Papp Sándor Zsigmond

Az átok

Amíg tulajdon fürdőkádja meg nem betegítette, addig Gárdosnével kapcsolatban egyetlen dolgot volt nehéz elviselni. Azt a körülményekkel alig törődő kitartást, amivel úton-útfélen, tapintattal vagy megszégyenítő szigorral, időnként a legpezsgőbb társalgást is megszakítva képviselte azon nézetét, hogy családja a kiválasztott néphez tartozik, s mint ilyen kivételes bánásmódra ítéltetett. Erre hivatkozva követelte, hogy férjét előreengedjék a sorban; lányait, a Gárdos ikreket, még ha különben élénk viselkedésükkel rá is szolgálnának, ne fenyítsék az iskolában, és egy szem fiának mondhatni hivatalból járjon ki a heti két óra zongoraoktatás, hiszen áldott tehetség lakozik benne, annak ellenére, hogy mindezt az anyai ösztönön kívül semmi egyéb nem látszott megerősíteni. Pretenciós a nagysága, intézték el többnyire egyetlen vállrándítással Gárdosné kívánságait a hivatalokban, némiképp megnyomva az utolsó szót, mert határozott fellépését szerencsétlenségére nem támasztotta alá megfelelő termet. Gárdosné ugyanis épphogy kilátszott a földből – miként ezt rosszakarói terjesztették a kerületben –, s bár nem volt éppenséggel törpe, a százötven centit csupán speciális, magasított sarkú cipői segítségével érte el, s ha tömött villamosra szállt, az utasok, akár a tenger tarajos hullámai, átcsaptak rajta, kérlelhetetlenül fölébe magasodtak, s akkor Gárdosné már nem volt egyéb, mint egy méltatlankodó, majd az utazás előrehaladtával egyre inkább kérlelő hang az embermassza sűrűjéből. Talán ez is magyarázta férje, Gárdos Feri engedékenységét, amiért időről időre elkísérte őt a városba.

Mindössze Fodolyán tiszteletes vállalkozott egy alkalommal arra, hogy rendet rakjon valamiképp a dolgok között.

– De hát maguk nem zsidók, kedves Ilona – mondta szelíden. – Minden vasárnap itt látom magukat a gyülekezetben.

– Hát persze – felelt készségesen Gárdosné.

– Akkor mégis mivel magyarázza ezt az egész törekvést, ezt a kiváltságos-mesét, amikor Isten színe előtt...

– Milyen mesét? – kérdezte némi gyanakvással a hangjában Gárdosné.

– Amit mindenhonnan viszonthallani. Hogy maguk hova is tartoznának voltaképpen, ami ugyebár, ismerve a tényeket...

– Most azt hiszi, hogy jeleket látok? Hogy az ilyesmiben lehetnek jelek?

A templom hűvöse, úgy tűnt, magába szippantja a szavakat.

– Valami bizonyosságnak csak kell lennie – erősködött Fodolyán.

– Itt ezzel semmire se megy. Ezen a vidéken nincs rosszabb a bizonyosságnál.

– Persze, így is lehet.

– Mégis hogy?

– Vakon. És közben dicsérni a sötétséget.

– Nem vagyunk egyformák – vont vállat Gárdosné.

– Ennyi nem elég, ráadásul nekem a képzelőerőm is szegényes – mosolyodott el a tiszteletes, mintha valamiféle diákcsínyen kapta volna az asszonyt, s most azon töprengene, milyen büntetést szabjon ki rá.

– Én sem akarok a vízen járni, elhiheti. De tudom, ha egyszer erre támad gusztusom, semmi sem akadályozhat meg benne.

– De hiszen...

– Megtehetem és kész! – emelkedett meg ültében Gárdosné.

– Mindössze arra kérem – hökkent meg kissé a tiszteletes, de a visszavonulásra gondolni sem akart –, hogy amikor mégis belefog majd, akkor vegye számításba az adottságait.

– Hát mi van a maga fejében? – s meg sem várva, hogy Fodolyán felelhessen, kifakadt: – Én tisztességes embernek ismertem, de úgy látom, hiába engedtem az asztalunkhoz. Hiába etettem nap mint nap.

