Lászlóffy Csaba

Walter von der Vogelweide
XXI. századi utódja

Nemes vonások, olvatag

mosoly. (Ilyen vajon?) A Rajna

tükrét feltörő, balga, kajla

szarvú tenyészállatokat

és holmi rozsdás, réveteg

harciasságot púp gyanánt

öröklő géntröszt: tán falánk,

vagy inkább lustán élveteg. –

Ki mondja meg, hogy mi van az

álgőg mögött: a Sturm und Drang

gátlásai? schilleri láng?

És hol a holnapi igaz?

Európa fog – vagy a Sátán

lovagolni a bika hátán?

Mivé lett kerted?

Szélcsend. Nem rezzen pille se. Gyermeteg

idillt utánzó, telthazug, habfehér

nyugalom már az idegeidre megy –

a katángkóró árnya is többet ér.

Nadány-mennyország* álmait üldözöd

„eljött a szád a számhoz" vagy: „csillogó

tündéri nők” – lám, stílus-ugar-meződ

lágy gügyögése soha ki nem fogyó!

Szerencsés flótás, bús ladik ringatott;

mért nem vigyáztál, hogy be ne törjenek

birodalmadba bivalyok, kételyek?

Mivé lett kerted? Csak liliom-romok.

2002. október 11.

Idegen falak

Meglesni: idegen falak

közt én vagyok-e még s te vagy?

Kopogtatások – ajtórésen át

besurranó érdek-„kalóriák"

színlelés-zsiradék és spleen-ragály

a szálka torkodban keresztben áll

tárgyilagosság! – magad áltatod

és összebújsz velem mint állatok

könyökig hűlt keserűségben

térdig gazságban (mégis tétlen?

tékozolni forró igéket

megágyazni halál jegének)

a gyengeséged s az erőm

megosztozik egy lepedőn

időárnyék melled alatt

s a nyakszirtedre is lecsap

toronyszobából nézve vázlat

minden a szél a szó a szájlakk

folyosók árkok átkok rémek

holott magammal vihetnélek

(különb lennél ha hóhér nyit rád?)

a látomást – toll és test titkát

ameddig élek még vagy végleg

kiszolgáltatni a veszélynek

2003. augusztus 10.

A maszk mögötti ájulat

„Te légy velem, te gyermeteg,

te síró, tiszta szégyen"

(Orbán Ottó)

Gőzölgő álomüregek, kibicsaklott boka emlékét rég be-

temető,

hűlt vájatok! Moldvai rozsdaálló gyilok, Perzsiát visszasíró

szerető!

Mikor már nem aggaszt a szenvedély hívása és a

géntitok,

s rontó szellemek helyett ablakot, ajtót már csupán magamra nyi-

tok-csukok;

midőn nemcsak az ódon bölcső, de az alig kiserkent szakáll

is reves – – –

nyáladzó kor- és kartársaid közül szinte mindegy, hogy

kit nevez

meg a helyezkedő utód, a cirkuszi porban, vagy az arkhi-

médeszek

piszkában turkáló, akinek nem irtózat már egy

ékezet-

hiány, legfeljebb az óceánokon túlról

érkezett,

jól megszervezett pánikhír avagy fenyegetés. Midőn

az ősi

emlékezetáramlásból untig elég, holott a (homo) sapiens nem képes legyőzni

önmagában ma sem a másik ellen acsarkodó

állatot.

(Ki hitte volna: tűnődő nyugágyban Hobbes vagy Erazmus

álma fog

át higgadt baráti karral és füledben Mozart-

dallamok –

s az évezredes dűnéken mégis sakál sír, hiénát hizlal hullámsír-

sivatagod!)

A bőr, a hús, a csont ha már nem is, de mint hegedt seb, vagy tépett

vadcsalán

védekezz! A dac lángcsóváját hajítsd át a meggyalázott éden-

kert falán.

A sugarakkal, kétellyel és sikerrel bombázott anyag bugyraiból ami

még kisüt:

a kilátástalanba küldött űrhajók körül ne hagyd keringeni a győztes

keselyűt!

Nyűgös, kényeskedő, kábulatba hulló, gyilkos hajlamú gyermekből ha

jobb nem is,

ne legyen a tömeghalált Ázsia csúcsai fölött átvészelő, nemzésre képtelen

Nemezis.

Az isteneket túlélésre ösztökélő, piramisba épült múmiák fogsora

közül

csak a hihetetlen homokóráját ezerszer megzörgető szellem

üdvözül.

Csukott halántékodban éj van, vagy nem kívánt virradat? – túl késő,

túl korán? –

a világbomba-ketyegés végigremeg a hámlásos mennyezetű,

nagyszobán.

Áve, józan aggodalom!… Túl nyitott síron, túl büntetlenül beszakadt gyermek-

koponyán,

vezess tovább, te így is, úgy is meggonoszult, borzalmas és bűvös hatalmú

Kalibán!

2002. június 23.

Emléksorok

bátyámnak

A hajszálak, a vérerek,

a máj, a génemlékezés,

a halálfélelem, a mész,

a hang, a lelkiismeret,

a maguk módján végzik

(kiben-kiben) az árulást

a végkimerülésig.

1996. november 29.