A szépség lázmérője

Kilencven éve született Weöres Sándor

Életünkben csak röpke pillanatokra sejlik fel a teljesség, egységgé válik benne az anyag és a szellem, a tudva tudott és a tudattalanul sejtett, a káosz és a rendezett kozmosz, az elképzelt és a valódi, a kő és az ember, az asszony és a férfi, a tündér és a banya, a bölcs és a félnótás, az öregek és a süldők, a testek és a lelkek. Manapság profánul stratégiai játéknak hívhatjuk azt, amit egykor a szentnek tekintett Isten művelt: a teremtést. Weöres Sándor a teljesség pillanatait élhette, mikor teremtett.

Sokfelé ágazó, autonóm teljességű költészet a Weöres Sándoré. Szuverén biztonsággal mozog a művek benső rétegeiben, s szemünk előtt építi, teljesíti ki köreit az intimtől a kozmikusig. Hihetetlen formai változatosság, sokoldalúság jellemzi, ugyanakkor költészetének filozófiai-metafizikai háttere van.

Magyar költő, akinek pályáját a bölcsőtől kell számítanunk. Károlyi Amy Nem kívánok nagy ember lenni írásában részletesen szól gyerek- és ifjúkoráról.

Szombathelyen született, de Csönge volt költői születésének színhelye. A Vas megyei természettől tanult teremteni. Csönge a középkor óta Weöres Sándor gyermekségéig nemigen változott, vagy ahogy ő mondja: „Én is olyan téli dermedtségfélében vagyok, mint a rétek és a mezők, szinte automatikusan élek. Akarva és mégis akaratlanul tanulni így jobban lehet, a dermedt földben csírázik ki a mag, nagyon messzi, szinte hihetetlen messzi Csöngén kívül terül el egy világ, melyről néha egy népművelődési előadás szól."

Gyermekkorától kezdve megszállott szorgalommal gyakorolta, őrizte, változtatta s ezáltal megsokszorozta azt az adományt, amit az égiektől kapott.

Egy dolog változatlan a gyermek és a felnőtt Weöres Sándor írásmódjában: az egyszerűség. Jó csillagzat alatt találkozik a nem romantikusan, de hitelesen megélt falu s a filozofikus érdeklődés, mely egész a doktorátusig vezette, majd pedig a Kossuth-díjig.

Hogy hogyan gondolkodott, 1929-ben Székely Lászlóhoz, a pap költőhöz írott leveleiből jobban megismerhetjük: „én is injekciókkal táplálom a Múzsát… már kb. egy hónapja, hogy verset nem fejeztem be, megírtam 2-3 sort és akkor éreztem, hogy: na Sándor, fütyültek a versednek. Ilyen félbemaradtak például: Éj-mélyéből víg hang nő / Csingingi-száncsöngő / Száncsöngő-csingingi / Tél csöndjét szétzengi // Csöngő dal fölcsobban / lópatkó földobban – és slussz. Nem jött több, de eddig – magától. Azt hiszem, ez még nem a lírám végleges halála – csak amolyan „rövidzárlat", ami néha megesik velem. Bár úgy érzem, hogy a vers, a rím nekem olyan, mint a kisgyermeknek az a bizonyos kerekekkel fölszerelt járórekesz, amibe beleállítják, az a kerekeken csúszik a földön, így a járni nem tudó kisgyerek földűlés veszélye nélkül sétálhat vele. Ilyen nekem a vers, és ha a próza támaszték nélküli földjére lépek, hamarosan eltottyanok. És egyáltalán nem akceptálom, hogy verset írni könnyebb volna, mint prózát, sőt, a legtöbb „író" gyermekkorában (és kis részben később is néha-néha mintegy a sátoros ünnepeken) „költő". Úgy érzem (és nálam föltétlenül így van), hogy a rím, ritmus: támaszték, a próza: a támaszték nélküli járás…"

Ha megeleveníthetnénk a költőt, aki kilencven éve született, nem mutathatnánk be találóbban, mint Polcz Alaine Visszaemlékezés Weöres Sándorra című írásában. „Kopogtak és belépett az ajtón egy alacsony vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő…

…megállt tétován az ajtóban, egyik lábáról a másikra nehezedik, kicsit oldalt hajtja a fejét és megszólal vékony, kisfiús hangon: »A főigazgató urat keresem… Csak a kötetemet hoztam el neki… Weöres Sándor vagyok.«"

Ő a kozmoszban is élt, a nem konkrét valahova tartozást, a területenkívüliséget lehetett érezni rajta, vallja Polcz Alaine.

A Galagonya című vers történetét is megkapjuk ebben az írásban: „Mivel grafológiával foglalkoztam, és írásokat gyűjtöttem,… megkértem, írjon nekem pár sort, és írja alá a nevét.

»Igen? Tényleg?« – kérdezte.

Odament az íróasztalomhoz, föltérdelt a székemre, s félig hason fekve az íróasztalon, előhúzott a zsebéből egy irkát, olyat, amilyenbe gyermekek szoktak írni. (Nem emlékszem, hogy vonalas vagy kockás volt-e.) S elmerülten írni kezdett.

Nem akartam zavarni, csöndben oldalt álltam. Aztán fölnézett, lemászott az asztalról, lelépett a székről, és talpra állt. Kitépett egy lapot a füzetből, átadta: »Ezt most írtam magának.«

Néztem, egy vers volt:

GALAGONYA

Őszi éjjel / izzik a galagonya, / izzik a galagonya / ruhája."