A tiszteletes ujjai ekkorra már egészen elfehéredtek a palást alatt. Ám Gárdosné szavai mögül, mintha valamilyen vásári mutatvány lenne, hirtelenjében előléptek a tányérban gyöngyöző pörköltek és gombócok, a kolozsvári káposzta tejfölös leve pedig még a szájában is meggyűjtötte a nyálat, pedig estére jobbára már csak a maradékból jutott, ám a dermedt falatokból nem volt nehéz rekonstruálni, mintegy újraépíteni a déli egészet, amint rotyogva, meleg illatokat pöfögve magából lekerült a tűzhelyről. Vétek lett volna mindezt könnyű kézzel odavetni az ördögnek. S miért is? Egy pitiáner, világi ügylet miatt. Hát lehet abba beleszólása, hogy ki milyen úton-módon veszti el a józan eszét? Fodolyánt émelyítő érzés fogta el, mintha egy megbecsült családtagot kapott volna el kiszolgáltatott, fonynyadt meztelenségében.

– Én csupán a maga érdekében szóltam, kedves Ilona. Nincsen jobb a kiérdemelt békességnél – mondta végül éneklő, istentiszteletekhez szoktatott hangján.

– Az én érdekemben csak egyet tehet – kiáltotta Gárdosné némiképp rejtélyesen, s hátat fordított, hogy apró angyallépteivel kisiethessen a fölhevült utcára.

– Hát jó – bólintott megadóan Fodolyán, mert a dereka körül már útnak indult a megszokott fájdalom. Feszítő, fölfelé gyűrűző érzet volt ez. Tisztára olyan, mintha valami üveg nyakán kívánná őt átnyomni egy ismeretlen erő, s mindezt éppenséggel a dereka akadályozná meg, amire az az ismeretlen erő még inkább megmakacsolná magát, hogy márpedig medencéjét, s vele együtt egész felsőtestét mihamarabb átpasszírozza azon a szűkületen, s ennek elviseléséhez egész ember kellett. Ekkor akadt el a mondat közepén, felejtette el a kijelölt passzusokat, prédikációjának tucatszor megrágott szerkezete megbomlott, mert csak erre az érzésre volt képes figyelni már, némileg kíváncsian, hogy milyen újabb fondorlatokra képes még ez az erő, némileg pedig megadó könyörgéssel, mint aki már saját derekáról is hajlamos lenne lemondani. Ilyenkor többéves rutinját kihasználva, némiképp improvizálva hidalta át a szorító perceket. Megtehette, mert a gyülekezet szintúgy rutinos közönnyel hallgatta őt, mint akiknek édes mindegy, hogy milyen feddés vagy intelem hangzik el a szószékről, amúgy is csak beszéd marad az egész, nem egyéb, amíg egy nap rá nem jött, hogy reumáját voltaképp ez a közöny táplálja, ez ad neki évről évre nagyobb lendületet. Emlékszik, egészen a bútorlerakatig hajtotta ki akkor a kétségbeesés.

A lerakat tömzsi épülete már akkor is úgy festett, mintha akkurátusan kettészelte volna valaki, s a másik felét egyetlen mozdulattal kitépte volna a földből. Senki sem tudta megmondani, hogy vajon a pénz fogyott-e el idejekorán, vagy eredetileg is ilyen csonkának képzelték a tervezői. Bár olyan sokan nem is csodálkozhattak ezen, hiszen a lerakat munkásain kívül alig evett valakit ide a fene. A tűzfal mögött, a pitypangos, nyirkos mezőn már csak Gárdos Feri kutyamenhelye, illetve kilométerrel lejjebb, a zümmögő villanytelep terpeszkedett. A tétován kanyargó földút a telep után a városból kivezető országútba torkollott, ahonnan már jól látszottak a hegyek, s kissé visszakanyarodva az útról a zsombékos, majd a Rebra erdeje felé, lassan feltünedeztek az első turistajelzések is.

