Pomogáts Béla

Nyelvünk és irodalmunk – Európában

A magyar nyelv a világban

Sok-sok évszázados története során a magyar nyelv többször is veszélybe került. A török hódoltság idején, midőn a Kárpát-medencét nagyjából nyolcvan százalékban kitöltő magyar népesség igen nagy része esett a pusztítás áldozatául. A Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő függetlenségi háború után, midőn a háborús veszteségek, valamint a háború végén fellépő (még a hadi eseményeknél is gyilkosabb) pestisjárvány okozta pusztítás, illetve a nagyarányú külföldi betelepítés nagyjából negyven százalékra szorította vissza a magyarság országos számarányát. Ugyancsak jelentékeny veszteséget okoztak a 20. századi háborúk, valamint a trianoni szerződés következményei: a repatriálások, kivándorlások, az erőszakos asszimilációra törekvő politika. Mindez csupán e században mintegy kétmillió fővel apasztotta a magyarság számát a Kárpát-medencében.

A magyar nyelv „halálának" rémképe nemegyszer ragadta magával az írók és nyelvtudósok képzeletét: ez a sötét látomás ugyanakkor a védekező közösségi reflexek kialakulásának indítéka lett. Így például Herder hírhedett „jóslata", amely a magyar nyelv kipusztulásának végzetes lehetőségét vetette fel. Erre a baljós figyelmeztetésre válaszolt Kölcsey, Vörösmarty és Széchenyi, midőn a „nemzethalál" rémképével próbálta mozgósítani a magyar közvéleményt. Valójában sikerrel, hiszen a reformkor hihetetlen nemzeti lendületét és kezdeményezőkészségét éppen a Herder által meghirdetett „jóslat" ösztönözte, az az elszántság, amely fel kívánta venni a küzdelmet a „jóslat" várható következményeivel.

A huszadik század magyar történelmi tragédiái: Trianon és Párizs, a magyarság egyharmadának kisebbségi sorba taszítása ismét a nemzethalál rémképét vetette fel. A huszadik században számottevően csökkent a magyarság közép-európai számaránya, és a magyar nyelv a térségben erősen visszaszorult. 1918-tól máig, azaz nyolcvanöt esztendő leforgása alatt a románok és a szlovákok lélekszáma több mint kétszeresére nőtt, miközben a magyarság lélekszáma kevesebb, mint egyharmadával emelkedett. Ha a magyar anyanyelvűek száma ugyanolyan mértékben növekedett volna, mint a szomszédoké (az utódállamok többségi nemzeteié), akkor most legalább huszonkétmillió magyarnak kellene lennie a közép-európai régióban, és ez egyértelmű magyar többséget jelentene a Kárpát-medencében.

A Kárpát-medencében élő magyarság jelenlegi, nagyjából 12 és fél milliós lélekszámával (10 millió Magyarországon, másfél millió Romániában, 500 ezer Szlovákiában, 180 ezer Kárpátalján, 300 ezer a vajdaságban és együttesen vagy 100 ezer Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban) még így is a térség lakosságának tetemes részét teszi ki: néhány százalékkal a népesség 50 százaléka alatt. Ez a többség azonban igen törékeny, és gyorsan fogyatkozik.

A magyar nyelv mindezek ellenére sem tartozik a világ „kis nyelvei" közé. 1999-ben jelent meg Fodor István főszerkesztésével az Európában is ritkaságnak számító A világ nyelvei című nagyszabású munka, amely szerint a Földön nagyjából 6000 nyelvet beszélnek, ezek között 12 olyan nyelv található, amely több mint százmillió ember anyanyelve (sorrendben: a kínai, a hindi, az angol, a spanyol, az arab, az orosz, a bengáli, a portugál, az indonéz, a japán, a német és a francia), további tizenhárom nyelvet 50 és 100 millió közötti népesség beszél (vietnami, koreai, jávai, pandzsábi, telugu, olasz, török, tamil, thai, maráthi, ukrán, lengyel, szuahéli).

