Falusi Márton

Vonásként élnem

Túszul ejtenek őrült napok.

Elmúlással fenyegetőznek,

telhetetlenek, múlhatatlanok,

csapásokon elzörrenő őzek.

Lerohannak idült ünnepek,

karácsonyok kommandósai.

Égő betűiktől reszketek.

Újesztendőm adósa mind.

Hogyan lehetne vonásként élnem

élet és halál közt hullámzó

szerelem egyenlőség jelében!

Fogadást köt rám az éden.

Árnyam a fehér lapra olvad,

rekedten ragyog szótlanságom –

ultimátumot küld a sorsnak.

Válaszát rég hiába várom.

Naptár hamisít valóságot,

bármit beszélek, ne higgy nekem.

Fény, árnyék rabbá rubrikázott,

átfest, kihúz az értelem.

Szólnék: híre kél igazamnak,

nem dögönyözne árvasága,

grabancon kapna, kitagadna.

Ami tegnap volt, hazugság ma.

Váltságdíjamat kofák mérik,

elgurult pénztárgép-szőnyegen.

Szavamon felmászom az égig,

s a Napot piacra görgetem.

Játéktermi pilóta-kézben

remeg botkormány fallosza.

Lépésed szívemig kimérem,

mégse nyerhetlek meg soha.

Ilyen balekot még ki látott?

Elherdálok bankót, virágot,

legyen kényednek otthona –

fog rajtam grafiti, pernyés átok!

Bicskámmal vándorbotot vágok

szerencséről, diófaágról.

Elvész belőlem, elhagy a múlt.

Csikorgó kínokkal ácsolt

szavamat tőled se féltem.

Járdamargóra űz a szégyen,

bolyongok szakadatlanul

radírozó, ősz hóesésben.

Sírásra nyitok

megszokta torkodat a bor

orvosi műszert a halál

szobádban sírásra nyitok

közhelynek árulja magát

árverezi versnyi titok

amit rejt összekulcsolt kéz

szádon vergődő árva hit

ráncokból időt öl bele

kialvatlan rémálmaid

vérszálú vastag szőttese

hóvirággal vakolt asztal

gyertya toporzékol pisszeg

ásítozik falra ájul

áldozótálat nyújt szíved

derengést gyűjt alá árnyul

fontos lehetsz egy szúnyognak

szűkülő szemednél virraszt

rád melegszik vers falevél

félelemre alvadt viasz

szíved körül megfagy a tér