A kutyamenhelyből a lerakat felől csak egy szürkés, félszeg bódét látni. Pár lépéssel odébb, az úttól mintegy háromszáz méterre kezdődtek a ketrecek. Az ólakat, akárcsak a bódét, hulladék fából ácsolták, s inkább leöntötték, semmint lemázolták őket zöld olajfestékkel. Egyedül a menhelyet és a ketreceket leválasztó drótkerítés tűnt újnak, verőfényes időben a drótszemek valósággal szikráztak a szárazon kavargó levegőben.

A hét első napján teherautók érkeztek a lerakathoz, s egész délután szuszogó, pocakos emberek pakolták színültig ormótlan, lakkozott bútorokkal, hogy még napszállta előtt útnak indulhassanak a város felé. Ilyenkor a kapu előtt két-három őr is megjelent, talán hogy ne zavarja semmi a pakolást. Török napszemüvegük volt és gyufaszálat forgattak a szájukban, így aztán nem is nagyon lehetett szóba elegyedni velük, pedig többen kunyeráltak már tőlük hulladékot, vagy ami az autókról leesett. A fennmaradó napokon csak néhány kisebb kocsi döcögött el idáig, azokból is egyre kevesebb, többnyire kutyákat hoztak, akiket rövid alkudozás után Gárdos Feri gondjaira bíztak. A tarifába főként a kutya mérete és a megőrzésre szánt idő játszott bele, illetve az, hogy tetszett-e Ferinek az állat vagy sem, sunyinak vagy épp szolgálatkésznek látta abban a pár percben. A menhely ugyanis annak idején megőrzőként indult, ahová hosszabb távollét esetén adhatták le a városiak az állatokat. Feri ellátást és felvigyázást vállalt, de plusz pénzért sétáltatni is kiadta az ölebeket az agyagosok purdéinak. Egy idő után azonban egyre több kutya maradt a nyakán, de az is megesett, hogy a purdék jöttek vissza üres kézzel, akkor pedig Gárdos Feri magyarázkodhatott átvételkor az ingerült tulajnak, aki rendszerint bömbölésre felkészült csemetéit is magával hozta. Talán ez is belejátszott abba, hogy lassan menhelyként kezdték emlegetni a telepet. A sétáltatás közben eltűnt kutyák sosem kerültek elő. Az élelmesebbek a megnyúzott tetemeket bárány gyanánt adták el a bekötőút torkolatánál, legalábbis effélékről írogattak az újságok, de azok szavára senki sem adott a kerületben. Gárdos Feri is a vállát vonogatta, ha erről kérdezték. A vállvonogatásból aztán tudni lehetett, hogy ő maga is evett már kutyát.

Amikor Fodolyánt kétségbeesése a menhelyig kergette, Gárdos Feri a bódé előtti padon fütyörészett. Ezt akkor sem hagyta abba, amikor a tiszteletes más ülőalkalmatosság híján egyenesen a fűre ült, karnyújtásnyira a bódétól. Hogy kutyáról, tehát üzletről szó sem lehet, Feri már az első pillanatokban fölmérte. Szürkületig, amikor a villanytelep felől szállingózni nem kezdtek az üvegesek, egy szót sem szóltak egymáshoz. Fodolyánt kivételesen megnyugtatta ez a kitágult, a telep fölött szabadon repdeső nemtörődömség, a közönynek ez az oldott nyugalma, amit eddig csupán szentképeken látott, és mindezt az sem volt képes elrontani, hogy Gárdos Feri repertoárja mindösszesen négy dallamból állt, s ezeket zsibbadásig fújta, sőt, néha azon kapta magát, hogy bátortalanul, meg-megbotolva ugyan, de ő maga is vele tart.