A magyar nyelv ebben a rangsorban az igen megtisztelő negyvenötödik helyet foglalja el, előtte olyan nyelvek szerepelnek, mint a filippino, a burmai, az üzbég, a kurd, a malayalam, a holland, a perzsa, a román, utána pedig olyanok, mint a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát, a svéd, a dán, a finn, az újgörög, a bolgár és így tovább. A magyar nyelv ezek szerint Európában (az orosz, a német, az angol, a francia, az olasz, az ukrán, a spanyol, a lengyel, a román és a holland után) a tizenegyedik, és több mint húsz nyelvet előz meg az európai nyelvek rangsorában. A nagyvilágon pedig ezerszámra élnek nyelvek, amelyeket a magyarnál kevesebb (jóval kevesebb) ember beszél.

A kultúra és a globalizáció

A mögöttünk lévő években Európának szinte valamennyi „kisebb" országában megfordultam (mindenekelőtt a Magyar Írószövetség képviseletében). Jártam Hollandiában, Belgiumban, Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Írországban és természetesen Ausztriában. Ezek az országok (Norvégia kivételével, amely távolmaradásával népének igen magas életszínvonalát kívánta megvédeni!) mind tagjai az Európai Uniónak, vagyis mindannyian szereztek tapasztalatokat afelől, hogy az uniós integráció milyen hatásokkal jár a nemzeti gazdaság, a nemzeti kultúra és természetesen a nemzeti identitás tekintetében. Azaz a gyakorlati életben és politikában találkoztak azokkal a kulturális és mentális kihívásokkal, amelyeket az úgynevezett globalizáció okoz. Ennek a globalizációnak éppen az európai integrációból eredő hatásaitól ugyanis igen sokan tartanak most a közép-európai régióban, természetesen Magyarországon is.

Mindenekelőtt meg szeretném nyugtatni az aggódókat, hogy az európai integráció, illetve az integrációs folyamattal kényszerűen együtt járó globalizáció (minthogy az uniós betagozódás erőteljesebb betagozódást jelent az euroatlanti gazdasági övezet és az euroatlanti intézmények rendjébe is, következésképp az integrálódó országok nemcsak az európai nemzetközösséghez csatlakoznak, hanem teljesebben helyezkednek el az európai– észak-amerikai civilizációs és politikai keretekben is) sehol sem haladt együtt a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás megtörésével vagy gyengülésével. Azzal a folyamattal, amelytől a térség „euroszkeptikus" politikusai oly szenvedélyesen szokták óvni a közép-európai nemzeteket, a magyar nemzetet is.

Az imént felsorolt „kisebb" vagy „közepes" nyugat- és észak-európai országokban mindenütt a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás megerősödését és gazdagodását tapasztaltam. Nem csak a skandináv országokban, amelyek közismert példái annak, hogy a modernizáció és az európai integráció sohasem a nemzeti kultúra gyengülését, ellenkezőleg, teljesebb kibontakozását eredményezi. A finnek például, akiknek a mienknél biztosabb alapokra épülő nemzeti tudatosságáról annak idején Kodolányi János két emlékezetes könyvben is számot adott (Suomi titka, 1939; Suomi, 1942), az európai uniós csatlakozás és az ezzel együtt járó impozáns gazdasági fellendülés következtében mind öntudatosabban és hatékonyabban mutatják fel (a nagyvilág előtt is) nemzeti hagyományaikat és kultúrájukat, és a már nemzeti nyelvüket (az ír nyelvet) régen az angolra cserélő írek is az uniós csatlakozást követve fedezik fel mind teljesebben az ír kulturális tradíciót.

A magyar nyelv és kultúra sorsa természetesen nem minden ok nélkül kelt aggodalmakat a magyar értelmiségben (ennek az aggódásnak, ahogy ezt Kölcsey és Vörösmarty költészete vagy Széchenyi István publicisztikai munkássága is tanúsította, közel kétszáz esztendős hagyománya van!). Ezeket az aggodalmakat azonban nem az európai integráció indokolja, hanem egyrészt a magyar kisebbségi közösségeket sújtó folyamatos (Trianon óta nyolc évtizedes) szomszédországi asszimilációs politika, másrészt a magyar társadalom belső, lelki immunrendszerének gyengülése, amely a huszadik században folyamatosan vezetett a nemzeti identitás mentális rendszerének megingásához, és ezt a folyamatot természetesen retorikai kampányok mindeddig nem voltak képesek a visszájára fordítani. Az európai integráció vélhetőleg nem a nemzeti identitás és kultúra további gyengülését, hanem, ellenkezőleg, erősödését hozhatja, akárcsak a finnek, a hollandok, az írek és a többi „kisnép" esetében. Ehhez persze megfontolt, hiteles és következetes nemzeti stratégiára és a magyar (nem csak a magyarországi) politikai erők és irányzatok valamiféle egyetértésére és együttműködésére lenne szükség (akárcsak Finnországban, Hollandiában és Írországban).

