Barabás Zoltán

Sötétből jöttem

Akik

eddig

szerettek

és szerethettek volna,

lassan elmennek.

Szívük nem bírja tovább,

szemüket az idő kifehéríti

és agysejtjeikkel együtt halnak

a Microsoft összes

számítógépes

programjai.

Akik

lázadó testemnek

hittek egész lényükkel

és a hazug szavak száját

utálkozva taszították el maguktól,

sosem kérdezték tőlem:

az emberközpontú

anarchiából most

hova

el?

Nem

voltak

szentek,

de ismerték

Nietzsche

szavait.

Holnap

talán már

elesettségemen szánakozó

nagy havak

jönnek.

Valahonnan magasról,

ahonnan belátható

a szóból fakadt élet

és a halál,

valamint

az ősnévtelen

összes földi

maradéka,

súlyos

és múlhatatlan

erdélyi versekből,

hontalanná lett szavakból

fog havazni a nagy

könyvtárak olvasótermeiben,

Cambridge, Párizs,

Bécs nagy parkjaira,

és Oslóban,

ahol Sulyok

Vince háza

áll,

s a magatehetetlenek

vére gyáván

megalvad

az élet

titkos

tövén.

Sötétből

jöttem

és látva

lássatok:

már oda

tartok.