Másnap már időben ott volt. Hónalja alatt kisebb darab pokrócot hozott, hogy arra heveredjen. Ekkor vette alaposabban szemügyre házigazdáját is. Agyagbarnára cserzett bőrével, előreugró, akaratos állával, mély vonásokkal szabdalt arcával egészen úgy festett, mint egy tapasztalt hajóskapitány – mindezt csak erősítette a fejére csapott, kopottas matrózsapka –, akire egész rakomány gyereket bíztak. Igen, maga Fodolyán is úgy érezte, nyugodt szívvel hajtaná álomra a fejét, ha egy olyas férfi állna a hajókormánynál, mint ő. Néhány nap múltán már a bódéba is beléphetett. Nyomorúságos építmény volt az belülről is. Egy szék s a hozzá tartozó asztalon kívül, amely akkora volt, hogy szoros közelségben épp megfért rajta egy tányér és egy lábos, még egy helyben eszkábált vaskályhát bírt el a helyiség, mintegy jelezve, hogy Feri télvíz idején is kijár a menhelyre. Az asztal fölött arasznyi távolságban szegek sorakoztak, a nap végén Feri ide akasztotta a munkaruhaként szolgáló kezeslábast, de itt lógott a pénztárként szolgáló sportszatyor is nagy, sárgás Camel felirattal. Ahhoz sem kellett sok, hogy egy délután ragacsos, töredezett szélű kártyacsomagot vegyen elő, majd osztani kezdjen Fodolyánnak, kurtán annyit téve hozzá:

– Színre színt. Ha nincs, akkor tromfot – és fütyült tovább megállíthatatlanul.

Fodolyán csak fokozatosan jött rá, hogy végül is hatvanhatot játszanak, néhány sajátos szabállyal vegyítve, amit Feri fejlesztett ki a játék izgalmasabbá tétele érdekében. Ha nagy ritkán nyert, akkor záráskor elkísérhette Ferit a ketrecek közötti körútjára, ami nagyjából egy létszámellenőrzésnek felelt meg a maga engedékenységeivel és szigorával; ha vesztett, a bódé előtt kellett várakoznia, amíg a tulaj valami mosolyfélével az arcán vissza nem érkezett.

A menhely csupán esős időben nyújtott vigasztalan látványt. Az asztal alól akkor méretes gumicsizma került elő, mert a föld itt nehezen szívta a csapadékot – Feri szerint ez a rész valamikor még a Mecseki-lapályhoz tartozott –, s klaffogó körútjairól olyas szagot hozott magával, ami valóban a mocsárra emlékeztetett. A víz, amint lepergett a drótszemekről, rögtön megszürkült, majd a kerítés alján erekbe gyűlt, s azok, mintha az egész telep meg lenne dűtve, a bódé előtt kisebbfajta folyamban egyesültek. Ilyenkor Feri az asztalt is kipakolta a sötétszürke lébe, s ők ketten a szálkás, zsírpöttyökkel mintázott padlatra ülve folytatták a játékot.

Munka nem volt sok. Az őrzést jobbára Bátor, az egyetlen szabadjára engedett kutya – egy borjú nagyságú korcs – látta el, s amikor az már a bódénál sündörgött, Feri is feltápászkodott a helyéről, majd megkerülve a telepet egy másik, budi nagyságú bódéhoz sétált, ahol Fodolyán sejtése szerint a kutyák ételét tarthatta. A ketrecek java része akkoriban már megtelt, mindössze négy vagy öt maradt üresen, ezekbe időnként még akadt átmeneti lakó, hogy valamelyest a felszínen tartsa a menhelyet. A többiben, s ez mintegy harminc ketrecet jelentett, állandó jelleggel rendezkedett be néhány sorsára hagyott vizsla, kuvasz, szetter vagy puli. Feri mindvégig fenntartotta magának a jogot, hogy válogathasson az itt maradottak között. A kistestűek, mint például a tacskó, spániel vagy a pincsi eleve idegesítették, azoknak az átvételi idő lejártával egyre kevesebb ételt osztott ki, s amikor már kellőképpen legyengültek, kicsapta őket a villanytelep mögé, ahol a kóbor falkák néhány óra alatt elintézték. Egynéhányat pedig az üvegesek kunyeráltak el bagóért. Farkaskutyát vagy tekintélyt parancsoló dogokat soha nem kótyavetyélt el, azoknak kéthetente még a szőrét is megkefélte, addig, amíg morgás nélkül tűrték a jelenlétét. Ha valakinek ilyesmire fájt a foga, többször is ki kellett jönnie a telepre, amíg megegyeztek. De ha feltűnően kupeckedett, gyanúsan tapogatta az állat izmait vagy a fogakat vizsgálta hosszan, nem is remélhette a vásárt. A kutyák ilyenkor – erről Fodolyán saját szemével is meggyőződhetett – vicsorogva, megfeszített testtel vártak Feri intésére, hogy a kényelmetlenné vált idegent megleckéztessék. Így igazából nem is nagyon csodálkozott, amikor egy májusi napon egyenruhások jöttek a menhelyre, mert olyan bejelentést kaptak, hogy itt kutyabéllel és egyéb belsőségekkel kereskednek, ám a telepen nem találtak kést vagy más, preparáláshoz, netán feldolgozáshoz szükséges szerszámot, és hiába bolygatták meg a leszórt kavicsot, mert nem barnállott gyanúsan a kövek alja. Igaz, hogy a hátsó ketreceket, ahol Feri a tisztátalan vérű korcsoknak szorított helyet, már nem keresték fel. Mint mondták, nem kívánják összesározni a nadrágjukat.

