Gittai István

Az Ady-kör holdudvara

A ’90-es évek közepén, amikor Szűcs László kollégámmal fellapoztuk a nagyváradi Fáklya 1971–1990 közötti kollekcióját, hogy kiírjuk belőle az egykori Ady-körök programjait, magam is meglepődtem azon, hogy a hírrovatban milyen gyakran szerepel a nevem. Hol legújabb verseimet, kötetemet mutatják be, hol pedig vitaindítóként, házigazdaként működök közre. Talán egyik kezemen megszámolhatnám azon köröket, amelyeket kihagytam. A Péntek esti szabadságunk című kötet függelékének tanúsága szerint a fent említett húszesztendős periódusban mintegy 420 rendezvénye volt az Ady-körnek. Itt mondom el: rendkívül örülök annak, hogy az egykori aktív köri tagok vallomásai alapján 1998-ban könyv formát is ölthetett a néhai irodalmi körök esszenciája. Hogy mi is ez az esszencia? Alkotómunka, közösségteremtés, közművelődés, barátság, szerelem, szolidaritás, de ellentmondani, és másat, jobbat akarni merés is. A fenti fogalmak mindenikére sorolhatnám a példákat. Egyik vagy másik pennás társ remekbeszabott írása valósággal indukálta a többieket (Kőrössi P. József: Regényvázlat). S milyen jóleső érzés volt látni, ha egyik vagy másik rendezvényünkön szűknek bizonyult a terem. Persze az üröm ízét is megtapasztalhattam, amikor is gyér volt az érdeklődés.

A körön született barátságokról csak annyit: állják az idő próbáját. Göteborgban, Frankfurtban vagy Budapesten élő barátaim arca, tehetsége csöppet sem halványult. A szolidaritásra hadd mondjak el egy konkrét példát. Miután az Ellenpontok című szamizdat folyóirat szerkesztőit meghurcolta a Securitate, s a Tóth házaspár élete anyagilag ellehetetlenült, Tőke Csaba sorra megkereste ismerőseit, s pénzt gyűjtött megsegítésükre. Habozás nélkül adtam, s csodálattal néztem fel rá, mondván: lám, közöttünk ilyen emberek is léteznek.

Az ellentmondani, másat, jobbat akarni merők legszebb példáját kétségkívül Tóth Karcsi szolgáltatta. Az ő hangos véleménynyilvánításai bátorítóan hatottak rám. A Mozgóképek egy idegháborúból című negyedik verseskötetem (Kriterion, 1982) a megjelenését követően terítékre került az Ady-körben. A vitaindítót Tóth Karcsi tartotta, s ezúttal sem cáfolta meg önmagát: alaposan és kimerítően főleg azon verseket, versrészleteket emelte ki, amelyekben politikai töltetük révén a fennálló totalitárius rezsimet – ha költői eszközökkel és burkoltan is – kíméletlenül kritizálom. Tóth Károlynak a könyvemről akkor elhangzott s azóta is féltve őrzött recenzióját eddig sehol sem közölték. Úgy gondolom, hogy ebben a visszaemlékezésben igenis helye van:

„csuklik az idő / guberál a balga / tarhál az adu" (Dilemmák) – Gittai István saját sorsán keresztül, mely a miénk is, jól ismeri a történelmet, az örök és mindennapi történelmet, úgy, ahogy azt a köznapi sorsba rekesztett intellektus megtapasztalhatja. Az itt-ott jelentkező naivitás ellenére – és mindegy, hogy ez a naivitás álca-e vagy Gittai lényének része, esetleg csupán egyfajta sors egyfajta megközelítési módja –, tehát e naivitás ellenére, vagy azzal együtt, de lehet, hogy éppen ezért, Gittai tudja és érzi a lényeget mindabban, ami számunkravalóan adatott. Közegünk, mely besatíroz, hogy olyanok legyünk, „mint a többi mindegy" (Mozgóképek egy idegháborúból), kizár bennünket a lét azon szféráiból, melyekben egzisztenciánk egyéniségünkre szabott lehetne.