A globalizáció jelensége (ennek a nyugati világban könyvtárnyi szakirodalma van) széles körben kelt aggodalmakat, holott, ha meggondoljuk, egyáltalán nem új jelenség, ellenkezőleg, többnyire az európai kultúra egész története során megjelent és érvényesült. Az európai kultúra (és identitás) „globalizációs" keretekben alakult ki a görög-római antik világban és a római birodalom politikai és társadalmi berendezkedése, latin nyelve, vallási rendszere és közkultúrája ugyanúgy globális rendet hozott létre, mint a középkor keresztény univerzuma, amely maga is globális vallási, társadalmi és kulturális rendet alkotott. Ez a globális rendszer valójában csak a nemzetállamok és a nemzeti kultúrák felemelkedésével adta át helyét azoknak a mentalitásformáknak, életformáknak, amelyek között a ma élő európai (és magyar) nemzedékek kialakították a maguk közösségi identitását. A globalizáció, mint az emberi élet minden lényeges mozzanatát egységbe foglaló keret, ilyen módon korántsem ismeretlen jelenség az európai kultúrkörben, mint ahogy más kultúrkörök: a kínai, az indiai, a mohamedán is sikerrel hajtottak végre globalizációs, illetve integrációs stratégiákat a maguk földrajzi és történelmi keretein belül.

Babits Mihály és az európai irodalom

Valójában az a fogalom, amelyet „világirodalomnak" nevezünk, maga is globalizációs (integrációs) fogalom. A világirodalom, illetve ezúttal szívesebben használnám az „európai irodalom" fogalmát, tehát az „európai irodalom" értelmezése során Babits Mihály nevezetes könyvének: Az európai irodalom történetének gondolatait szeretném kiindulásnak használni. Mint közismert, az európai irodalom, illetve a világirodalom mibenlétének meghatározása során Babits valójában Goethe emlékezetes mondásából indult ki, csakhogy amíg a német klasszikus a „Weltliteratur" fogalmát inkább a jövőben látta, a magyar költő és gondolkodó inkább a múltban. „Világirodalom – kezdte művét Babits –: ez a szó valami egységet jelez. Nem egyszerűen az egyes nemzetek irodalmainak összességét. Azoknak a története elolvasható külön-külön. (...) A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak. Csakhogy akkor még nem hívták »világirodalomnak«, hanem jelző nélkül csak »irodalomnak«. Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráit illette. A világirodalom nem ezekből áll össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve."

A világirodalom fogalma Babitsnál az emberiség, pontosabban az euroatlanti emberiség legnagyobb szellemi értékeinek a foglalatát jelenti. „Aki a világirodalom történetét írja – állapítja meg –, az ennek az örökségnek a leltárát és számadását veszi fel. A közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamatot nemzetileg széttagolt világunkban. Az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy élő szellemet, amely megszületett valaha Görögországban, s továbbélve és gazdagodva a kereszténység világlelkében, nem halt meg akkor sem, mikor ez a lélek nemzetek szerint széthasadozni kezdett. Árama átüt nemzetről nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább s máig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét." A világirodalomnak ezt, a nemzeti kultúrák fölött érvényesülő, egységes lelkületét találta meg az antikvitásban, a keresztény középkorban, a reneszánszban, a felvilágosodásban és a romantikában, és az egység felbomlását a 19. század második felének realista irodalmában, majd a századvég és a 20. század irodalmában. „A világirodalom történetírója – mondja nem minden keserűség nélkül – mindenesetre szembe találja magát a modern irodalmak szellemével, melyek egyre inkább csak arra büszkék, amiben a közös áramtól különbözni, attól elszakadni tudnak."