Ezután jóval kevesebben léphettek a telep területére. Olyan is akadt, akit már a földútról kellett elkergessen Bátor, mert szép szóra nem hallgatott. Az ugyanis teljesen egyértelműnek tűnt, hogy helybéli nem merte volna beleártani magát a telep ügyeibe, nemhogy másokat – netán egyenruhásokat – bízzon meg ezzel.

Feri maradéktalanul csupán az üvegeseknek hitt. Üvegeseknek azokat hívták errefelé, akik a járandóságuk egy részét természetben kapták kézhez, s a metszett poharakat és kisebb tálakat jobb híján az országút forgalmasabb részein bocsátották áruba. Többnyire szürkületig maradtak kint, amikor a fényszórók már óvatosan tapogatták végig az utat. Ahogy zajos, perlekedő felhőjük megjelent a villanytelep magasságánál, Feri szedelőzködni kezdett, s néhány mozdulattal Fodolyán értésére adta, hogy tőle is elvárja ugyanezt. Az üvegesek között Feri már beszédesebbnek bizonyult, mint korábban bármikor, így derült ki, hogy a megőrző előtt ő maga is az üvegesekhez tartozott.

Fodolyán néhány hét múlva sem tudta pontosan megmondani, hogy mi is köti voltaképp Gárdoshoz. Barátság? Lehet ezt annak nevezni? Hiszen titkaikat nem osztották meg egymással, főleg ami Ferit illeti. Puszta ismeretség? Annál mégiscsak több, ami abból is kitetszett, hogy néhanap, amikor feleségével a városba utazott, akkor rendszerint Fodolyánt kérte fel az ügyek intézésére. Sőt egy ideje, ahelyett hogy a Sírásók utcájának végén elváltak volna, Gárdos némi kedélyes erőszakkal, amit addig Fodolyán ki sem nézett belőle, magával vonszolta a Galilei köz füves sikátoráig, ahol Gárdosné kelletlen szorgalommal tette eléjük a vacsorát. Feri viselkedése családja körében megváltozott, bár egy bizonyosfajta idegenséget, melyet gyermekei hangoskodása még inkább kiemelt, mégsem tudott levetkőzni. Mintha feladata valamiképp lejárt volna már közöttük, s az elvégzett, beteljesített munka után ugyan még jár irányában némi hála, de ennél többre aligha számíthat. A tiszteletes kajánul állapította meg, hogy míg a menhelyen főként neki, úgy itt, a családi ház meddő kényelmében inkább Gárdosnak volt szüksége erősítésre. Ugyanakkor azt sem zárhatta ki egészen, hogy Feri kétségkívüli fásultsága és fölöslegessége, melybe cinkosként Fodolyánt is belerángatta, nem más, mint egy fölvett szerep, amellyel – bármennyire is merész a feltételezés – szeretetét és ragaszkodását fejezheti ki. Olyan szeretet ez, mely a maga elfogult hűvösségében megszünteti tárgyát, hogy aztán szabadon kibontakozhasson. Gárdosnéhoz, ehhez a pattogó bolhához, görgette tovább a gondolatait, másként talán nem is lehet viszonyulni.

