Szűcs László

Amikor kötelező
a lelkesedés

Napja már van a kultúrának, a magyarnak legalábbis kijelöltetett néhány éve, ám hogy igazi megbecsültsége lenne, erre aligha bólinthatunk igenlően. Legalábbis a közvélekedés a kultúrával kapcsolatban meglehetősen aggasztó. Egy nemrég nyilvánosságra hozott Bihar megyei felmérés szerint arra a kérdésre, hogy egy bizonyos anyagi forrásból döntéshelyzetbe kerülve a válaszadó milyen célokra költene, a véleményt formáló másfél száznyi ember közül a kultúrát mint lehetséges (az opciók között meg is jelölt) felhasználási célt egy sem jelölte meg. Persze érthető, hogy előbb gondolnak egy ilyen helyzetben az egészségügyre, az utak állapotára, a köztisztaságra, komfortérzetük jobbítására, ám hogy még egy igen kis csoport sem tudta kivételként a szabályt erősíteni, ez nem ad okot túl sok bizakodásra. Érthető, hogy a valódi döntéshozók sem erőltetik majd a dolgot, választást biztosan nem lehet nyerni a kultúra istápolását hangsúlyozó kampánnyal. Kivéve, ha nem valami látványos ügyről van szó. Mondjuk, az épített kultúra megőrzéséről. Elég végigjárni a váradi sétálóutcát ahhoz, hogy szembesüljünk a lehangoló képpel: a szecesszió remekei, melyekre oly büszkék vagyunk, helyenként romos, életveszélyes állapotban várnak jobb időkre.

Persze a kultúra siralmas helyzetét nem elsősorban támogathatóságának megítélése ábrázolja. Sokkal inkább az igazi értékek iránti igény csekély volta. Az, hogy mit olvasunk, mit igényel a közönség a színházától, mit választ a televíziók kínálatából, egyáltalán milyen környezetben érzi jól magát. Nem kevés felelősséget jelent a mindezekhez való viszonyulás azok részéről, akik valamilyen döntési, befolyásolási helyzetben képviselik, vállalják fel a kultúra ügyét. Követendő magatartásformául érdemes visszanyúlnunk jó fél évszázadot Bálint György A kritikusok árulása című írásának egy részletéhez, melyből az is kiderül, hogy egy másik kor ugyanazt a kihívást, ugyanazt a felelősséget követelte meg az írástudóktól. „Lehet, hogy a tömeg elfordult a kultúrától. Talán gyűlöli is. De egynek nem szabad megtörténnie: a kritikusnak nem szabad a tömeg példáját követni. Ha mindenki gyűlöli a magasabb rendű szellemi életet, a kritikusnak imádnia kell. Ha mindenki unalommal és meg nem értéssel fordul el az igazi irodalomtól, a kritikusnak lelkesednie kell érte. (…) Ez az egyetlen kötelessége."