A világirodalom (az európai irodalom) integrációs kereteket alkotó hatása és története azért is figyelemre méltó, mert ez a fogalom nem csak azt jelzi, hogy globalizációs törekvések mindig is éltek és hatottak az európai (a nyugati, minthogy a 18. század óta Észak- és Dél-Amerika vagy Ausztrália is ehhez a kultúrkörhöz számít) kultúrában, hanem arra is, hogy valójában nem a globalizációs jelenségek és tendenciák okozhatnak súlyos gondokat (a mi számunkra is), hanem az, hogy a korábbi globalizációs szakaszokkal ellentétben, újabban nem a magaskultúra, a nyugati hagyományokat és mintákat követő politikai kultúra és köznapi kultúra értékei fejtik ki hatásukat, hanem az értéktelenebb kulturális produktumok, életminták, szokások, a műveltség értékeinek hátat fordító vagy éppen ezeket tagadó mentalitások, és így nem az értékek világa, hanem az értékvesztés, az értéktelenség „globalizálódik": a valódi irodalom, zenekultúra és képzőművészet helyett a gicscses álkultúra és tömegkultúra, a vallás helyett a valláspótló irracionalizmus, a demokrácia politikai kultúrája helyett a népbutításra épülő jobb- és baloldali populizmus.

Kultúra és európai integráció

Mindezek következtében arra kellene törekedni, stratégiaalakítással, a kulturális stratégia eszközeivel is, hogy az európai kultúra, a világkultúra valódi humanisztikus értékei „globalizálódjanak": a liberális demokrácia intézményrendszere, a közéleti felelősségvállalás tudatos morálja és az európai (a nyugati) magaskultúra sok évszázados hagyomány- és értékvilága, mindaz, amit az antikvitás, a kereszténység, a reneszánsz és a felvilágosodás felhalmozott. Ennek az értékelvű globalizációnak, személyes meggyőződésem szerint is, mindenekelőtt az európai integráció: a most radikális kibővítés előtt álló Európai Unió lehet a műhelye. Ez a műhely – a munkájába történő hatékony és tevékeny bekapcsolódás és részvétel oszlathatja el azoknak az aggályait, akik most nyelvünk és kultúránk jövőjéért aggódnak annak láttán, hogy a világméretű globalizáció miként rendezi át a nemzetek identitását és karakterét.

A globalizációs kihívásokkal és fenyegetésekkel (mert ilyen fenyegetések kétségkívül léteznek) szemben valójában az európai integráció sikere adhat védelmet az olyan kisebb nyelvek és kultúrák számára, mint amilyen a miénk. Ez az integráció védheti meg a költőink és gondolkodóink által már igen régóta veszélyeztetett helyzetben látott magyar nyelvet is, minthogy, amint erre az imént utaltam, minden európai kisnyelv és nemzeti identitás csak erősödött az európai integráció körülményei között.

Európában, az egyesült Európában természetesen erősebb helyzetbe kerülnek a „nagyobb" nyelvek: a német, a francia, az olasz, a spanyol és az egész világon, a globalizáció nyelveként, az angol, amely már szinte mindenütt a „második nyelv", a világnyelv szerepében jelenik meg. Mindazonáltal a „kisebb" nyelvek sem veszítik el jelentőségüket, nemcsak amiatt, hogy elvben az unió minden nyelve egyenrangú, hanem azért is, mert ezek a nyelvek az uniós országok gazdaságának megerősödése következtében, jobb pozícióba kerülnek nemzetközi téren is. Ezt a jelenséget máris tapasztalhatjuk közvetlen környezetünkben, a közép-európai régió országaiban: a magyar gazdaság fejlődése és a nyugati gazdaságokkal kialakult kapcsolatrendszere következtében szinte minden egyes szomszédos országban felértékelődött a magyartudás a gazdasági élet területén. Mára az a korábban meglepőnek tartott helyzet állt elő, hogy románok és szerbek tanulnak magyarul, arra számítván, hogy Magyarország európai uniós csatlakozása esetén magyar közvetítéssel könynyebben tudnak eljutni az unió piacaira és intézményeihez.