Sem barátság, sem ismeretség tehát, hanem az egymásra szorultság nyugtalanító, ám pillanatnyi könnyebbségeket sem nélkülöző érzete hajtotta, űzte ki a telepre. Amikor épp nem akadt temetnivalója, vagy még ritkábban keresztelők foglalták le – esküvőket akkor már kizárólag a városban volt sikk tartani –, szinte kétségbeesve, miképp az első találkozás idején, kereste Gárdos Feri és a menhely társaságát. Ahol pedig tűző napon csupán a bódé satnya árnyéka nyújtott átmeneti menedéket, télen pedig a Rebra erdejéből kellett hordani tűzifát, néha a hó alól kikaparva, s ha elbizonytalanodtak az útirány tekintetében, elég volt fülelni kissé, hogy meghallják a magasfeszültségű vezetékek percegését, s ismét visszataláljanak az útra, ahol farkát csóválva Bátor várt rájuk.

Feri volt egyetlen tanúja legsötétebb korszakának is, amikor hol tervszerű aprólékossággal, hol az indulat nagyvonalúságával kívánta levegőbe repíteni az egész gyülekezetet, mert a fájdalom hevessége már arról tanúskodott, hogy hónaljig elnyelte őt az a bizonyos üveg, s a teljes rabságtól mindössze két kilógó karja választja el. Ilyenkor, mintha csak a beszéd hevességével menthetné szorult helyzetét, szónokolni kezdett, papolni – ahogy erről Gárdos később az üvegeseknek beszámolt –, valami olyasmiről, hogy vannak vidékek, amelyeknek bizony jobb, ha elkerüli őket a kegyelem. Mint ahogy egy akármilyen lakályos házban is – folytatta eltorzult, ám a felismeréstől mégis inkább megtisztult arccal – akadhatnak olyan zugok és hasadékok, amelyekbe egy emberöltőn át nem süt be a napfény, s talán jobb is így, mert nem lehet szembesülni mindazzal a szeméttel és mocsadékkal, ami ott az évek során összegyűlt és ami, bármennyire is megalázó ez a Teremtőre nézve, mégiscsak az isteni terv része. Viszont az előrelátó számvetés ezzel a nem-látható, s ekként talán nem is létező mocsadékkal perdöntő lehet, mert e nélkül a józanság nélkül a kegyelem szeretete sem lehet igazi szeretet, legfeljebb kolonc, megrepedt karácsonyfadísz.

– Te például – támadt Gárdos Ferire, mintha ő is a mocsadék része lenne valamiképp – miért nem válsz el attól az ordenáré nőszemélytől?

– Jól főz – felelte nyugodtan Feri lélegzetvételnyi szünetet tartva a Rákóczi-indulóban.

– De hiszen ez zsákutca! – emelte fel a hangját még jobban Fodolyán, talán amiatt is, hogy elhessegesse magától azt a pillanatot, amikor ő maga is kénytelen volt belátni mindezt.

– És?

– És így nem lehet élni!

– Nocsak.

– Ez így nem élet, hanem egy túl hosszú mentség, egy nagyra nőtt kibúvó – s amikor látta, hogy Feriből mára többet bizony ki nem présel, hiszen óvatos mozdulatokkal Bátor bolhászásába kezdett, rárivallt: – Mert az például mit jelenthet ebben a környezetben, érted, ebben a szarban, hogy ő kiválasztott?!

