Szőcs Károly

Vis maior veritatis

avagy gondolatok a reformációról

1505. július 2-án Erfurt felé tartott gyalogosan a bölcsészeti egyetem egyik diákja. Nagy vihar kerekedett, ami elöl nem sikerült elérnie a várost, bármennyire is szaporázta lépteit – körös-körül elsötétült az ég, menydörgött és sűrűn hullottak a villámok. Egy pedig egészen közelében csapva be, halálfélelem környékezte meg: földre vetette magát és az egektől kért segítséget, megígérvén, hogy szerzetesként fogja szolgálni égi megmentőjét.

Két hét múlva, július 17-én, kopogtatott és bebocsátást nyert az Ágoston-rendiek zárdájának kapuján az akkor 22 éves fiatalember, és kérte a rendbe való felvételét. Két év múlva fel is szentelték.

Sem ő, sem elöljárói nem gyaníthatták, hogy az egész 16. század, amelynek az 5. esztendejében történtek az itt leírtak, majd ennek a férfiúnak a nevével fog szorosan összefonódni; itt és ebben a pillanatban, 1505. július 17-én vette kezdetét az emberiség addigi történetének sorsdöntő fejezete, a reformáció. A férfiú, kiről pedig itt szó van: Martin Luther.(6)

Éppen 50 éve múlt, hogy Mainz városában Gutenberg mester (teljes és valódi nevén: Johann Gensfleisch) elkészítette az első nyomtatott könyvet, a Bibliát. Csak éppen a közérthető nyelv hiányzott a nyomdához, amelynek megalkotása Luther nagy érdeme fog lenni. Így biztosíthatta tehát Gutenberg mester tipográfiája az ige hirdetését is, a köznép nyelvén.

1517. október 31-én tette közzé Luther híres téziseit, amelyekről úgy tartják, hogy kifüggesztette, pontosabban: kiszegezte a wittenbergi templom ajtajára, hogy lássa és olvashassa bárki. Valószínű, hogy nem szegezte volt ki, mégis, így mondhatjuk azért, mert fennálló és meg nem változtathatónak mondott falakon úgy döngetett téziseivel, mintha tényleg odaszegezte volna azokat.

1521. április 18-án pedig a történelmi hagyomány szerint elmondotta híres szavait a wormsi birodalmi gyűlésen: „Itt állok, másként nem tehetek" – holott arra nincs bizonyíték, hogy valóban elhangzottak volna ezek a szavak, mégis, mindennél jobban kifejeznek egy történelmi tényállást: visszaút a megkezdett folyamatból már nem volt, visszavonásról, ahogyan azt a hatalom kívánta volna, szó sem lehetett. V. Károly pedig, miután visszavonult extremadurai magányába, hogy jámbor katolikusként fejezze be életét, mélységesen megbánta, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen – az általa kiállított mentelmi levél ellenére is – nem fogatta el Luthert, és az eretneket futni engedte.

Luther döntő felismerése nem a katolikusok szokásos látomásain alapult, hanem a római útján a Szentírás tanulmányozásából következett, s meg is nevezhető forrása, Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levele, III/28: „Arbitramur justificari hominem per fidem, sine operibus legis". (6) Ennek a bibliai magyar fordítása hasonlóan tömör és világos: „Az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül". Ugyanennek lutheri változata, eredetiben: „Denn wir urteilen, daß ein Mensch durch Glauben gerechtfertig wird, ohne Gesetzeswerke" – ami magyarul így hangzana: „mert úgy ítéljük meg, hogy az ember hit által igazolja magát a törvény műve nélkül".

A kimondott szavakból egyértelműen következik tehát, hogy az ember által hozott törvény(kezés)ek felett áll a tettek hitben gyökerező igazolhatósága. Majd a mi Dávid Ferencünk fogja kimondani: A hit Isten ajándéka. Ennek belátásából született meg a tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság.

A teológiai kérdésnek van azonban egy egészen természettudományos vetülete is, amit ne hagyjunk megemlítés nélkül.

Theodore Monod (1902–2000), az elmúlt század egyik jeles természettudósa (mellesleg francia protestáns lelkipásztorcsalád sarja) foglalkozott a hit kérdésével, annak különféle vetületeivel, különösen az embernek a transzcendentálisra való igényeivel, és végül is arra a következtetésre jutott, miszerint ez genetikai kódunkban rögzített, egyébképpen nem magyarázható az erre való emberi igény Borneótól Nyugat-Európáig, minden fejlettségi szinten. Még meglepőbbnek találta Monod földünk valamennyi népének kifejezett mítosz-igényét, amelyek struktúrája is messzemenően azonos vonásokat mutat fel. Ez lenne tehát Dávid Ferenc természettudományos igazolása.

A gondolat vámmentes (Der Gedanke ist zollfrei) hangzottak – nem! dörögtek – Luther szavai. A megalkotott nyelv révén „bekövetkezett a szó csodálatos feltámadása" – írja Lucien Febvre. És valóban, a reformáció létrehozta kultúra a szó kultúrája lett, szemben az azt megelőző, a katolikus egyház egyeduralmának képkultúrájával. A szó pediglen követelte a maga szabadságát, hogy kibontakoztathassa minden benne rejlő alkotó erejét és szépségét. Ugyanakkor, a feltámadott és szabaddá vált szó volt az alapvető és előfeltétele a tudományok megszületésének. A használt szó, a beszéd, a gondolkozás hordozója és keltetője is egyben. Nem véletlen, hogy ezért születhettek meg ebben az évszázadban a tudományok, mint a mineralógia, botanika, mikológia stb. Ennek az évszázadnak volt azon utolsó asztronómusa, a dán Tycho de Brahe (1546– 1601), aki még távcső nélkül kellett boldoguljon, hiszen Galilei majd csak 1609-ben tekinthet először a történelemben egy távcsővel a… Holdra.

Az elhangzott szónak nemsokára megmutatkoztak a hatásai, melyek a német parasztháborúhoz és vallásháborúhoz vezettek. Tudjuk, hogy mennyire messze állt Luthertől a parasztokkal való együttérzés. Mégis, a szószékről meg- vagy kihirdetett szó – ahogyan azt ma már tudhatjuk – eléggé kétféle eredménnyel járhat, aszerint, hogy hol és milyen adott történelmi színfalak között hangzik el. Az egyikről maga Erasmus, a humanista tudósít: „Ich habe gesehen, wie sie von einer Predigt zurückkamen, als seien sie vom bösen Geist besessen. Alle Gesichter zeigten eine seltsame Wut und Wildheit" – magyarul: „Láttam, amikor a prédikációról visszatértek, mintha gonosz szellem szállotta volna meg őket. Minden arc különös dühöt és vadságot mutatott."(3) Ez hát az elhangzó szó egyik lehetséges következménye. A másikról 400 év múlva, Ady írja, ugyancsak a templomból, az igehirdetésről jövőkről: „s fejükből szállt el üres papi beszéd".