„Mintha lopnám valahonnan, / mintha megvonná tőlem valaki / ama másik életet, / melyet élni szeretnék / egy megrogygyant / és elnéptelenedő miértben" (Keltezetlen naplólapok) Az egzisztencia ellehetetlenülésének körülményei között a személyiség eljelentéktelenedik, és – talán egy tudatosan megtervezett folyamat végeredményeként – tehetetlenné is válik. „Hátba vág a százalék, / és szűrünk hóra huppan. / Tegnapszépe, ólomszirom vagyunk, / És semmi sem ellen." (A mégis nem is mégis) A személyiség öngyilkosság előtti utolsó menedéke (menedéke?) az önmegőrzésre összpontosító passzivitás, melynek értékmegőrző funkciója nélkül talán már nem is lenne történelem.

„csetlik-botlik, száján szitok. / Én – átka tárgya, nem titok – / könyörtelenül cáfolom / avval, hogy megállapítok." (Mozgóképek egy idegháborúból) A megállapítás annyiban passzív, hogy még nem kimondás. Gittai úgy mond ki, hogy nem mond ki, megfogalmazásaiban mégis nyilvánvalóságként bukkan elénk a nyilvánvalóan megfogalmazhatatlan nyilvánvalóság, az értünkvalónak hazudott valóság: „nekünk gomolyog a kender / nekünk kéthetes a tenger / érettünk a fal a függöny / sisankózhatunk a trükkön" (Dalok – mondjuk egy seprűhöz) Helyzetünk perspektíváiról pedig így szól: „van trombitánk vonalunk/ annak mentén vonatunk // amelyen úgy robogunk / hogy a hangunk elakad / a tegnapunk leszakad / úgy előrenézünk" (Dalok – mondjuk egy seprűhöz).

Éppen azért, mivel az élethelyzetek történelmi kontinuitása kétségtelen tény, még egy dinamikus létszerkezetben is tartós érvénnyel bír az, amit Gittai egy nem dinamikus szerkezetbe hálózottan, igazi gittais fanyarsággal, a dolog paradoxalitását is átfogva helyettünk is kimond: „Kockában a hangulat / fialt két házinyulat // Eszméletlen lebegőn / kiköbözött levegőn // virágzik a tenyészet / kiköpi az enyészet" (Dalok – mondjuk egy seprűhöz).

Az emberi lélek a legképtelenebb élethelyzeteket is képes – mivel a játék lényének feltétlen tartozéka – játékosan is felfogni anélkül, hogy ez esetenként a szarkazmusnál felszabadultabb derűt is hordozna: „pótevező / pótlevegő / pótmama / pótpapa / pótvese / pótmese / pótágy / pótvágy / pótjegy / póthegy // szacharin" (Fügemagozó). Más pillanatokban viszont a létérzés személyes tragikummá desztillálódik: „Az iszonyatok sora nem álom / akár a hulladék // hátramarad / és valakié" (Mozdulatok a ruhatárból).

De hogy a helyzetértelmezés megközelítési módozatainak sorát lezárjuk, lássunk egy filozófiai töltettel bíró példát is: „Szétziláltan / meg nem ejtett dolgok / ködös útvesztőiben / bérhezlapultan kereng / kereng egy emberöltő // Forrás és torkolat / és a szintkülönbség / víziútja közöttünk / amelyért meglakolsz" (Időzítések). Mindennek szintéziseként fogható fel az igazi gittais groteszkséggel megírt, teljesen áttételes megjelenítésekkel felépített A teve című verse: „A friss teve az asztalon állott már / ki is mutatta hidegvérét / rásandított a torpedóra / mely kaktuszok között feküdt / még működési elve nélkül // Szóval a teve sandított / közben megjött az angyal is / és kiosztotta a szőlőt / és mi lihegve ettük // – Ez aztán a tömegjelenet! – / kiáltotta a kosár / meg is toroltuk érte // Erre fel toppant be az ólom / és apró kuckókat ásatott velünk / az oszoljban". A kép vázolt tehát. A lényeges kérdés azonban: hogyan reagálunk a van-ra. Merünk-e, mersz-e nemet mondani rá?

Ha idegeid nem bírják már a társadalmi rövidzárlatok feszültségeit és légüres feszültség-eséseit, talán úgy hiszed, akkor maradhatsz a felszínen, ha létezésed felszíneibe kapaszkodva a derű rázásmentes áramköreit keresed. Őreid is ezt akarják, mert „A derű hiedelme / addig-addig lézeng / könnyedre szomjas tagokban / mígnem igen keletkezik / a számon / hulló felejthető igen" (A derű hiedelme). Jófiú akarsz maradni, hogy békéd legyen. Vajon elérhető-e belső békéd látszata, ha érette magaddal fizetsz? „Ütnöm kéne / visszaütni nagyon / és nem ütök / és dobra se verem / hogy hány sebből vérzik / önérzetem // Hát mit kapok én / cserébe a fegyelemtől?" (Jófiú kérdez) S mit mond erről egy „idegminta a köröm alól"? „Fogadom bánom megszegem / ingyen örökké vesztegen // haragszom félek békülök / szabályosan elévülök // pőrén kérdőn kék iszákban / fülleteg világhibában" (Idegminták a köröm alól).