Fodolyán kérdésére a választ meglehetős sietséggel egy talán arra méltatlan tárgy adta meg: Gárdosék családi fürdőkádja. Ilona azon a napon szokásos délelőtti fürdéséhez készülődött. A ház üres volt, a Gárdos ikrek ekkor már valószínűleg az iskolában csiviteltek, Péter pedig, Gárdosné egy szem fia a belvárosi bisztrókban kujtorgott munka után. Miután az asztalra kikészítette aznapi varrnivalóját, vetkőzni kezdett. Ezt rendszerint az előszobai tükör előtt végezte, amelyben évődő tekintettel, mintha magához akarná édesgetni az ott látott személyt, szemlélte önmagát: a blúz alól óvatosan kicsusszanó vállakat, az almányi melleket, közepükön a tört fényű bimbókkal, a puhán előreomló hasat, melynek oldalán egy hosszabb forradás sikeres vakbélműtétről tanúskodott, aztán a tésztásan puffadt combokat, ahogy védelmezően körbefogják a burjánzásnak indult, nyirkos lombot, amit most is úgy dédelgetett a tekintetével, mint egy bizonytalan értékű, de gondosan megmunkált ékszert. És persze a bőr, amely itt-ott már eléggé nagyvonalúan borította be az idomokat, miképp egy túlontúl sokszor kimosott köntös lóghat viselőjén, ez az olajosan csillogó, finom felület, amelyet nem győzött krémekkel és pakolásokkal eleget kényeztetni, bár maga sem tudta, miért, hiszen csak ő követte nyomon a kezeléssel elért apró győzelmeket: egy-egy ránc megtorpanását vagy alattomos elernyedés visszaverését, mert a férfiak – és ezt megvető ajakbiggyesztéssel nyugtázta – megelégszenek a vaksi rutinnal, a simogatások áttetsző alibijével.

A forró víz bizsergető érintése, amikor végre elnyúlt a majdhogynem színültig telt kádban, némileg kárpótolta mindezért. A kád kiváltságos helyet élvezett a szűk, gőzöktől és páráktól kimart falú fürdőben. Mert bár szinte teljes egészében kisajátította a helyiséget, s már a zománc is éles pikkelyekben pattogzott le róla, a megnyugvással határos kényelem, amivel az elgyötört hátat és gerincet megajándékozta, illetve a tömzsi oroszlánlábak, amelyek akaratlanul is elfeledett, arisztokratikus ízeket csempésztek ide, ahol pedig az ilyesminek különben helye alig lett volna, Gárdosné szívében megfellebbezhetetlenül mellette szóltak. Miután bőségesen leszappanozta, majd egy kisebb tállal merítve a vízből, leöblítette magát, még el is szunnyadt, amíg talán saját hortyogására, talán a dermedő víz hűvösére, fel nem ébredt. Ami ezután történt, s amire csak törölközéskor figyelt fel, egymásba gabalyodó, álmatlan éjszakákat, néha az idegtépő veszekedésig elmenő hangos töprengéseket eredményezett. A törülköző bolyhaiba ugyanis, amivel korábban a hátát dörgölte végig felületesen, sárgán csillámló por ragadt. S amikor ezek eredete után kutakodva előbb a kádba, majd nyakatekert pozícióval a tükörbe is bepillantott, vette észre, hogy mindebből még jócskán maradt a hátán is, valahogy úgy, ahogy durva szemcséjű homok préselődhet az ember bőrébe napozás után. A nagyobb daraboknak, amiket kínlódva választott le magáról, nem volt sem szabályos alakjuk, sem ízük. Fogai között fémesen kocogtak, akár a kihullott tömés. Az, ami mindezen vizsgálódás után megfogalmazódott benne, s amit este amúgy csupasz háttal férjével is megosztott, miközben sziszegve hagyta, hogy az anyagot erősebb kefével az utolsó szemig eltávolítsa és kisebb dobozkába gyűjtse, sehogy sem akart kibukni belőle. Azt hitte, ha kimondja, már kezdhetne is kételkedni abban, ami megtörtént.

– Talán bízzuk a szakemberre – mondta Gárdos Feri óvatosan, mert valakinek meg kellett már szólalni.

Az a gyűrött, halkezű ember, akihez végül mintát vittek a leletből, s akinek szenvtelen igyekezetét üveges kalicka választotta el tőlük, csak annyit vakkantott:

– Arany.

Majd látva elővigyázatosságuk ellenére is fellobbanó örömüket, még azt fűzte hozzá:

– Mennyi van még belőle?

A karátokról, az esetleges feldolgozásról szóló értekezést már nem lehetett megvárni. Félelmükben, hogy valaki, talán egy vakmerő alkalmazott, máris meg akarná lopni őket, még azt is megengedték, hogy a belvárosban taxiba szálljanak, s hazáig vitessék magukat. S az ágyban úgy bújtak egymáshoz, remegve és görnyedten, mintha mégis inkább ők követtek volna el szörnyű bűnt, s hogy erről nem kell tanúságot tenni, talán az a vegytiszta boldogság.