Harmadik, közbeeső lehetőség azonban, a tapasztalat szerint nincs.

Ne hagyjuk el a reformáció azon történését, amelyet még az angolok is a német kifejezéssel illetnek: Bildersturm. Miről van itt hát szó? Arról, hogy az Erasmus által leírt, dühös és megvadult szellemek hordozói megrohanták a templomok gazdag szentképekből álló díszeit és elpusztították. Rendkívüli értékek semmisültek meg akkor... és így. Végérvényesen. (3)

Ahogyan máris említettük, a szentképek voltak a reformációt megelőző, a kép kultúrájának hordozói, egy olyan korban, amikor az írni-olvasni tudás kivételnek számított, s maguk a papok is jobb szerették, ha a nyáj se nem ír, se nem olvas. Legyen elég az olyan latin liturgia, amit nem is érthetett a köznép. K. Clark szerint már csak azért is elkerülhetetlen volt a szentképek rombolása-pusztítása, hogy szabad teret nyithasson az emberi társadalmat mindmáig meghatározó, a leírt szó kultúrájának és találóan írja, hogy a köznép műkincseket pusztító fanatikus igyekezete mögött nem vallási buzgóság húzódott meg, illetve munkálkodott, hanem belső kényszer, minden olyat összetörni és megsemmisíteni, ami bizonyos szellemiséget tükrözött vissza s amit az egyszerű ember nem értve, azon nem osztozhatott, aminek nem lehetett szellemileg részese. Ami pedig akkor így elpusztult és visszavonhatatlanul megsemmisült, s ami utána következett, az csak hatalmas erdőtüzekhez és az utánuk következő roppant megújuláshoz hasonlítható.

A protestantizmus felszabadította a városi polgár egoizmusát is, ami bizonyára hajtóereje és mozgatója lett majd a következő évszázadok ipari forradalmának is. Sőt, filozófiailag tekintve, magának a kapitalizmusnak is a szülőatyja; férfiak megszülte ügyről lévén itt szó. Így, a protestáns szellemből és etikából nőtt ki a kapitalizmus szelleme, ahogyan azt Max Weber megfogalmazta.

Lucien Febvre érdekes francia–német összehasonlítása megvilágítja a fentieket: „…a német városok a kultúra oázisai voltak. Az akkori idők ragyogó német városai, amelyek az akkori francia városokra árnyékot vetettek, nem rendelkeztek semmiféle nemzeti hovatartozási érzéssel, ehelyett zabolátlan egoizmus jellemezte őket. Ellenszert senki sem kívánt. E rendkívüli városok kultúroázisainak falain belül hihetetlen gazdagság halmozódott fel családok kezén, amelyek pénzük révén juttatták érvényre, gátlástalanul, akaratukat. Gondoljunk Nürnbergre, Regensburgra vagy pedig Augsburgra." Ezen utóbbi várossal kapcsolatos bizonyos Fugger bankárcsalád neve is, amelyik olyan jól ismert volt Magyarországon, hogy szótárunkat is szaporította a fukar szavunkkal.

H. G. Wells írja (3), hogy kétféle társadalom különböztethető meg: az egyik az engedelmességen, a másik az akaraton alapul. Az elsők tehát létrehozták a stabil társadalmakat, amilyenek Egyiptom és Mezopotámia voltak, mindketten a civilizáció bölcsői. Az akarat vezérelte (akaratos) társadalmak (az északi, nyugtalan nomádok társadalma tehát), amelyek akaratossága a reformációban bontakozott ki és tombolhatta is ki magát, s szemben az engedelmes társadalmakkal, széles népi alapokra támaszkodhattak. Eleve, csak itt születhetett meg, jöhetett létre a protestantizmus, s így igenis elfogadható, hogy az egoizmust juttatta diadalra. De ennek köszönhető mindaz, amit ma az észak–dél problémának is szokás nevezni; még pontosabban: bizonyára tovább ellenpontozta a már addig is meglévő, de más árnyalatú problémát, ami addig főképpen a népek sajátságos alkati vonásaiból táplálkozott.

A reformáció diadalra juttatta a nyugati individuumot is, amelyik cselekedetei ugyan hitében (is) gyökereztek, de meggyőződése volt, hogy a világ igenis alakítható a saját akarat szerint. De bármenynyire jót és szépet akarna valaki, a hit mellett erővel is kell bírnia, legalábbis valamivel többel, mint ellenfelének. Ezt a premisszát követte II. Gusztáv Adolf svéd király, amikor 1630. június 6-án beavatkozott a vallásháborúba, partra szállva Usedomon, letérdelt a homokban, a Fennvaló segedelmét kérve az igaz ügy diadaláért. Persze, biztonság kedvéért, hozott egy kisebb hadsereget is.

Nyilvánvaló lehet számunkra azonban – s ehhez nincs szükségünk történelmi materialista szemléletre –, hogy ennek a szóban forgó kornak a szellemét nem Luther szabta meg, hanem maga csupán a kor szellemi szekerének vontatója volt.

Mohácsi pusztulásunk előtt két évvel írta Juan Luis Vives (1524): „Cogitatus est liber" (a gondolat szabad), „Cogitatus quis coget?" (Ki-mi kényszeríti a gondolatot?) – „vis veritatis" – húzzuk is alá: az igazság ereje. (9) Hogy milyen alkotó erők munkáltatják az igazságot, azt fogják majd példázni az elkövetkező idők, évszázadok. Napjainkig.

Miért írta ezt éppen egy spanyol? Mert talán szorított a (spanyol)csizma? Talán, de inkább azért, mert erre szomjúhozott a kor! Így alig lehet vitás, hogy az, amit Luther „kiszegezett", abból a kényszerből született meg, ami már nem volt elhallgatható tovább!

Nem könnyű ezt a korszakot összefoglalni röviden, mégis, pár személy közelebbi és rövid megvilágítása valamenynyire érzékeltetheti azt a kort, amelyiknek mindmáig haszonélvezői vagyunk.