De így is rád találnak, te „kartoték-adat" (J. A.)! „Magamhoz veszek néhány tablettát, / ha esetleg megmotoznak, lássák, / előrelátó vagyok. // Ha pedig a motozót az is érdekelné, / hogy huszonöt év múlva / mekkora méztermés várható, / miért is ne vágnám rá azonnal: / fejenként másfél mázsa. // Úgyse együtt szalonnázunk." (Víkend)

Ha élsz, már nyilvántartott életed is bűnként hárul vissza rád. Mert „A vád / hamisan rád tolul / és megszorít egy gemkapocs // A húsod is csak almatest / vazallusokban káröröm // Szerte több barbár mint görög / Mr. Harold magadra vess" (Függőónok, bodzabélingák)

Méltóságod romjai között így vezet az út az igentől a hallgatásig. És a hallgatásból út hová vezet? „Még egyszer kérdezem: / mi van hát a szádon? / szó, penész, lakat? / vagy a kimondhatatlan / személyesen? / vagy csak egy idióta / bamba tátisága" (Tegeződés egy bezúzott tükörben).

Az út, ha van, ha lenne – magunkhoz vezetne. Az út számunkra talán nem reális adottság. De a vers – melynek útjában nem tankok s gumibotok állnak, csak cenzorok – a képzetek szárnyán, úgy tűnik, bejárhatja azt, mint teszik ezek a – minden bizonnyal önkényesen – kiragadott idézetek: 1. „Kikerülni, / átugrani a pocsolyát / persze nem kötelező, / mint ahogy azt sem, / hogy befülledj a rámába." (Víkend) 2. „húzza, halogatja / aggastyán a véget, / s térdein / oly könyörtelen majdanra / oktat, / melyben énünk legjobbika / sebzett bősz bika" (Összefüggő felületek). 3. „Nem a rúgástól, / nem is a dühös tőrdöféstől, / hanem a lépten-nyomon kiserkenő / eltökéltség farkastejétől, igen, / attól rendülsz meg." (Keltezetlen naplólapok) 4. „Istenemre, / beszállnék már / a többes számba, / mely semmiképpen nem egykalap, / vagy holmi piszkos létramászás, / de melyben minden énnek / helye s rangja van." (Keltezetlen naplólapok)

Gittai azonban nem utópista. Számba vesz bennünket, és kegyetlenül leszámol azzal, hogy a sorsunk is leszámol velünk. „Megkísérteni – / hajtogatja egyre siralmasabban / a szolgalelkű // Csakazértis – / süvöltözi fejetlenül / a dacos. // Bolondunk / teavizet forral, / hangyát szór bele. // A többiek elestek, / vagy kereket oldtak." (Kelengyék és egyéb bélelések a haladék homorúján)

A számbavehető elme reménytelenül és hittelenül megtapintja kopár világunkat, s mint az istenre tett hitteli eskü robban ki belőle a sikoly, mindnyájunk sikoltása: „Tengek és lengek / hosszútávon / belterjes ónos / hintaháton // Felül mennyezet / körül falak / odakoppanok / nem omlanak // Még menekülnék / még remélem / a megváltó rést / ha megérem // istent cserélek / lelket álmot / Vivát szabadság! / Rád kiáltok".

Nyolcvankettő nyarát írjuk. A Tóth Károly által is szerkesztett, Ellenpontok című szamizdat folyóiratnak ekkorra már a negyedik száma is elkészült. Én nem tudtam róla, egyetlen példánya sem került a kezembe. Hetedik érzékszervemmel azonban igenis sejtettem, hogy a rejtett háttérben történik, készül valami. És még mennyire, hogy készült! Nem más, mint a Madridi Konferenciához eljuttatott Memorandum, valamint Programjavaslat. Amikor aztán a Programjavaslatot beolvasta a Szabad Európa Rádió, büszke voltam a megfogalmazóira, s arra is, hogy mindez Nagyváradon készült.

