In memoriam Ridzyk Gyöngyi

Valamivel több mint öt éve annak, hogy Ridzyk Gyöngyi nagyváradi zeneszerző és tanár 48 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Emlékére novemberben kamaraestet rendeztek, melynek műsorán kizárólag az ő művei szerepeltek. Talán kevesen tudják, hogy a Bukaresti Konzervatóriumban olyan neves hazai személyiségektől tanult, mint Oláh Tibor, Csire József, Aurel Stroe vagy Liviu Comes. A hetvenes évek végén zenei munkatársa volt a Bukaresti Rádió magyar adásának, Nagyváradra pedig a nyolcvanas évek közepén tért vissza, ellenpontot és összhangzattant tanított a zenelíceumban, később pedig a Sulyok István Református Főiskolán, egészen 1998-ban bekövetkezett váratlan haláláig. Személyében egy rendkívül tehetséges zeneszerzőt és nagyszerű pedagógust veszítettünk el.

Amikor idén októberben a nagyváradi evangélikus templomban tartott koncerten először hallottam Fohász című darabját, zenéje egészen különös hatással volt rám, meglepő hasonlóságokat véltem fölfedezni szerző és műve között. A zeneírásnak egy olyan fázisáról tanúskodott ez, amikor az alkotó már teljesen birtokában van a művészi kifejezőeszközök tárának és ezek sokaságát olyan könnyedén, oly egyszerűséggel tudja egybehangolni, hogy bármilyen érzést képes őszintén kifejezni velük, óhatatlanul kitárva ezzel legbensőbb gondolatait és érzelmeit. Nos, ez a plusz töltet az, amitől egy darab őszintén jó. Ez a felismerés keltette fel akkor érdeklődésemet más művei iránt is, és örömmel töltött el, amikor 2003 november végén emlékére kamarazenei estet szerveztek az állami egyetem aulájában.

A koncert néhány távol maradt előadó miatt sajnos kissé rövidre, alig háromnegyed órásra sikeredett, és a rossz idő is közrejátszhatott abban, hogy igen szerény számban gyűltünk össze, de végül is mindez hozzájárult az est bensőségesebb, családiasabb légköréhez. Az emlékezés és nosztalgia hangulatát sugallta a bevezető kórusdarab, harmóniavilága pedig a romantikus korál hangzásait nemcsak jól ismerő és alkalmazó, de kiválóan át is érző szerző jelenlétére utalt. Az elkövetkezőkben különös egység bontakozott ki a műfajilag, hangszerelésben vagy zenei anyagban és tartalomban látszólag eltérő művek között. Bár szerepelt két merészen modern oboadarab, a fúvós hangszerek rendkívül jó ismeretére utaló technikai megoldásokkal, amelyek szervesen szövődtek össze a humorral, egy Lied és Sarabande zongorára néhány barokkosabb elemmel, megszólalt egy kétségbeesett ima is két változatban, majd egy téli mondóka szopránra és zongorára, végül egy megrázó egytételes vonósnégyes, ezt a sokszínűséget mindvégig a tömör, rövid kifejezésmód hatotta át, az a rövidség, amely nemcsak a koncert gyors lefolyását, de ugyanakkor egy olyan élet hirtelen elmúlását is tragikusan jellemezte, amely még sokat ígért. Ez a terjedelembeli kurtaság eszköze volt ugyanakkor a humornak is, például a két oboadarabban, de a vonósnégyesben már kifejezőerőt kölcsönzött, a mondanivaló pattanásig feszített sűrítésével. A kezdetben a cselló szólamán valahonnan mélyről, egyedül felsajduló témát a mű közepe felé egyre inkább súrlódó imitációk tették zaklatottabbá, a hirtelen befejezés pedig fájdalmas űrt hagyott maga után, sokkal inkább a befejezetlenség benyomását keltve. Mind a zongoradarabban, mind pedig a dalok kíséreteiben érzékelni lehetett a hangszer egyedi hangját, a magas fekvésben daloló örömeinek gyöngyszemeit és a mélyben minduntalan felmorajló fájdalmait, akár az élet megszokhatatlan kettős állapotát.

A koncerten Thurzó Sándor József, Tokaji Ágnes, Marcu Ágnes, Costin Éva, Fekete Jámbor Erzsébet, Midoski Cristian, Szabó Mercédesz, Szeghalmi P. Emese, Gergely T. Erna, Pop Ancuţa, Evanthia Tzindzilonis és a zeneiskola kórusa tolmácsolta a szerző műveit.

Tóth Gábor