René Descartes, akinek egész élete folytonos, egész Európán keresztül-kasul vezető, nyugtalan vándorlásból-kóborlásból állott, 1610. november 10-én érkezett olaszországi útjáról abba a városba, ahol később egy bizonyos Albert Einstein született. Nem találkozhattak, de szellemük, jóval később megtehette. Erősen hideg téli nap volt. A csontig átfázott utas így felkeresett egy fűtött szobát, németül: Ofenstube, ahol legott el is aludt. (Ugyanis egy fogadóban csak az Ofenstubeban volt meleg, a többi szoba fűtetlen volt.) Álmában víziója volt a tudományokról, amelyek a következő napokon megismétlődtek; első álmában egy forgószél ragadta magával és szellemek ijesztették fel; második álmában villámlás és mennydörgés rázkódtatta meg; harmadik álmában pedig nyugodtan olvasta Ausonius versét: „Mely ösvényt kellene vennem az életben?" És akkor kezdett keresgélni egy könyv után, amelyet azonban nem kapott, de itt az álomnak vége szakadt. (1)

Ezután zarándokutat tett és imádkozott Loretóban. Itt jutott arra a felismerésre, hogy az ulmi álmok életének előhírnökei voltak, és ez utáni életfeladata az összes tudományos ismeretek összefoglalása lesz. Húsz év múlva ezt is tette. Sok rohangálás után nyugodt helyre kívánkozott, s így elköltözött Amszterdamba, arra gondolva, hogy a hollandok annyira el vannak foglalva a pénz utáni hajszával, hogy ő nyugodtan folytathatja tudományos munkáinak papírra vetését. Tévedett. Nem utoljára! Hogy nyugodt itt sem volt, onnan gondolhatni, hogy huszonkétszer költözködött. Majd elkövetett egy végzetes hibát: eleget téve Krisztina svéd királynő meghívásának, a svéd királyi udvar lakója lett. Nem tudta, vagy nem is tudhatta, hogy Krisztina (11) eléggé furcsa asszonyi lény, akkor már kacérkodott a katolicizmussal, és udvarában hemzsegtek a pápisták. Úgy tudja a közvélemény, hogy Descartes abba a meghűlésbe halt bele, amelyet azáltal szerzett, hogy minden kora reggel 5 órakor kellett megjelennie a királynőnél, reggeli, éles elmével folytatandó diskurzusra. Ennél azonban a valóság kijózanítóan egyszerűbbnek tűnik: a pápisták mérgezték meg, arzénnal.

E kornak Descartes-hoz hasonlóan egész Európát bejáró nyugtalan szelleme – s ráadásul hozzánk magyarokhoz saját országán kívül a legközelebb áll – Carolus Clusius, a mikológia, vagyis a gombatan megalapítója. (8)

Ki volt hát ezen férfiú, akiről sokkal többet kellene tudnunk, mint amennyit ma egy közepes kultúrával rendelkező erdélyi értelmiségi egyáltalán tudhat? A Carolus Clusius a kor szokása szerint latinosított változata a Charles de l’Écluse-nek, amely néven tudósunk a németalföldi Atrechtben, franciául Arras-ban született, 1526-ban. (5) Miután bejárta Nyugat-Európát, s máris több botanikai munkát írt, a császári udvar szolgálatában állt Bécsben, ahonnan protestáns hite miatt távozni kényszerült. Legjelentősebb munkáját a felvilágosult, több nyelvet beszélő, Nyugat-Európát bejárt Batthyány gróf vendégeként Németújváron töltött ideje alatt írta: Fungorum Brevis Historia; megjelent 1603-ban, éppen négyszáz éve tehát.

Clusius 1588-ban Frankfurtba érkezett, ahol pár évet töltött, majd hazatérve 1593-ban Leidenben az egyetemi botanikus kert professzora lett; ma Hortus botanicus Clusius. Úgy tartja számon a tudományos világ, hogy Clusius vitte magával Hollandiába a tulipán hagymáját, amelyet bécsi ideje alatt a portán diplomáciai szolgálatot teljesítő Busbeckiustól (teljes nevén: Augier Ghislain de Busbecqe) kapott. (8) A tulipán hollandiai elterjedése bizonyosan Clusius nevéhez fűződik, de ismeretes Johannes Honelius levele Marburgból, 1587. március 6-án, Batthyány Boldizsárhoz Németújvárra, amelyikben arra kéri Batthyányt, hogy küldjön neki, Marburgba tehát, jerikói rózsát , dupla violát, tulipánt, nárciszt és más ritkább virághagymát („rosam de Jeriko, Violas duplices, Tulipan, Narcisses et similia Cepaceae et rariora alia magnificentia vestra, cum tempus sit rogo"). Ezek szerint úgy tűnik, hogy a tulipán, amely Perzsiából származik, neve pedig a Tolibanból, vagyis turbánból vezetődik le, hamarabb volt ismerős a korabeli Magyarországon, mint Hollandiában. (12)

Clusius Descartes-hoz hasonlóan nyugtalan lélek volt, prototípusa a nagy lelkeknek, akik nem tudják, hanem érzik, hogy a számukra kimért idő talán nem elégséges. Másként alig lehetne magyarázható az a nyugtalanság, amivel az akkori Európa valamennyi számításba vehető sarkát felkeresték, megpróbáltak helyt maradni. Descartes keresett valamit, de a halál karjaiba ment. Clusiusnak el kellett hagynia Németújvárt, mert a bécsi ellenreformáció nem engedélyezett számára maradást; talán akkor, ha áttér, maradhatott volna, ez azonban nála nem jöhetett számításba.

E sorok írója felkereste Németújváron (ma: Güssing) a Batthyány-alapítvány gondozásában lévő várat és német nyelvű vezetés mellett megtekinthette a látogatók számára hozzáférhető részeket. Az egyik nagy szobában, egy sarokban szerényen húzódik meg egy korabeli asztal, felette Clusius arcképe, olajban, az asztalon pedig néhány régi fóliáns között a legfeltűnőbb az 1983-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent német nyelvű Clusius-emlékkönyv, amelyik tartalmazza fakszimile kiadásban a Codex Clusiit is.

Franciaországi barátom társaságában látogattam Újvárra, akinek majd lefordíthattam, amit az idegenvezető mondott, hogy ugyanis ő – tehát az idegenvezető – itt, Németújvár történetéből tudhatta meg azt, amit az iskolában szorgalmasan elhallgattak, nevezetesen, hogy Mátyás király Bécsben halt volt meg. Hogy került volt oda, azt hallgatták ugyanis el, hogy nem oda vitték meghalni – a kor szokása szerint ez amúgy sem volt előre látható, ki mikor és hol fog meghalni –, hanem egyszerűen elfoglalta volt bitte schön Wient. Mindmáig szégyenlik ezt a szomszédok.

A reformáció korának jellegzetes további tudósa volt Georg Bauer (1494– 1555), akinek latinosított neve Agricola. Ő annak az európai szellemiségnek volt megtestesítője, amelyet szokás reneszánsz típusnak is nevezni, annak a típusnak tehát, amelynek a képviselője a 16. században mindent tudott, amit tudni lehetett. És ne felejtsük, hogy ez több volt, mint ma gondolni szokás!