Ha burkoltan és metaforákba csomagolva is, leírtam és fel is olvastam a hatalommal szembeni dohogásaimat. Vasúton című versemet például az egyik nőket köszöntő március 8-án ötvenfős közönség hallhatta: „Mehetnékem lobban a vadonban: / lakom a rám zárt tehervagonban. // Pár napra vizem, harapnivalóm: / semmi, de semmi kivetnivalóm. // Csakhogy vaksötét belül e szállás, / állandó, éjjeli kényszerleszállás. // Fékezés, veszteglés, meglódulás; / mit hozhat még vasutas Mikulás? // Jövök? Vagy megyek? Már nem is tudom, / ám amit gondolok, úgy eldugom, // mintha nem lenne, sose lett volna, / tán jóistennek se válaszolna. // Időleges, átmeneti való: / velem gördülő trójai faló.

Később, már a puszta megállapításon túllépve, alternatívát is kínálok, Tavaszáhító című, március 15. apropóján írott versemben. Eljátszva a naivat, egyenesen a Fáklya főszerkesztőjének, Illés Ferencnek a kezébe adtam, aki elolvasta, rábólintott, s csodák csodája, március 15-én le is közölte, nem kis örömömre. Nem értette volna, hogy miről szól a vers, avagy szándékosan nem akarta érteni? Az olvasói visszajelzések mindennél fontosabbak lettek: Még márciuson ül a tél. / Szegen lóg a pengeacél. / Szárad széna-szalma, zörög. / Én, tavaszáhító görög, // de szeretnék megújhodni, / árnyékomat átrajzolni; / legyek ámulat ószeren, / szilvafa, mely szilvát terem. // Én legyek a szélkiáltó, / és a menetirány-váltó. / Elindulni velem tessék, / ki klorofill, nem zöld festék; // én tavaszáhító görög. / Száraz széna-szalma zörög. / Szegen lóg a pengeacél. / Még márciuson ül a tél.

A nyolcvanas évek közepétől egyre vakmerőbbek és kimondóbbak lettek a verseim (Tótágas, Életcirkusz, Szekeresdi, Üzenet, Limerickek stb.). Miután sorra felolvastam ezeket Tolnay Tibor festőművész barátomnak, meg is jegyezte: e versekért engem akár be is zárhatnának. Volt is benne némi igazság, hiszen egy névtelen váradi poéta, Papp Sándor, az enyéimnél jóval ártatlanabb írásáért ült két évet. Az 1987-es brassói munkástüntetés után a hatalom bekeményítése dacára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kommunista rezsimnek befellegzett. Ekkoriban már rendszeresen hallgattam a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű adásait, s lelki füleimmel szinte hallottam a rezsim recsegését-ropogását.

Ami aztán ’89 végén be is következett. Váradon szinte az első pillanatokban összejött tíz értelmiségi a múzeumkertben, és megalakította a helyi RMDSZ-t. Közülük öten: Varga Gábor, Nagy Béla, Tőke Csaba, Tüzes Bálint és jómagam Ady-körösök voltunk. De érintőlegesen a Jakobovits Márta és Miklós képzőművész házaspár is közénk sorolható. Néhány nappal később pedig már harminc-negyven váradi magyar szorongott Jakobovitsék lakásának alagsori műtermében, hogy közösen körvonalazzuk mindazt, amit a közélet porondján cselekedni akarunk.

A fordulatot követő napokban még nagyot lobbant az Ady-kör: három-négyszáz fős hallgatóság követte figyelemmel a református püspöki palota pártkabinetté züllesztett, majd RMDSZ-székházzá minősített nagytermében hét váradi költőnek Gyakorlótér címmel Budapesten, a Széphalom Könyvműhely által megjelentetett versantológiáját. Lényegében ekkor kezdődik az erdélyi magyar közélet szabad intézményesülése és a civil társadalom önszerveződő csírái is ekkor törik át a kemény maghéjakat.