Egy későbbi beszélgetésben Weöres Sándor így emlékszik: „Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam."

Weöresnek személyes tulajdona mindaz, amit valaha írtak magyar nyelven – s mindaz, amit írhattak volna. S „nyelvtudása" nem ismer korlátokat, valami módon minden nyelvi tényről tudomása van, arról, ami valóban volt, s arról, ami lehetséges. Elevenen léptet át személyiségén minden mítoszt – ami valóban volt, s ami lehetett volna. Olyan ez a költészet, mint egy bolygóközi kaleidoszkóp, keveredik benne az ismerős, a saját tartalmainkkal rokonítható az ismeretlennel. S ez a tökéletes művészet, ha nem is mindig rögtön szembetűnően – mély és igaz emberi tartalmakat hordoz.

A magyar szonettírás egyik legnagyobb művésze. Az alkotó egyéniség változásra kész nyitottságát előnyben részesíti a végleges kialakultsággal, lezárt érettséggel szemben: „én még most is, ötvenhat éves koromban, arra törekszem, hogy lehetőleg mindig más és más tárnát nyissak, ahol eleinte tájékozatlanul bolyongok, és mire eligazodom benne, otthagyom és megint mást, ismeretlent keresek, igyekszem újra és újra éretlen kezdővé változni." Így magyarázható, hogy a Délibáb (melynek a Káprázat nem alcíme, csupán címvariánsként tüntették fel az Egybegyűjtött versekben) szonettírásának szisztémája Tandori Dezső A mennyezet és a padló (1976) és Még így sem (1978) című köteteinek szonettjeire emlékeztet. Weöres ezúttal mesterből „tanítvány" lett, a Tandoritól ellesett munkamódszerrel hamisíthatatlan Weöres-verset formált.

Délibáb (Káprázat)

Gyerekkori vegyeskereskedés / bűvös, hazárd csodája. Szaga is / rejtelmes. Tudtuk: benn minden hamis, / hát édes. Mert túl-józan létezés / az otthonunk, mint tál krumplileves. / De benn a boltban cukor és üveg / kíváncsi megnyalásra vallja meg,/ hogy forma-e vagy tartalom. Heves / kutató-szenvedély sarkall a boltba, / csak ne csupa drága portéka volna, / a vágy belép s a kielégülés / megtorpan, mert egy-két fillér kevés. / Az ember hazatér, majd józanul / a fanyar iskolába megy s tanul. /

A szonettben „apró gyermekkori emlékét dolgozta fel: a vegyeskereskedésben bámészkodó, mindenfélét megkóstolni, hazavinni vágyó kisfiú élményét éli újra, amint a szatócsbolti szagok, látványok elbűvölik, meddő ácsingózásra késztetik, majd – pénz híján – leforrázva távozik az elérhetetlen kincsek színpompás tárházából, s visszatér az unalmas otthoni ízek és a fanyar iskolai biflázások szürkeségébe". Alföldy Jenő jellemzi így a Hamis és valódi című írásában.

Tandori már első kötetének megjelenése előtt (töredék Hamletnek, 1969) Weöres kedves költője volt.

„Weöres, bármennyire lenyűgözött is minket, nem volt emberközeli művész. Abszolútum közeli volt.

Weörest mindenki beilleszti a 20. század nagy magyar poétáinak sorába, csak nem tudja, »hová tegye.«

…Hogy mire jó Weöres költészete? Szinte mindenre. Csak éppen úgy valahogy, hogy mikor elmélyedtünk egyik zsánerében, hagyjuk is annyiban a dolgot. Legközelebb másik zsánerrel kezdjük" – írja Tandori visszaemlékezésében. Hogy ez menynyire így van, szintén Tandorit idézem:

„Harmadszor jeles mód voltam fenn Károlyi Amynál a hegyen, akkor halt meg W. S. Bort vittem magammal, a lépcső végfordulóján letettem és ballonkabátommal burkoltam, majd míg Károlyi Amy kondoleálásokat fogadott, ki-kimentem, meg-meghúztam. A városba visszajövet egy templomfali koldusnak ajándékoztam a maradék fél litert. Eszembe jutott az életet derűs koldusléthez hasonlító Weöres-vers."

A magyar költészet még nagyon sokáig fog élni abból „a forró kenyérből", amit az „életidegenséggel" vádolt Weöres sütött mindannyiunknak költészetének bűvös kemencéjében. (Gömöri György: Weöres-recepció Angliában és Amerikában)

Befejezésül idéznék a költő vallomásaiból: „Nem akarok nagyobb költő lenni senkinél, csak saját képességemmel egyenlő. Arra törekszem, hogy a bennem rejlő, velem született vagy később összegyűlt anyagot mennél hiánytalanabbul kivetítsem, mennél kevesebbet vigyek sírba kifejtetlenül."

„Mindegy, hogy versem tetszik-e, gyönyörködtet-e. Olyan legyen, ami fölött nem lehet napirendre térni, keltsen dühös elutasítást vagy nyugtalanságot, vagy elfogadást, akármit, csak ne a pillanatnyi tetszés olcsó örömét. Az olvasó, ha nem is tudja, még csak nem is sejti, borzongó idegeiben öntudatlanul érezze: a versből maga a szeretet süt rá, előtte nem maradhat közömbös."

Lipcsei Márta