A latin és görög nyelv és nyelvtan tanítója lett, majd fizika és kémia felé fordult, utána pedig nyelvtudományok irányába, mielőtt úgy gondolta, hogy véglegesen az orvostudományoknál köt ki. Korának legjobb egyetemén, Bolognában végzett summa cum laudéval és letelepedett a mai Csehország Joachimsthal nevű helységében, mely az akkori Európa leggazdagabb érclelőhelyének számított, és ahol 1516-ban egy gazdag ezüsttelérre bukkantak. Az itt bányászott ezüstből verték azokat az ezüstérmeket, amelyeknek neve Joachimsthaler lévén, lett belőle a Mária Terézia alatt forgalomba hozott tallér, ahonnan a dollár neve is származik. Nos, Bauer doktor, miután írt már egy orvosi könyvet, leírta a bányászattal kapcsolatos tudnivalókat is, ahogyan az kora jeles szellemi munkásához illett. Halála után, 1556-ban jelent meg Agricola álnév alatt a De re metallica (A fémekről) című munkája, ez 200 évig a bányászat bibliájának számított. (2)

Így áll előttünk egy rég letűnt kor értelmiségi típusa, amelyik ismerte a klasszikus kultúrát hordozó nyelveket, orvos volt, de betegeivel töltött ideje után kinézett az ablakon, majd, valószínűleg a ha kívülem rá senki nem akad elve alapján, azzal foglalkozott és alkotott hosszú életűt – az európai kultúra számára pedig becses hagyatékot –, ami nemcsak a körülötte zajló élet meghatározója, hanem, ahogyan azt ma tudjuk, több évszázadon keresztül a társadalom dinamikájának is mozgatórugója volt.

Rég letűnt kor értelmiségi típusának neveztük fent Agricolát. Vajon korával végérvényesen el is tűnt? Bizonyára nem.

Érdekes lehet megemlékeznünk egy olyan filozófusról, akinek születési évében még dúlt a harmincéves háború; aki a protestáns Hollandiában született és azon egyedülálló személy, akit mindhárom egyház – mind a katolikus, mind a protestáns (holland református), mind a zsidó – egyaránt nagy gyűlölettel övezett és üldözött, s akinek filozófiája egyetlen perbeszéd volt a ráció s a szabad szólás és véleményalkotás szabadsága mellett. Meg volt győződve arról, hogy csodát csak azok látnak, akik látni is akarják; hogy halál után nincs további élet; hogy a természet megismerése Isten megismerése is; és hogy a matematika nyelve az egyetlen racionális nyelvezet, amely alkalmas az univerzum leírására.

A csendes tudós Baruch Espinoza portugál zsidó menekültek gyermekeként született Hollandiában, 1630-ban; abban az országban, amely a reformáció bástyájaként hirdette ki: „senki nem üldözhető vallási meggyőződése miatt" – B(enedictus) Spinozának nem lett azonban része a mindmáig közmondásos holland toleranciában; életében ilyen jelzőkkel illették, mint: fényiszonyú írnok, szitkozódó érczsidó, gyalázatos ateista, utálatos szörnyeteg. Nehéz munka lenne csak a németek használta szitkokat felsorolni is; talán úgy tűnik, hogy a német filozófusok amúgy is kimondottan szidták és gyűlölték egymást. Kortársain kívül egyházi átok alá helyezte a zsidó egyház is: „Az angyalok döntése és a szentek ítélete alapján kiközösítjük, elátkozzuk, kiátkozzuk és kitaszítjuk a szentséges Isten és az egész közösség jóváhagyásával Baruch Espinozát,… egyházi átokkal, amivel Józsua Jerikót átkozta, amivel Elizeus a fiúkat átkozta, és minden átkokkal, amelyek a törvényekben írva vannak. Legyen átkozott napja és éjjele, legyen átkozott, amikor lepihen, legyen átkozott, mikor felkél. Átkozott legyen, mikor kimegy, átkozott legyen, mikor megtér. Ne bocsátana meg neki Isten, lobbanjon fel ellene Isten haragja és szigora… és törölje nevét a mennyekből, és nagy kárára vesse ki őt Isten Izrael összes nemzedékiből… Elrendeljük, hogy véle senki ne érintkezzen, kedvébe ne járjon, véle egy fedél alatt ne időzzön, hozzá közelebb négy singnél ne kerüljön, senki általa gondoltat vagy írottat ne olvasson." (15) 1677-ben halt meg, magányosan, tüdővészben.

Nem egy tudós embernek osztályrészül kívánandó sorsot élt és bánásmódban volt része.

Nem maradt egyedül, utána következők, sokan mások osztoztak sorsában. Spinoza meg nem érdemelt sorsához bizonyára döntő módon az járulhatott hozzá, hogy – ahogyan a szentképek esetében is történt – akik valamit nem érthetnek meg, ami által annak szellemi részesei sem lehetnek, azokban – és ez történelmi tanulság – a megsemmisítés vágya kerekedik felül, függetlenül attól, hogy tárgy(ak)ról vagy élő személy(ek)ről lenne szó. A zsidó Spinoza megvettetésében nem az antiszemitizmus játszott szerepet, hiszen a zsidó hitközösség átkozta ki, és annak hevességét dokumentálandó idéztük a kiátkozás szövegét.

Ennél a fejezetnél azonban ne hallgassuk el Luther antiszemitizmusát sem. Ezzel a kérdéssel sokan foglalkoztak, Luthernek felrótták, de annál tovább nemigen mentek, sőt Wittenbergben látható, egy régi ház sarokdíszeként, első emelet magasságban, egy kimondott antiszemita jellegű dekoratív szobrocska, amihez a város lakói makacsul ragaszkodnak, s emiatt nem volt lehetséges az eltávolítása, holott... Isten bizony, nincs mit ott keresnie.

Márai írja – s mennyire igaza is van! –, hogy a Nyugat nagy és máig kiható szellemi megújulása, a reformáció, úgy fogható fel, mint egy kultúrkör önvédelmi válaszreakciója a muzulmán világ részéről ismétlődő fenyegetésekre. Jószerével nem is méltatjuk eléggé ebben Márait, hiszen azonos megállapításokra jutottak az őskor kutatói és az etológusok is. Az emberi kultúra létrejöttére ugyanis kielégítő magyarázattal nem rendelkeztünk. A választ a kérdésnek újszerű, az evolúció prizmáján keresztül való megközelítése szolgáltatta. Az ateisták nem tudják megmagyarázni tudniillik, hogy az Istenben való hit és más babonák miért élnek túl mindent. Hiszen mindazok ellenére, hogy milyen oktalan és káros lenne a materialisták szerint, a már említett emberi transzcendentális igényeket elégíti ki, és – ami a leglényegesebb – minden egyéni vagy kollektív megpróbáltatások idején meg- és összetartó erejével igenis a túlélés nem elhanyagolható segédeszköze volt minden eddigi időben. A nyugat-európai kultúra kezdetei is hasonló, a neandervölgyi részéről fennálló fenyegetésre jöttek létre, ami a neandervölgyi eltűnésével járt együtt – így a mai magyarázat.