Az újszerű napilapot, a Bihari Naplót, miként a ’90 februárjában elindított Kelet–Nyugatot is, élénk olvasói érdeklődés kísérte. Közel hatesztendőnyi dekoratőrködés után a Kelet–Nyugat alapító csapatába kerülök. Gyönyörű, lázas napok, azzal a szépséghibával, hogy újságcikket írni még nem igazán tudok. A sajtó mély vizébe pottyanva szükségszerűen evickélni kezdtem. Emlékszem, mennyire örültem, amikor Tőke Csaba akkori főszerkesztő interjúkészítéssel bízott meg. A segélyadományokat hozó svédországi magyar küldöttség vezetőjével, Hertelendi Zsolttal úgy ülhettem le beszélgetni, hogy előtte megkaptam a kérdéseket is Csabától. E nagyvonalú gesztusát csak akkor tudtam igazán felfogni és értékelni, amikor a másik interjú-megbízásomhoz már egyedül voltam kénytelen megfogalmazni a kérdéseket. Kétszeresen is szorult helyzetbe kerültem, ugyanis a nagy műveltségű Radu Enescut kellett faggatnom kultúráról, politikáról, román nyelven. A választékos beszédű irodalomtudós, esztéta válaszait aztán magyarítani is kellett. A kezdő zsurnalisztának kínkeserves lecke, de önbizalom-erősítő is volt egyben, hiszen nem sokkal utána már Páskándi Gézával, Markó Ivánnal, Horváth Imrével és Gy. Szabó Gyula újságíró-helytörténészszel készíthettem kolumnás interjúkat. Ez utóbbi húszéves, titokban végzett kutatásai nyomán megírta Erdély személyneves földrajza című, több mint ezerhétszáz oldalas munkáját.

Tizenkét évnyi újságírói ténykedésem legkedveltebb műfaja lett az interjú, a hosszú, kiadós beszélgetés, elsősorban azért, mert engem mindig is őszintén és nagyon érdekelt az az ember, aki szemben ül velem. Aki faggatózó kérdéseimre türelemmel és kimerítően válaszol.

A versírás forrása apadozni kezdett. Máról holnapra erőteljesen felbuggyant a rövidpróza-forrás. Ennek konkrét előzménye van. Már a Kelet–Nyugat indulása utáni első hónapban megfogalmazódott az igény, hogy új tehetségek felkutatására novellapályázatot írjunk ki. Meg is hirdettük a lapban, s csordogáltak, jövögettek is a pályaművek Erdély különböző településeiről. Csakhogy azok zömét, terjedelmi okok miatt, képtelenek voltunk leközölni. Húszflekkes novellát, elbeszélést legfeljebb csak három-négy részre szabdalva, folytatásokban közölhettünk volna. A felszabdalás nem igazán lett volna szerencsés. S ekkor, egyik ihletett hajnali pillanatomban, flekknyi terjedelmű lírai prózát, karcolatot vetettem papírra, majd a soron következő hajnalok mindenikén írtam egy-egy hasonló terjedelmű szöszszenetet. Látván, hogy az üzlet egészen jól beindult, gondoltam egyet, s a meghirdetett pályázatra Barabás Eszter álnéven postán beküldtem saját lapomhoz. Még bemutatkozó levelet is írtam, amelyben tizenhét éves gimnazistává ifjítottam magamat. Emlékszem: Pataki Pista kollégám, költő barátom bontotta fel a borítékot és olvasta el a küldeményt. Áradozott, és mutogatta mindenkinek, hogy íme, egy ifjú tehetség. Velem is elolvastatta az írásokat. Hogy gyanút ne fogjon, hümmögtem és bólogattam. Álneves magamat nem illett feldicsérnem. Néhány hét elteltével újabb Barabás Eszter-küldemény futott be a Kelet–Nyugathoz. Szerkesztőtársaim ekkor már arról beszéltek, hogy a díjak egyikét mindenképpen neki fogják odaítélni. A legközelebbi lapösszeállításon lelepleztem magamat, ugyanis nem tartottam volna etikusnak, hogy saját lapomtól díjat fogadjak el. A játékként, ugratásként megszült első írások után háromkötetnyi araszos-füzér született (Kötéltolás, Ó, gesztenyék!, Vonat a társaságban). A ’90-es években a Kelet–Nyugaton és Bihari Naplón kívül több ízben is közölt belőlük a Helikon, a Székelyföld, a budapesti folyóiratok közül az Élet és Irodalom, a Magyar Napló és a Lyukasóra is. A miskolci Holnap és a pozsonyi Kalligram is több oldalnyit válogatott belőlük.

Mihelyt e rövidpróza-forrás lankadni, kimerülni kezdett, az égiek nagylelkűsége folytán újra visszatértem a vershez. Kegyelmi állapot ez, mondotta volt nekem Czegő Zoltán. Alighanem igaza van, hiszen 2002-ben röpke négy hónap alatt megírtam legújabb verseskötetemet.