Koncsol László
Emlék búcsú és kérelem
Elsüllyedsz lassan
emléked is odalesz
Voltál pedig és anyám voltál
édesanyám voltál
ébredéskor paplanod alá bújtam
babusgattál fiacskádat
örültél hogy ki tudtál hordani
nem úgy mint bátyámat
akivel a rücskös járdán megbotlottál
s odalett
örültél hogy megmaradtam
noha két híres helyen is lemondtak rólam
bolondoztunk az ágyban
huncut mondókákon kuncogtunk
Te tanítottál rájuk
pszt súgtad nehogy kikotyogd
ez a mi titkunk
láttalak reggel mosakodni
én még az ágyban
Te háttal szemérmesen
téli hajnalokon ha atyám begyújtott
szótlan néztük a fény táncát a mennyezeten
nyüszített és pattogott az izzadó fahasáb
mostam hátad az ungvári kádban
kebled és öled eltakartad
nem is tudtam mit rejtegetsz előlem
hajdani hajlékomat
az egyetlent mely biztos meleg és édes
és ígéri a világ teljességét
a csorbítatlan boldogságot
s az üdvöt
amiből lett s lesz is talán valami
ha addig el nem rontom
Szép és szelíd voltál
mondják
mint a mesék világszépei
hogy a Napba lehetett de Terád nem
van egy rokonunk hajdan gyönyörű lány
még ma is szép
ő azért utazott száz kilométereket
hogy Téged csodáljon
festőművész lett Szegeden él
s nagyapja – nagybátyád – arcát örököltem
volt egy idős pap nem messze élt tőlünk
s ha később találkoztam vele
könnytől fátyolos szemmel dicsérte
földbe hantolt szépségedet
És szelíd voltál
és mindenkihez jó voltál
gyógyítottad a betegeket
árvákat fogadtál be neveltél föl
hármat is
taníttattad férjhez adtad őket
kiégett házak népét fogadtad a hajlékunkba
robbanás roncsolta legény kezét gyógyítottad
akik ismertek
ötven évvel holtod után is fuldokolva siratnak
ilyet még nem is láttam
ekkora ragaszkodást
ekkora gyászt
ily eltéphetetlen köteléket
de elmentek már szinte mind kik holtukig sirattak
Veled vannak odaát odafönt nem is tudom hol
de biztosan itt a közelemben
vagyunk még öten-hatan vagy tízen
akikben él emléked
Munkács Chomutov Budapest
Kassa Újhely Szeged és Pécel Nyíregyháza
talán Tallinn
meg egypáran ott ahol éltünk
és atyám porlad
s nővérem aki látta halálodat
és Patakon gondol Rád
én meg Pozsonyban s amerre járok
gyakran igazán gyakran
nem lehet panaszod rám
hogy elfelejtlek
Hogy szerettelek Istenem
Te tanítottál énekelni
Tőled hallottam először a zongorát
és cimbalmoztál
és altattál ha fájt a fejem
és gyakran fájt
Te vittél az ungvári fogorvoshoz
Te meg a jázminillat
az orgonaillat
a gyöngyvirág- és ibolyaillat
a hárs- meg a málnaillat
az első orgonaszó oldaladon a templompadban
téptem a hajad ordítva a budai kórházban
háromévesen
markoltam és téptem hogy ne hagyj ott ne menj el
úgy fejtettek le rólad
és sírtál hogy meneküljünk a front elől
mert atyámat az oroszok fölakasztják
s hallom hogy jajongsz
s hallom hogy mondja atyám
hogy nem megyünk
mert miféle pásztor az aki elhagyja a nyáját
hogy áll majd a Gazda elé
s igaza volt
minket a bombák is elkerültek
de Te nem vigyáztál magadra
a budai flaszterra zuhantál
s drága fejedet halálra zúztad
Vigyázz mondta aztán nevelőanyád
nevelő nagymamám
úgy viselkedj mindig hogy tudd
hogy Ő figyel és vigyáz rád
s én elhittem s próbáltam vigyázni lépteimre
amennyire egy kamasz és egy férfi
a vadonban vigyázhat
Lám odaátról is Te neveltél
s bizony mondom éreztem hogy sorsunkat Te is vigyázod
Árván nőttél és árván nőttem
mindketten anya nélkül
Miféle végzet ez
Majd Te fogadj ha megérkezem
Te babusgass