Pro memoria: feljegyezték, hogy Gagarint világűrben tett rövid vizitációja után megkérdezte az ateista-materialista újságírók hada, hogy... na, hát ott járt, Istent látta-e? – amire megnyugtatóan válaszolta: bog? nyet! – nem, Istent nem látta, s különben is, fent semmi sincs a nagy sötétségen kívül.

Sötétség? Nos, abból volt mindig is a legtöbb, s attól féltünk is leginkább már korai gyermekkorunktól. Bátorság kérdése-e bevallani? S ha már emlékez(tet)ünk, szabadjon rámutatni arra is, hogy Gagarin kirándulásának idejében – ott, ahol ma legalább szabad kérdezősködni – akkoriban leginkább előre jóváhagyott kérdéseket lehetett feltenni, amelyekre a választ előre tudni is lehetett. Kényelmetlen kérdező(sködő)k kellemetlen helyeken időztek, utána.

Az űrrepülések sikerét kommentáló médiákban meg is jelentek a nem egészen istenfélésre utaló, szellemeskedő megjegyzések, miszerint Isten lakáshiányban szenved, amit azonban nem az ateisták, hanem a nyugati sikerhajszoló újságírók kreáltak. Különben ez sem volt más alapjában véve, mint földi bajaink kivetítése a csillagos égre.

A csillagos ég. Attól nem lehet(ett) szabadulni!

A csillagos ég, ahol születtek a mítoszok, a filozófia és a tudományok. Nem volt komplikációktól mentes szülés. De tanulságos.

*

1650 körül talán legfurcsább ülését tartotta a londoni Royal Society, amire valaha is összeülhetett e tiszteletreméltó társaság. Valamennyi részt vevő természettudós a Királyság szellemi kiválósága, amit azért szükséges külön hangsúlyozni, mert amit az egyik parókás-taláros uraság ez alkalommal tett, alig enged erre következtetni.

Tehát összegyűltek éjfélkor (hogy miért, az kiderül később), és helyet foglaltak egy nagy kerek asztal körül. Míg valamennyien kórusban latin nyelvű varázsigéket mormoltak, addig egyikük krétával egy kört rajzolt az asztalra. Ezután egy másik kivett óvatosan egy dobozból egy nagy szarvasbogarat, s azt elhelyezte a krétával rajzolt körbe. Ekkor feszült csend és izgatott várakozás következett. A szarvasbogár pedig fordult egyet jobbra, majd balra, s elindult egy irányba, túl a körön, majd megállott az asztal szélén.

Erre aztán nagy lett az elragadtatás, mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, egyesek pedig hangosan nevettek, mások még hangosabban káromkodtak. Egymás vállát veregetve, kézfogások közepette fogadkoztak, hogy ezután pedig csak és csakis abban fognak hinni, amit kipróbáltak, vagy amit ellenőrizni tudnak.

Így zajlódhatott le az a tudományos ülés, amelyet Niels Bohr mesélt el Heisenbergnek, nyitva hagyva, mennyi belőle igaz, mennyi anekdota, ami azért lényegtelen is, mert pontosan érzékelteti azt a helyzetet, amelyben a nyugati tudományos világ volt, a vesztfáliai béke idején Európában.

A keresztény Nyugat valamennyi szellemi erőfeszítését ugyanis az ún. nagy problémák megoldására összpontosította, arra például, hogyan értelmezhető az Isten lénye. Hogyan lehet Krisztus egy személyben ember is és Isten fia is? Az általunk sötétnek nevezett középkor legfőképpen azért sötét, mert az igazság keresése szőrszálhasogató, féltékeny türelmetlenségbe és a legbrutálisabb megtorlásba torkollott. (Hogy felvilágosult 20. századunk sem volt mentes hasonlóktól, úgy tűnik, nem tudatosult eléggé.)

Senki sem vonakodott volna a választással ugyanis, ha az örök élet kilátásainak javítása vagy a földi megismerés lehetősége között kellett volna választania. Márpedig ez volt az egészen élesen fogalmazandó kérdés, ami előtt állt a nyugati világ a Krisztus utáni évszázadokban. Hogy a tudományos célkitűzés immáron más lett, mint a nagy kérdésekre való válaszkeresés, annak tulajdonítható, hogy az addigi fáradozás eredménye arra egyszerűsödött le, hogy Isten és a túlvilág tudományosan nem bizonyítható, ill. az emberi megismerés számára nem elérhető; legtömörebben fogalmazva: ignorabimus. Mindezt tehát a középkornak köszönhetjük, nevezetesen Canterburyi Anselmusnak és Aquinói Szent Tamásnak.

Ezután elvált a teológusok és a természettudósuk útja egymástól: a teológusokra maradt a nagy kérdések újrafogalmazása, mérsékeltebb értelmezése; a természettudósok pedig felszabadulva ezután a csillagos eget vizsgálhatták elfogulatlanul, hiszen az isteni mennyországot a teológusokra hagyták. Minekutána tehát 400 évvel ezelőtt megtörtént ezen felosztás, körvonalazódhatott a természettudósok előtt álló hatalmas feladat, ti. azon hosszú évszázadok alatt, amíg csak a nagy kérdésekkel foglalkoztak, az „alacsonyabb, földi kérdéseket" varázslók, kuruzslók és alkimisták sajátították ki. Ezért most mindent aprómunkával kellett tisztázni, vizsgálni; ilyen profán kérdéseket, mint: mi történik, ha egy golyó lefelé gurul? mi történik a fénnyel, ha egy üvegen vagy vízen keresztül halad át? stb. stb., hiszen mindezekre a kérdésekre Arisztotelész spekulációkban gazdag levezető (deduktív) tanai nem adhattak kielégítő választ. Kellett pl. tisztázni, igaz-e, hogy a tetű és bolha (amiből bőségesen volt) varázsszavakkal kiűzhető a házból. De se szeri, se száma a hasonló állításoknak. Így és emiatt került sor a Királyi Társaság leírt tudományos ülésére is, azt tisztázandó: tényleg igaz-e, hogy „éjfélkor mondott varázsigével megakadályozható, hogy egy szarvasbogár elhagyjon egy krétával megrajzolt kört"? Márpedig a fenti történelmi háttér előtt ez nem volt jelentőség nélküli. (4)

Nem érdektelen összevetni a nyugati és keleti civilizációk eltérő szemléletét. A nyugati civilizáció kitermelte az individuumot (tehát: az oszthatatlant), akit csillapíthatatlan kétely és megismerési vágy gyötört, akiben tovább élt az 5000 éves sumér kétely, a gilgamesi kérdés: a miért? S ezen individuum minden elnyomás ellenére sem mondott le soha az egyéni szabadság jogáról!