Magyarország európai integrációja, legalábbis az én meggyőződésem szerint, nagy lehetőségekkel járhat együtt nemzeti nyelvünk és kultúránk megerősödésének, hatékony védelmének tekintetében is. A magyar nyelv ma, mindenekelőtt a Magyarországgal szomszédos államokban, valóban védelemre szorul, hiszen látni való, hogy miként töredeznek le nyelvterületünkből kisebb-nagyobb darabok, és miként veszítik el magyar jellegüket, történelmi és kulturális karakterüket olyan régi magyar városok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Kassa és Ungvár. Az európai integráció az olyannyira szükséges nemzeti önvédelemnek is hatékony eszköze lehet.

Az európai integráció ugyanis nem támadja meg a nemzeti nyelveket, a „kisebb" nyelveket sem, és az a körülmény, hogy általános tapasztalatok szerint az angol válik közvetítő nyelvvé az Európai Unión belül is, még nem szorítja háttérbe a nemzeti nyelveket. Azokban az országokban, ahol az angol valóban „második" nyelvként él, és a lakosság igen nagy része legalább „középfokon" ért és beszél angolul, miként ezt a finnek, a svédek, a hollandok helyzete is tanúsítja, szó sincs a nemzeti nyelvek leépüléséről és háttérbe szorításáról. Ellenkezőleg, az angol nyelv széles körű ismeretét és már gyermekkori elsajátítását az anyanyelv, a nemzeti nyelv igen nagy megbecsülése és tudatos gondozása egészíti ki.

Ugyanez vonatkozik a nemzeti kultúrákra, a nemzeti irodalmakra is: a nemzeti nyelvű könyvkiadás, a nemzeti zene, a színházi kultúra és képzőművészet minden uniós országban bőkezű támogatásban részesül, és ez a támogatás arra is kiterjed, hogy az uniós országok irodalma és művészete, sőt népi kultúrája, már ahol ez egyáltalán fennmaradt a huszonegyedik században, például a skandinávok, a spanyolok, a portugálok, a görögök és az írek körében, tehát ezek a kulturális értékek is minél ismertebbek legyenek az egész európai nemzetközösség előtt. Ebben a tekintetben igen tanulságos az írek példája, akik ugyan vagy két-háromszáz esztendeje elveszítették eredeti nemzeti nyelvüket, mégis annál nagyobb szeretettel és buzgalommal ápolják zenéjüket, táncaikat, művészeti, például építészeti és szobrászati örökségüket és népi hagyományaikat.

Irodalmunk az Európai Unióban

Ezért hiszek abban, hogy a magyar irodalomnak is igen jó lehetőségei lesznek európai uniós elhelyezkedésünk esetén, és európai integrálódásunk előbb-utóbb orvosolni fogja azokat a lelki sérelmeket is, amelyeket a magyar irodalmi életnek kellett folyamatosan elszenvednie amiatt, hogy nemzeti irodalmunk mindmáig nem igazán a saját rangján van jelen az európai köztudatban, az európai irodalmak között. Ez a kétségtelenül mostoha helyzet szinte egy évszázad óta okoz elégedetlenséget a magyar irodalom öntudatát és önérzetét kifejezésre juttató írók, irodalomtörténészek és kritikusok körében. Hivatkozhatom Babits Mihály 1913-ban keletkezett Magyar irodalom című nagy (szinte könyv terjedelmű) tanulmányára, amely igen tekintélyes filológiai anyagot mozgásba hozva próbálja felderíteni annak okait, hogy irodalmunknak, minden hazai és szórványosan külföldi erőfeszítés ellenére sem sikerült az európai köztudatot meghódítania.

„Érthető – mondja Babits –, ha annyira nemzeti értékek, mint az irodalom, nehezen kapják objektív helyüket. Még nehezebben a kis irodalom, amelynek ismeretlen a nyelve is. Ritka a nagy világirodalmi szemű kritikus, ki fáradsággal akarna utat törni ily kétes és csekély bányákba, mikor annyi gazdag, óriás tárna nyíltan áll lámpása előtt. A kis tárnába politikai vagy faji rokonszenv szokott csak vezetni: és az nem irodalmi, annál kevésbé világirodalmi kalauz; kritikátlan dicséreteivel még inkább elriaszt."

