A szerető önfegyelemről

1. Hodossy Gyula már több mint huszonöt esztendeje batyut visz a hátán. A felvidéki „Iródia-nemzedék" jellegzetesen egyéni, fanyar hangütésű, a maga útját kezdettől fogva következetesen felvállaló tagjaként jelentkezett. Lírája sokszínű, sokhúrú. Hellyel-közzel kesernyésen groteszk. Ironikusan bölcs mondandóját gyakran meghökkentő monológokba fűzi, más esetekben pedig egészen visszafogott, jó mértékkel vetten szenvedélyes.

A végső dolgokra gyermeki lélekkel és egyben bátran rákérdező – állapítja meg róla első gyűjteményes verseskötetének szakavatott ítésze.

2. Azóta Hodossy Gyula vérbeli költőalkattá formálódott. Úgy tudja kimondani a könyörtelen igazságot, az egyetlen lélegzet ritmusába foglalt/foglalható vers-egész mondatokat, hogy az ember valósággal beleborzong. „… mert süt a csend" (A szél henyél), a „gulliveri", az észbontó. Mert: „Megérkezett a csönd, / mint ahogy megérkezik / a butaság / s néha a ravaszság is" (Tudósítás).

Mert – hadd tegyük hozzá – ismét biblikus idők kísértenek. Itt, Erdélyben. És ott, a Csallóközben, ahol a teremtett világ örök törvénye szerint „a létnek meg kell szólalnia" (Tornai József), különösen akkor, amikor már – Hodossy Gyula tanúságtétele szerint – „az egerek is elmenekültek, / mielőtt saját cincogásukba / beleőrültek volna…" (A szél henyél)

Ki olvassa manapság Sámuel könyvét?

Mi több: odafigyel-e még valaki Éli fiaira?

Legfeljebb a színvalló költő, aki minden idegdúcában átérzi, megéli az intellektuális kényszert, hiszen jól tudja: „minden költő a lét szája" (Tornai József).

Ha egy társadalomban, egy civilizációban erős a lét, erős és nagy visszhangot ver a vers is, ha gyönge a lét, haldokolni kezd a költészet is. Itt tartunk most Európában – sommázhatjuk az előbb idézett Tornai Józseffel.

3. Fogyatkozunk! – halljuk a kiáltásokat, mind gyakrabban a puszta tehetetlenségbe, a mindennapok közönyébe fulladó sóhajokat innen is, onnan is. Valóban: elmennek szüleink, sorra itt hagynak bennünket barátaink, az emberszabású jelen közkatonái. És viszik magukkal múltunkat, maradék hitünket, a szeretetet. Megfáradt testükben, bőrük alatt viszik. Elernyedt szívükben. Lecsukódott szemek mögött. Markukban. Viszik. Rendületlenül viszik a túlpartra. És nem csak Nagy László-i értelemben.

Pedig most volna csak ideje a cselekvésnek, az aratásnak, az igazi versbeszédnek.

De rendelt ideje volna az igehallgatásnak. Isten tudtával pedig a karácsonynak: a születésnek.

Megkevesbedtünk – halljuk, mondogatjuk magunk is, mintha a sumák-létben, az agyonmanipuláltságban, a zűrzavar rekvizitumai s a piszkos pénz fölé hajolva kiegyezhetnénk, igazából dűlőre juthatnánk a kisebbségi léttel.

Hogy melyikkel?

A többszörösen is kisebbségivel!

Ám ennek előtte még történik velünk valami.

Eltompulunk! – figyelmeztet Hodossy Gyula. Talán még „lelki szemeinkkel is (újra)látjuk, amint „a főtér közepén / egy öreg térdre rogyott. / Körbeállja a nagyérdemű: / vállán varjú mondja, kár" (Produkció varjúval).

Produkció volna csupán?

Egyszerű közjáték? Netán tévedés?

Félő, hogy nem.

Körülöttünk, bennünk, meggyöngült akaratunk ellenére alattomosan kitenyészik rohamosan eltompuló, ám az új bálványok imádására sebtében átdíszletezett világunkban az idegenség klónja. És jönnek az árral, de még az ár ellenében is az erkölcsképző szervek nélkül születettek, akik gondolkodás nélkül „megtapossák a fehér Istent"; akik számára a csontok vagy akár egy temetési szertartás konnotációi már semmit sem jelentenek.

Pedig még értenünk kellene a kinyilatkozást, a szaggatott mondatokban feltárulkozó költői üzenetet, minthogy – ismét Hodossy Gyulával szólva – „megszégyenült itt már minden / és erős a félsz, / de erősebb a vágy / s mi élünk tovább" (Megtaposták a fehér Istent).

4. A hiteles életművek, az egyetemes írásművészet eddig elfogadott nagyjai példázzák leginkább: a tehetség jórészt szorgalom. Érvényes ez a sarokigazság Hodossy Gyula írói pályájának alakulására, eddigi költői és prózaírói termésének egészére, hiszen ő sem engedi kihűlni talentumát. Kötetről kötetre nyomon követhető meg-megújulásának egyik legfőbb ismérve az, hogy egyik műfajbeli próbatételeiből fakadt erőfeszítéseit, fáradtságát a másik műfaj művelése révén igyekezett/ igyekszik kipihenni.

Teljes bizonysággal állítható: eddig sem kiadott köteteinek, különböző antológiákban való szerepléseinek számával, illetve azok gyakoriságával, hanem mindenekelőtt elmélyült keresztyén világlátásaival, kiérlelt írástudásával, mindenkori mondandójának frissességével, egész írói tartásával szerzett magának helyet és rangot a felvidéki magyar irodalomban.

Legújabb könyve, A szerető önfegyelem elsősorban sajátos versbeszédének rafináltságával és váratlan fordulataival, míg prózája bár egyszerű eszközökkel, de egyfajta újszerű közösségi mítoszteremtés szándékával, illetve annak immár konkrét írói eredményeivel imponál. Ergo: következetes munkával kiérdemelt helye és rangja őt itt, erdélyi irodalmi közéletünkben is messzemenően megilleti.

Barabás Zoltán

Hodossy Gyula: A szerető önfegyelem. Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely, 2003.