Ezzel szemben a keleti kultúrkörök kitermelték a közösséget, s nem tettek fel kérdéseket, nem kerestek válaszokat sem, hanem a túlvilághoz vezető utak és módszerek érdekelték, foglalkoztatták őket. A természettudományok teljesen hidegen hagyták, ehelyett kontemplatív, meditatív szemlélődés nyomul előtérbe; nem is történt tudományos kutatómunka a legújabb korig, éppen amiatt, hogy a keleti ember más pszichés alkatú, s a nyugatival szemben még saját sorsának alakíthatóságát sem ismerte fel. (7, 11)

S mikor ezt ráerőszakolták – csoda-e, hogy nem a várt eredménnyel járt?

A kartéziánus tudományos vizsgálati módszerek előtt – hogy erre még egyszer emlékeztessünk – nem álltak szilárd talajon a nyugati természettudományok sem, s a nyugat tudósa nem alacsonyodhatott le gyakorlati vizsgálatokra, hanem kizárólag az antik, klasszikus művekben való jártasságát kellett bizonyítania. Márpedig ennek kútfője Arisztotelész művei lévén, megelégedtek azokból levezetni a választ a feltevődő kérdésekre. Senkinek meg sem fordult a fejében abból valamit is kétségbe vonni; pl. Arisztotelész azon állítását, miszerint az asszonyoknak kevesebb foguk van, mint a férfiaknak; és hogy északi szél idején nemzett gyermekek ellenállóbbak. Erről írja Postman szellemesen: tudvalévőleg Arisztotelész kétszer nősült, de egyszer sem jutott eszébe, hogy valamelyik feleségének benézzen a... szájába. (13) A gyermeknemzés és a széljárás közötti összefüggés ellenőrzése meghaladta amúgy is korának vizsgálati és módszertani lehetőségeit.

Feljegyezték például, hogy egy alkalommal a megválaszolandó kérdés így hangzott: hány foga van a lónak? S ekkor hallatlan dolog történt, mivel egy novice, tehát tanuló azt merészelte mondani: „mi lenne, ha a ló szájában megszámolnák a fogak számát?" Ezen borzalmas javaslata miatt a tanulót kicsapták az iskolából, főbenjáró és jóvá nem tehető vétkezés miatt: ilyen szentségtörésnek, lealacsonyítónak számított a józan ész használata. Mint ahogyan arra a profán kérdésre, mi történik egy zimankós téli éjszaka a vízzel, azt megválaszolandó, nem tettek egy tál vizet ki az ajtó elé, hanem Arisztotelész valamelyik munkájában lapozgattak, elvonulva a világtól (az ún. elefántcsonttoronyba), holott a jószágait fagyos téli reggel is a kútnál itató paraszt megbízható felvilágosítással szolgált volna, ha... valaki leereszkedett volna odáig: egy paraszttól valamit megkérdezni.

Francis Bacon (1561–1626) a tudományban az induktív bizonyítás elkötelezettje (tehát: az egyedi esetből általános következtetéseket levonni, szemben a deduktív, levezető módszerrel) fájdalmas önkísérleteket folytatott alacsony hőmérsékletekkel, és abba a tüdőgyulladásba halt bele, amelyet akkor szerzett, amikor egy tyúkot jéggel tömött ki, arra keresvén a választ, vajon a fagy tudja-e tartósítani a húst. Tudta. (1)

A reformáció által felszabadított szellem soha addig nem látott felismeréseket eredményezett, például azt is, hogy a kozmosz a földhöz kötött lény által felismerhető, tehát megértett törvények szerint funkcionál! Giordano Bruno szétválasztotta egymástól a teológusok és csillagászok egét, amivel megszabadította a teológusokat attól a kényszerképzettől, hogy Jézus mennybemenetele felvonószerűséggel történt. Nem köszönték meg neki, tudvalévőleg. (4)

A világról alkotott középkori szemléletünk istenközpontú hierarchiája visszatükröződött a feudális társadalmi rendszer tagolódásában is (az Úr kegyelméből való uralkodás). De fordítva is, hiszen a földi hierarchia vetítődött ki az égboltra középkori világképünk megalkotásában. Most pedig az új, Kopernikusz, Kepler és Bruno által megrajzolt világkép lett a szellemi kerete, előfeltétele az emberi egyenlőség gondolatának, amit majd a francia forradalom fogalmazott meg és hirdetett ki.

Mindezek után szükséges hangsúlyoznunk, hogy a leírt „nagy kérdésekről" való lemondás szabadította fel azt az emberi energiát, ami a reformáció által a dogmatikus keret fellazítása vagy nagy területekre kiterjedő szétzúzása biztosította határok között hozzájárult a tudományok megszületéséhez, s lépésről lépésre kaptunk választ évezredek óta szorongató kérdéseinkre.

A reformáció korában szabadult ki a mineralógia az alkímiából, a botanika és állattan pedig az asztrológiából. Úgy tartja számon a tudományok története, hogy a filozófia születésének pontos dátuma Kr. e. 585. május 28., amikor bekövetkezett a Milétoszi Thalész (Kr. e. 654–546) által kiszámított és bejelentett napfogyatkozás. (15) A tudományok megszületésének dátumát 1609-ben szokás megjelölni, amikor Galilei saját készítésű teleszkópját a Holdra irányította. Ami azután és azóta történt, könyveket töltött meg és állandóan folytatódik. (1)

Nem feledkeznénk meg azonban arról sem – ahogyan azt Spinoza esete is mutatja –, hogy sokan milyen nehezen részesültek az egyházi (Galilei) vagy a társadalmi elismerésben (Lavoisier), és hogy emberi mércénkkel mérve milyen hosszú időbe tellett a gondolat és a szabad vélemény kinyilvánítási szabadságának emberi joggá való nyilvánítása és elfogadása.