A „kis" irodalmak ugyanakkor, mindezek ellenére is, időnként átütő sikereket érnek el az idegen környezetben, olyan, manapság a világirodalom szerves részeivé vált irodalmakra gondolok, mint a dán, a finn, a portugál vagy az újgörög irodalom. Azt Babits is érezte, hogy a magyar irodalom nemzetközi recepciójának elégtelenségét nem lehet pusztán nyelvünk elszigeteltségével magyarázni: a jelentős huszadik századi sikereket szerzett újgörög vagy finn irodalom nyelve is elszigetelt. Ezért talán érdemes idézni azt a magyarázatot is, amelyet nagy költőnk az átfogóbb recepció sajnálatos elmaradására adott: „Irodalmunk – fejti ki Babits – európai: első királyink óta teljes akarattal és tudatossággal csatlakozott kultúránk a Nyugathoz, a Kereszténységhez: és régi, pogány kincseit nemcsak kihalni engedte, hanem úgyszólván készakarva irtotta ki, hogy a nyugati kultúra évezredes törzsébe ojtva, egészen új életet kezdhessen. De fejlődése nem volt zavartalan: majd belső reakciók és ellenállások, majd külső háborúk és politikai szakítások választották el választott törzsétől: az ojtvány kókadt, csüggedt, majdhogy egészen levált. Nagy kertészek munkája, mely más fán különös, tripla virágokat, új gyümölcsfajokat hoz létre: itt mind arra kellett, hogy az ojtvány valahogy megéljen. S mikor már végre, véglegesen megélt, s valóban soha nem látott virágai kezdtek fakadni, új gyümölcsei érni, akkorra oly messze maradt nyugati szomszédaitól, kikhez szellemben, kultúrában mindig ragaszkodott; oly politikai és történeti sorompók emelkedtek közöttük, hogy ha a magyar híven ápolja kertjében a nagy nyugati fának e szerény bujtásait, olyan hűség volt ez, mint a szerény falusi leányé, kit nagyvilági kedvese elhagyott vagy igazában sohasem gondolt rá."

Nem szeretném hosszasabban idézni azoknak az írásait, tanulmányait és vitairatait, például Eckhardt Sándorra, Balogh Józsefre, Keresztúry Dezsőre és Illyés Gyulára gondolok, akik a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején próbáltak számot vetni azzal, hogy „hírünk a világban" miért is alakult olyan szerencsétlenül, és a hivatásos magyar kulturális politikának mi mindent kellett volna tennie annak érdekében (és mi mindent mulasztott el ezen a téren), hogy éppen irodalmunk vigye el nemzeti kultúránk értékeit a nagyvilágba, és ennek révén változzék meg az a nem egyszer kedvezőtlen kép, amelyet rólunk a szomszédaink (a csehek, a szlovákok, a románok, a szerbek) teljesítményeit jóval előnyösebben értékelő külföldi közvélemény kialakított.

Csupán egyetlen idézetet engedjen meg nekem az olvasó. A magyar „kulturális diplomáciát" igen nagy műveltséggel és elkötelezettséggel szolgáló Balogh József, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly című kitűnő folyóiratok szerkesztője figyelmeztetett a Magyar Csillag 1943-as évfolyamában közölt A nemzeti önismeret eszközei című tanulmányban arra, hogy a magyarságot sújtó trianoni ítéletet részben az alapozta meg, hogy az ország nem volt képes a nyugati közvélemény, illetve a döntéshozó nagyhatalmak magyarságképét kedvező módon (át)alakítani. „A múlt világháborút – olvasom Balogh József írását – nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben: a magyarnak azzal a képével szemben, amelyet ellenfelei állítottak a világ elé, nem tudott olyan képet vetíteni, amely meggyőző erővel védhette volna meg jogait. Nem utolsó sorban azért történt ez így, mert ellenfelei érvelésének tartalma áttekinthetetlen labirintus volt a magyarság számára, nem tudta azt, amit mások róla tudni véltek." Igen, valóban arról van szó, hogy a megfelelő országkép kialakítása, elfogadása nélkülözhetetlen a nagy történelmi fordulatok idején, és egy békeszerződéssel kapcsolatos alkufolyamatban az irodalomnak legalább akkora lehet a szerepe, mint a háborúban a hadseregnek – főként, ha a hadsereg vereséget szenvedett.

