Hodossy Gyula

Éjjeli monológ kulccsal, cukorkával, gombbal

A kulcsomat visszahozták, ágyba bújtam, édesanyám már elaludt, egyébként beteg vagyok, a feleségem a szüleihez utazott, ráadásul elfogyott a cukorkám, fogat nem mosok, nem is készülök, várom, hogy elaludjak, így egyedül már az is nehézkes, ráadásul rám esett a Herder-jóslat, nyom, nem nagy baj, legfeljebb tovább betegeskedem, édesanyám már úgyis alszik, ja, már mondtam, de hát mindegy, mit mondok, ha beszélek, ha nem, ettől teljesen független: élek-e, aztán egyszer valaki azt mondta – valami befolyásos ürge lehetett –, hogy egy gombnyomás és vége, nem hogy megkínálnának cukorkával, láthatnák, az enyém elfogyott, irigy banda, ilyenekkel kell együtt élnem, tán nem is rám figyelnek, hát nem unják azt a nyavalyás gombot lesni, egyáltalán milyen színű, kör alakú, kocka, háromszög, a fene ezt a világot, semmiről sem tájékoztatják az embert, legalább savanyúcukorkát szereznének nekem, hihetetlen, mennyire fontosnak tartják magukat azzal a nyavalyás gombjukkal, ami nem jó semmire – ezt is a befolyásos mondta –, csakhogy vége legyen az egésznek, ezért ekkora hűhó, borzasztó, hová süllyedt a világ, inkább sakkozom egyet magammal, édesanyám már úgyis alszik, gondolom, én is fogok, de hová tehettem a kulcsomat, ezektől már nem is kérdem, zavartak, szerintem nincs is gomb, voltaképp milyen kulcsot keresek?

„anyám csontjai már* messze jártak…"

Hogy a csontok mit jelentenek? Talán a múltat vagy a jövendőt. A mindenek előtti állapotot, amikor csak köd van és gáz, izzik a semmi, de fénye nincs, csak évmilliók múlva lesz, egyébként mindegy, mert úgysincs, aki láthatná a láthatatlant. Csak állapot van. A folyamat emberi mértékkel mérhetetlen. A semmi uralkodásának ideje ez. Titkos, megrendíthetetlen hatalom. A semmi a király, s önmagának rabszolgája, ő a köd, ő izzik, a fény is ő lesz, ő a minden. A semmi kézen fogva jár a semmivel, mint szerelemtől fűtött ifjak, de hogyan tovább? A tovább a semmi számára értelmezhetetlen, hiányzik a kód, hiányzik a képlet, vagyis hiányzik a valami, csak a kézen fogva van, csak a görcsberándulás, csak az izom nélküli erőlködés van. A szívet melengető szellő, a tomboló szél, talán csak a száztizenharmadik vers, amely nincs, ígérve sem, utalás sincs rá. A csontok jelenthetik a mindenek előtti semmit. A semmi volt, van. Na persze, meg Isten. Mert Isten a valami? Ahol csak a semmi van, ott nincs a valami, csak a semmi ezt nem tudja. A semmi nem lát, de Isten lát. A semmi jövőtlen, Isten időtlen.

A csontok rugdosásra alkalmasak – összekoccantva őket hangadásra –, hogy a sátáni koponyák összeveréséből megszülessen a sátáni kacaj.

A csontokban nincs cselekvés, nincs az akaratlanul is mindent uraló tett, csak az időtlen óhajtás. Óhaj az egész. Egy örökkön-örökké tartó óhaj, amelynek hullámai megrezegtetik a világmindenséget. A semminek nincs kezdete s nincs vége. A hullámok, mint mikor – mondjuk – csontot dobunk álló vízbe, körkörösen szaporodnak, tágulnak a sejtig, a lélek tiszta s mocskos bugyráig, a mindenig. A hullámzás felráz, ráz minket, mint csecsemő a csörgőt. Rázkódunk, himbálódzunk az élet-halál tengeren, ahol élet az örök, halál a véges.

A hullámzás Istentől van, a nyugalom nem, mert a nyugalom maga Isten. Így, hogy adjon önmagából? De a mindörökre az más, mindörökre beköltözhetsz. Az út a csontokon keresztül vezet. Édesapám temetésén a sírásók összezilálták a nagyszüleim csontjait. A frissen kiásott földből ki-kikandikáltak. Ijedten nézték a sötét felhővel teli eget, mielőtt újra eltemették őket, hogy aztán összekoccanva, nagyot koppanva landoljanak egy koporsó fedelén. Apám koporsóján, fiuk koporsóján. Apám kérte, hogy oda temessük, hogy újra együtt lehessenek. Groteszk, de valóságos anyaöl a sír. Az út megjelölve, nagyapám után apám, a következő én leszek.

De lehet, hogy mindez nem ér semmit. A csontok lehet, hogy nem is a mindenek előttiről hordozzák a jelentést, hanem a mindenek utániról. Ha mindenek előtt volt a semmi, logikusan következik, a mindenek után kell lennie a valaminek. A valami meg maga az Isten? Nem, mert a valami az út Istenhez, hiszen már egyszer kimondtuk, Isten az örök nyugalom. A csontok a valami.

A mindnek utáni idő ez, nem évekkel, hanem mélységgel mérendő. A recept: vegyél jó adag tehetséget, tudást, kitartást, fegyelmet, önfegyelmet, vegyítsd szeretettel, gyúrd kegyelemmé, súlytalan egésszé, csonttá, mg össze nem áll örökkön hullámzó sóhajjá.

Misztérium az egész.

Az anya szép volt és szelíd. A szépséget földbe hantolták, hogy csontok messze járjanak, míg a sav ki nem kezdi őket. A folyam hömpölyög tovább tizenhárom versben vagy száztizenháromban, de még az ennedikben is megállíthatatlanul, míg a szív ver. A szerző szíve, míg el nem fogy a valami, mert akkor…

A mindenek után vannak a csontok. A csontok az időtlen állapot. Nem a most már mindegy közöny uralta állapot, hanem a megvilágosodásé, sőt, ha a megtartó Isten engedi, a kinyilatkoztatásé.