*

De voltak tömegével olyanok, az egyszerű polgárok hada, akiknek nem volt megbocsátás, akik majd az ellenreformáció során, különösen annak diadalmaskodási területein, a vesztfáliai béke utáni belső konszolidációk idején, inkább elhagyták országukat, mint visszatérjenek a katolikus egyházba. Legsúlyosabban ez a folyamat a francia hugenottákat érintette, akik majd a későbbi Poroszország területein találnak nemcsak új hazára, hanem éppen a reformáció felszabadította szabad és alkotó energiák kibontakozási területére; mind a mai napig fellelhetők településeik a mai Hessen és Brandenburg, valamint Alsó-Szászország tartományokban. S mikor ütött az ipari forradalom órája éppen Poroszországban – amely az iparosítás élén járt –, akkor mutatkozott meg igazán, az angol recept szerint, mire képes a szellemileg felszabadult polgárság. Így pedig, ha úgy tetszik, az északnémet iparosítási folyamatban a francia menekült hugenották utódai járultak hozzá messze döntőbben a lakosságbeli részarányuknál. Új hazájuk leglojálisabb és ugyanakkor leghasznosabb polgárai lettek. Mind a mai napig.

A reformáció szelleme fog majd még egyszer fellángolni a francia forradalmat megelőző nagy felvilágosodás folyamán. De ez a folyamat végül is elakadt, és helyet adott a romantika korszakának majd, ha átmenetileg is. Miért?

E jelenség tanulmányozása világítja meg a már elején említetteket: csak a rációra, csak a józan észre alapozott társadalom nem számíthat általános elfogadásra, éspedig éppen az emberi transzcendentális igények figyelmen kívül hagyása miatt. A romantika nagy visszhangra találása nemcsak a felvilágosítás kudarcának volt kifejezője, hanem annak a meghasonulásnak is, ami azáltal jött létre, hogy nem sikerült megtalálni az ésszerű, a racionális és a belőle hiányzó transzcendentális megfelelő, egymást kölcsönösen kiegészítő részarányát. Az egyénben. Külön-külön pedig működött, s ha nem a legjobban is, nem a legrosszabbul.

A célszerű tudományos ismeretekkel ad absurdum tele s tele tömött egyént formálta meg Flaubert Homais alakjában, aki a társadalom számára nélkülözhetetlen, aki tudatában is van fontosságának, s akit a francia író utálatos alakként ábrázolt: hiányzik belőle mindenféle együttérzési képesség; vele szemben a könnyelmű, az álmodozó Emma, aki soha, vagy csak nagy ritkán áll a földön, és legjobban akkor érzi magát, ha a földiek fölé emelkedhet fel, saját álomvilágába.

Flaubert nem nevezi meg a kettő közül sem a jobbikat, sem a társadalom számára szükségesebbet, csupán közli az olvasóval, hogy mikor Emma (sokak által imádott és kívánt) teste a föld alatt oszlásnak indul, éppen akkor veszik fel Homais-t a francia Becsületrend tagjai közé. (1)

Ezzel elhangzott a szentencia is. Az olvasóra marad, hogy meg is értse. S ha megértette, utána elgondolkozzon felette.

*

A cselekedeteknek hitbéli, a Pál apostoli levélben foglalt igazolhatósága rendkívüli robbanóanyagot hordoz(na) magában, ha mindentől elkülönítve szemléljük, hiszen ez képez(het)i alapját mindenféle vallási fundamentalizmus és fanatizmus igazolhatóságának. Ezért ne maradjon szó nélkül, hogy tartalmának dogmatikus értelmezése elé helyezte a reformáció a felszabadított józan észt és a gondolat szabadságát, avagy a gondolat vámhivatalának, vagyis a cenzúrának is nevezett intézmény kikapcsolását, ami által biztosított a folytonos önmegújulás folyamata is. Ebben áll a reformáció újító erejének és sikerének magyarázata.

Ahogyan arról már szó volt ugyancsak az elején, a reformáció rendelkezésére állt a Mainzban Gutenberg által már 50 éve feltalált könyvnyomda, ami nélkül elképzelhetetlen a reformáció kora, továbbá az emberiség utána következő kulturális evolúciójának tartalma és formája. Ennek a 400 éve tartó kulturális evolúciónak a médiumát fel nem váltotta, mert nem válthatta a meghirdetett módon és mértékben az elektronikus média, mégis a Gutenberg utáni idők valódi forradalmát jelentette. Kihatásait fel- és lemérni túl korai lenne, spekulációkba bocsátkozni pedig kimondottan értelmetlen cselekedet. Ehelyett azonban neurobiológiai szemszögből közelíthető meg a kérdés, a következők szerint: az egyén és implicite a társadalom magatartása messzemenő kulturális függőséget mutat fel. E jelenség történési kerete az, amit kultúrkörnek is szokás nevezni. Az emberi magatartás és viselkedés kultúrától való függősége pedig nem egyéb, mint a genetikusan rögzített magatartási mintáink és agyunk (a szellem, illetve lélek) által létrehozott környezet közötti kölcsönös egymást befolyásoló, alkalmazkodási folyamatának eredménye. A végeredmény kétféleképpen jöhet létre: vagy úgy, hogy az emberi agy lehetőségei nem lesznek elegendők megfelelő környezetet létrehozni, illetve megvalósítani; vagy genetikai programjaink plaszticitása nem lesz kielégítő arra, hogy az agyunk által létrehozott környezetünkhöz optimálisan alkalmazkodhassunk. (16)

Ebből a nézőpontból kell az egyén és társadalom küszöbön álló, részben máris folyamatban lévő, az elektronikus médiák jelentette nagy kihívás végeredményét nem kitalálni, hanem a lehetséges buktatókat útjából eltávolítani.

Materialisták máris bejelenthetik vétójukat a fenti agyunk, szellem és lélek fogalmak végett.

Ne tegyék, hiszen van az anyag és szellem fogalmának más megközelítési módja is; így feltételezhetjük, hogy éppen agyunk a bizonyítéka az anyagiaktól független létező szellemi dimenziónak. Az emberi szellem nem azért van a világban, mert aggyal rendelkezünk, hanem fordítva: az evolúció azért volt képes létrehozni agyunkat és tudatunkat, mert annak reális létezése, amit szellemnek nevezünk, lehetővé tette fejünkben egy olyan szerv létrejöttét, amely azzal a képességgel bír, hogy az anyagit összekapcsolja a szellemivel. (5)

El lehet felette gondolkozni.

Ezzel tudniillik körvonalazódik a transzcendentális fogalmának értelmezési területe is, valamint a már említett, a Monod által feltételezettek is.

*

A csillagos ég, ahol születtek a mítoszok, a filozófia és a tudományok. S a hiedelmek is, amiből a megismertnek, a kifürkészettnek komplementernyi mennyisége létezett. De a sötét felhők borította, villámok átszelte és mennydörgés által aláfestett ég alatt is születtek és élnek mindmáig mítoszok, amelyeket babonának is szokás nevezni. Az „égi háború" megnevezés máris arra akart utalni, hogy az Istenek juttatják földi alattvalóik tudtára nemtetszésüket, vagy éppen haragjukat. Volt is amiért, minden időkben éppen elég, hogy ne hagynánk szó nélkül.