Irodalom és országimázs

A külföldi magyarságkép – ahogy mostanában mondani szokták: az „országimázs" – gondozásában, alakításában és javításában, legalábbis az én személyes meggyőződésem szerint, igen sokat tehetne a klasszikus és a modern (a kortársi) magyar irodalom. Természetesen nemcsak a magyarországi, hanem az egyetemes magyar irodalom. Ezen a téren azonban, ha vannak is, különösen újabban, örvendetes eredményeink, a legkevésbé sem számolhatnak be folyamatos és átütő sikerekről. Tulajdonképpen el lehet mondani, hogy Petőfi kivételével nincs jelen magyar író abban a kanonizációs rendszerben, amelyet a kulturális közmegegyezés „világirodalomnak" tekint. Vörösmarty, néhány kiváló francia költő, így Jean Follain, Jean Rousselot, Pierre Emmanuel és mások jóvoltából (a Gara László gondozásában 1962-ben megjelent Le vieux tzigane című kis kötet révén) kissé jelen van a franciák világirodalmi tudatában. Ugyancsak Gara László szerkesztésében adta közre 1962-ben a párizsi Seuil kiadó az Anthologie de la Poésie hongroise című kitűnő válogatást, amely a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig gyűjti csokorba a magyar líra remekműveit, sajnos ez az antológia mára az ismeretlenség homályába veszett, második, bővített kiadása mindenképpen időszerű volna!

Ugyanígy Jókai és Mikszáth egy időben jelen volt az angol és a német köztudatban, Kosztolányi és Krúdy újabban a franciában, Pilinszky János költészete mindkettőben, Németh László (elsősorban tanulmányaival) a németben, Füst Milán és Szentkuthy Miklós a franciában, Szabó Magda regényei több európai országban is, illetve az újabb magyar irodalom alkotó egyéniségei közül Konrád György, Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Petri György, Grendel Lajos és mások újabban helyet kaptak az európai és az amerikai könyvpiacon és olvasói kultúrában. Külön örvendetes Márai Sándor legújabb keletű német, angol és olasz elismertsége, ámbár az meggondolkodtató, hogy nem legkiválóbb műveivel, például az Egy polgár vallomásaival vagy A Garrenek művével aratott sikert, ráadásul angol fordítása nem magyar eredetiből készült. A siker azonban természetesen így is örvendetes.

A magyar irodalom nagyobb szabású, egyetemes európai recepciója mindazonáltal hosszú ideig késlekedett, és ezt mi sem jelzi hatásosabban, mint az, hogy minden várakozás ellenére hosszú időn át nem volt magyar irodalmi Nobel-díjasunk. Holott térségünk „kis" irodalmai közül eddig több: a lengyel, a cseh, a szerb, a finn és az újgörög irodalom is hozzájutott ehhez a rangos elismeréshez, és a mi irodalmunk is már többször elérkezett a díj közelébe: a két világháború közötti korszakban Kosztolányi, 1956 után a börtönbe vetett Déry Tibor, később Illyés Gyula, Németh László és Weöres Sándor (aki Czeslaw Milosz Nobel-díjazása idején a három leginkább esélyes jelölt között szerepelt!), később Szabó Magda, Mészöly Miklós, Juhász Ferenc, Nádas Péter, Esterházy Péter, és persze igen sok huszadik századi magyar írót tudnék még említeni, aki meggyőződésem szerint és ismert külföldi (akár közép-európai) díjazottakhoz képest is megérdemelte volna az elismerést. Mondjak neveket? Ady, Babits, Móricz, Krúdy, Kassák, Karinthy, Füst Milán, József Attila, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Sütő András. Mindezek után igen örvendetes volt, hogy a Nobel Bizottság döntése értelmében a 2002-es esztendőben az irodalmi Nobel-díjat Kertész Imre még 1975-ben megjelent Sorstalanság című regényének ítélték oda.

