föld felett

a holdfénymentes estén

olcsó, híg konyak után

mint nő a férfi testén…

a lélek holt, tudat alatt

megölt, mitől féltem

apró hiba csúszott be

én rád nem emlékszem

míg újra elképzeltelek

már szinte jó volt látni

eltűntél, nem tudtalak

újból kitalálni

a reggel úgy siklik tova

mint torkon le a kávé

már nem leszek, nem én soha

magamé s a másé.

Holnap után

Már látom, hogy elindult elébem

Az őszben, gyalog, a fasoron át…

Érzem fenn a sárga testű holdban

A mát.

Falevelek éjjelizenéjét

Hallgatom, e nemtelen csatát…

Megrágom és kiköpöm elébed

A mát.

Átkarolt és simogatott csendben

Elkövetett számtalan hibát…

Visszahoznám tenyerembe rejtve

A mát.

Harmatos kabátját rám teríti végül

Az ősz, mind vétkezik, ki lát…

Már nem kell, vigyétek el innen

A mát.

Parázs-varázslat

A holdfény, a holdfény

ha egyszer megéget

nem látod többé

az égre festett képet

a holdfény, ha átszű-

rődik a házon

fürdet mint tenger

tisztul a lábnyom

valaki üzen

egy másik világból

ne gyújtsunk tüzet

a világ már lángol

száz rőzse pattan

szobánk falának

serceg a katlan

parázs-varázslat

most úgy hiányzol

ó, holdfénysugárra

felülni kéne és

jöhet a vágta

a holdfény, a holdfény

ha egyszer megéget

nem hiszed többé

az égre festett képet.