Az emberek két csoportja nem fél a mennydörgéstől: a csecsemők és a városlakók: a csecsemők nem mutatnak semmi reakciót, legfeljebb összerándulnak, ha a dörej túl közeli és túl erős; a városlakók pedig (meg)bíznak a villámhárítókban. (14) Van azonban még egy harmadik csoport, a falusiak csoportja, akik az égi háborúkat a szabad ég alatt, közvetlenül élik meg, éspedig mind régen, mind ma: kint a szabad ég alatt, ahol az eső ellen védelmet jelenthető egyetlen fa lombja alá behúzódni a villám ellen nemhogy nem véd, hanem – tapasztalat szerint – fokozhatja a villámcsapás veszélyét. Nem csoda tehát, ha az urbánus intellektuel ezt a harmadik csoportot nem ismeri. Tekintenénk el itt attól a tapasztalattól, hogy nem minden magányos fába csap be a villám, ahol megválaszolatlanul maradna a miért? Mégis, a Benjamin Franklin kezdeményezte (vagy ha úgy tetszik jobban: feltalálta) villámhárítót minden további nélkül forradalomnak kell neveznünk. Technikai forradalomnak, ami csak a legeslegelején állt a mindmáig tartó tudományos-technikai forradalmak láncának. De egy igen lényeges kiegészítéssel: ez a forradalom azonban nem a háztetőkön, hanem az alatta lakók fejében játszódott le. (4)

Mert minden valódi forradalom a fejekben zajlik le. Ami azon kívül történik, annak legfeljebb zendülés vagy lázadás lehet a neve. Így a forradalom nem más, mint egy új minőség, ami pedig csak az utána következő még jobbat megelőző állapot szellemi keretjeként értelmezhető.

E sorok íróját körzeti orvosként 1962-ben hívták sürgősen villámsújtotta személyhez. Az volt élete egyetlen közvetlen megélt ilyen esete. A szó legszorosabb értelemében „lóhalálában" sietett a helyszínre, ahol a következő kép fogadta: egy 70 éves, apró termetű öregasszonyt ért villámcsapás bent, az egyszerű kis házikóban, miközben egy érckályha mellett üldögélve élesztgette a tüzet főzéshez, késő délután. Az erősen szegényes kis kunyhónak kéménye sem lévén, csupán kályhacső vezette ki a füstöt a padlástérbe; abba csapott bele a villám és érte a kályha előtt ülőt.

Nos, a helyszínre érkezve, a villámsújtottat meztelenül a földbe beásva találta, csupán feje és két csuklója nézett ki a földből. Mit lehet ilyenkor tenni?

Először is tehát kiszabadítani a földből.

Miután ez megtörtént, nem maradt más, mint a halál tényének megállapítása.

Mindez természetesen nagyszámú nézőközönség előtt zajlott le, közöttük a jóindulatú atyafiak, akik az anyókát a lehető leggyorsabban beásták a felázott, sáros, agyagos földbe, most pediglen ugyanolyan gyorsan ki is szabadították onnan. Fiatal orvosként ilyesmiről soha se hallva, megkérdeztem, miért tették. Készségesen „felvilágosítottak": úgy mondják, a föld kihúzza, tehát levezeti a sújtottból a villamosságot. Nyilván feltételezték, hogy abból még mindig sok a villámsújtottban maradt...

Vajon Franklin mit mondana erre?

*

Valamit tudni vagy nem tudni. Erre szűkíthetők le örökös kételyeink.

Ezzel kapcsolatosan mondja Thomas Hobbes (1588–1679), hogy valami valódi okának nem ismeretéből kisebb bajok származnak, mint az igazságként elfogadott téves és helytelen magyarázatokból. (10) Valami nem ismeréséből is származhatnak bajok, de a téves tanokból következetesen csak bajok származnak. Éspedig – általában – nagyok.

Vis maior veritatis.

Irodalmi hivatkozások:

1. Appleyard, Bryan: Der halbierte Mensch, Kindler, 1992 (angol eredeti: Understanding the Present and the Soul of Modern Man) (79. old.: Bacon tüdőgyulladása; 94. old.: Descartes ulmi álma; 115–155. old.: Flaubert);

2. Burke, James: Gutenberg Irrtum und Einstein Traum, Piper, 2001 (289–290. old.: Agricola) (angol eredeti: The Pinball Effect);

3. Clark, Kenneth: Glorie des Abendlandes, Gondrom, 1994 (angol eredeti: Civilisation. A Personal View) (176. old.: Erasmus; 178. old.: H. G. Wells; 180. old.: Bildersturm);

4. Ditfurth, Hoimar von: Wir sind nicht nur von dieser Welt, dtv. 1981 (191–197. old.: Royal Society);

5. ua. szerző Der Geist fiel nicht vom Himmel, dtv. 1980 (317–318. old.: agyvelő és szellem);

6. Febvre, Lucien: Martin Luther, Campus Frankfurt / M. – New York; (orig. fr.: Idem, Editon de l’Homme) (61. old.: Arbitramur...; 97. old.: német városi kultúrák; 163. old.: a gondolat vámmentes; 170. old: a szó feltámadása);

7. Foerster, Rolf Helmut: Zwischen Erde und Unsterblichkeit, Kreuz Verl. Stuttgart–Berlin, 1980; (16. old.);

8. *** Fungorum Historia – Codex Clusii, Akadémiai Kiadó, 1983 (német nyelvű Clusius-emlékkönyv);

9. Hajós József: Barangolás kolozsvári könyvtárakban, Kriterion, 1999 (26–27. old.: Cogitatus est liber);

10. Hobbes, Thomas: Leviathan, Stuttgart, 1998; Erster Teil, Fünftes Kapitel;

11. Lissner, Ivar: Wir sind das Abendland, Gondrom, 1993; (329–338. old.: Christiane svéd királynő; 583. old.: az ötezer éves sumér kétség: miért?);

12. Népünk és Nyelvünk, Szeged, 1929. Január, 1. sz. füzet; (15–19. old.);

13. Postman, Neil: Wir amüsiern uns zu Tode, Fischer, 1999; (34. old.) (angol: Amusing Ourselves to Death);

14. Schneider, Wolf: Wir Neandertaler, SternBücher, 1988; (62. old.);

15. Weischedel, Wilhelm: Die philosophische Hintertreppe, dtv. 2000 (13. old: Thales; 132–141. old.: Spinoza);

16. Wieser, Wolfgang: Konrad Lorenz und seine Kritiker, Piper (115–119. old.).