Európai integrációnk bekövetkeztével talán remélhető lesz, hogy irodalmunk és általánosságban nemzeti kultúránk hatékonyabban és gazdagabban fog otthonra találni az európai nemzetek kulturális tudatában, és része lesz annak a lelki „vérkeringésnek", amely az integráció szellemi és erkölcsi erejét adja. Azért bízom ebben, mert hasonló történt más „kis", az unióhoz csatlakozó nemzetek, így a hollandok, a finnek, a dánok, a portugálok, a görögök esetében is. Az európai integráció, legalábbis az utóbbi egy-két évtized tanúsága szerint, mindenütt felgyorsította és felerősítette azt a szellemi „anyagcserét", amely során az európai nemzetek átadják egymásnak, illetve a nagyobb (kontinentális) közösségeknek nagy értékeiket. Remélhetőleg ebbe a szellemi „anyagcserébe" fog majd minden korábbinál teljesebben bekapcsolódni irodalmunk és kultúránk is.

Természetesen nem csak Magyarország irodalmára és kultúrájára gondolok, minthogy az európai nemzetek közösségében eddig sem pusztán államok, hanem nemzetek, régiók és kultúrák is szerepet kaptak. Az, hogy a közép-európai régiónak azok az országai, amelyekben nagyszámú magyar lakosság él, és amelyekben sok évszázados magyar irodalom és kultúra fejlődött ki, milyen időrendben követik egymást az integrációs „menetrendben", egyelőre nem tudható. Először Magyarország fog sorra kerülni és vele egy időben, ahogy most tudható, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia, később Románia és Bulgária, még később Szerbia és Horvátország, és ki tudja, mikor, Ukrajna (és vele a kárpátaljai magyarság). Természetesen mindez annak a függvényében, hogy ez utóbbi országokban milyen mértékben szilárdul meg a demokratikus intézményrendszer, amelyek szerves részét képezi a nemzeti kisebbségek és a kisebbségi kultúrák szabad fejlődésének biztosítása.

Mindez azt is jelenti, hogy a Magyarországgal szomszédos országok csak akkor tudnak eleget tenni az európai integráció követelményeinek, ha a demokratikus intézményrendszer működését és szükséges további kiteljesedését nem fenyegetik antidemokratikus erők. Így Szlovákiában és Szerbiában a következő választások alkalmával nem kerül sor nacionalista viszszarendeződésre, és Romániában meg tudják fékezni a Vadim Tudor és Funar nevéhez fűződő szélsőjobboldali előrenyomulást.

Mindenesetre azt itt és most rögzítenünk kell, hogy a teljes magyar kultúra európai jelenlétéért és kívánatos térnyeréséért a magyarországi kormányzat, a magyarországi kulturális intézményrendszer a felelős. Ennek az intézményrendszernek kell elősegítenie azt, hogy az erdélyi, felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági, mi több, a nyugati magyar irodalom, magyar kultúra is szerepet és hangot kapjon abban a virtuális kórusban, amelyet az uniós nemzetek irodalma és kultúrája alkot. Felelősségünk nem kicsiny, ennek a felelősségnek okos stratégiai munkával, szorgos igyekezettel és bizony anyagi áldozatok vállalásával tehetünk csak eleget.

Új korszak hajnalán

Babits majd egy évszázaddal korábban, már idézett tanulmányában, a következőket jelentette ki: „A szellemi élet törvényei hasonlóak a szerves élet törvényeihez, s valamint az élő test minden kis része folytonos anyagcserében áll összes többi részeivel: úgy van az a nagy kultúrákkal is. Nincs ok tehát feltennünk, hogy a magyar kultúra, ha valóban kultúra és érték, az európai szellemközösségből igazán és sokáig, hacsak egyoldalúan is, kizárva maradhasson. Az alakulások korszakát éljük. Nemzeti irodalmunk, egész nemzetiségünkkel együtt átalakulóban van, de átalakulóban van Európa, az európai élet és kultúra is. Minden jel arra vall, hogy a változások úgy politikai, mint kulturális téren az egyesülés felé irányulnak, s kultúránk is még szorosabban fog az európai kultúrába olvadni, s ennélfogva ott nagyobb és erőihez méltóbb szerepet is vinni." Mondhatnám, mindezt a jelenben is írhatta volna: huszadik századi történelmünk szörnyű zsákutcái okozták, hogy a nagy nemzeti feladatok újra és újra időszerű kihívást jelentenek, és nekünk, megfontolva a mögöttünk lévő évszázad gyötrelmes tanulságait, válaszolnunk kell ezekre a régi kihívásokra. Mást nem tehetünk.