Gárdosné ötlete másnap reggel, még ha csodálkozó rémülettel is töltötte el őket, az események tükrében teljesen logikusnak, már-már kötelező feladatnak tűnt. Jelesül, hogy a kádat ki kell vallatni. S ezt lehetőleg úgy, hogy Gárdosné mindent, az előkészületektől az utolsó momentumig a lehető legapróbb részletességgel megismétel. Így talán kiderül, hogy egyszeri, megmagyarázhatatlan botlásról, vagy éppenséggel szintúgy megmagyarázhatatlan, állandó jellegű adományról van-e szó. A kísérlet idejére, mondhatni, laboratóriumi tisztaságot teremtettek. Átforgatták és felsöpörték az egész házat, az ikrek a padlót locsolták fel, Gárdos Feri, aki az események hatására mintegy felfüggesztette korábbi fölöslegességét, az ajtókat és ablakokat ellenőrizte le sorban, míg egy szem fiuk a bevásárlás teendőit intézte, hogy ma ne szenvedjenek szükséget semmiben. A kád kisikálását, úgymond előkészítését, Gárdosnén kívül senki sem vállalhatta. Amikor már nem volt mit megmozdítani vagy leporolni, a kísérlet alanya csöndben kiterelte őket az udvarra. Félóra az egész, ígérte. Ki lehet bírni, búcsúzkodtak ők.

Az ikrek ijedten, bátyjuk látszólagos nyugalommal, míg Gárdos Feri leplezetlen bizakodással toporgott az ajtó előtt. Esőre állt, de ez ebben a pillanatban senkit sem zavarhatott.

Az eredmény ugyanis önmagáért beszélt.

A tegnapival együtt már majdhogynem kétcsipetnyi port és kisebb-nagyobb rögöket tartottak a kezükben.

Ám ez, az öröm és a lelkesültség hullámverései után, további kérdéseket vetett fel. Hogy Gárdosné egymagában nem vállalhatja a betakarítással járó nyűgöket, hiszen a fürdőzés képessége, ha úgy vesszük, mégiscsak behatárolt, teljesen egyértelműnek tűnt. Ha valóban élni akarnak az adomány nyújtotta, eddig legalábbis korlátlannak tetsző lehetőséggel, fogalmazta meg Péter végül mindanynyiuk gondolatát, akkor valamilyen úton-módon, de meg kell tervezniük a csodát. Pontosabban a tervezhetőség keretei közé kell szorítani: órarenddel, minden szempontot figyelembe vevő váltásokkal, gazdaságos körülményekkel. Feltéve, ha a kád a család többi tagját is hasonló elbánásban részesíti. Ezt eldönteni, ráérezve új vagy tán nagyon is régi szerepére, a családfő vállalkozott. Ám előbb Gárdosnénak eléjük kellett tárnia a csodához vezető út lépéseit. A tükör előtti évődő vetkezést, amire Feri arca érezhetően rándult egyet, a hosszas szappanozás és öblítés, a pár percnyi szundítás szükségességét. A lépcsőfokok átugrása vagy azok könnyelmű torzítása a végeredmény bizonytalanságával járhat együtt, figyelmeztetett végül az elbeszélő, s ezt mindenki, ha kissé vonakodva is, de tudomásul vette. Az egyezség esküvel való megpecsételését, mint ahogy azt az ikrek javasolták, végül elvetették. Az egymás iránti bizalom ugyanis, magyarázta Gárdosné, nem lehet eskü kérdése.

A csoda iránti megfelelés az elkövetkező napokban szinte minden energiájukat lekötötte. Hajnalban keltek, és délig hárman váltották egymást, majd miután az ikrek hazaérkeztek az iskolából, kiegészülve fürödtek egyhuzamban este tízig, nem ritkán tizenegyig. Ez esetenként napi öt-hat fürdést is jelentett személyenként, több már csak azért sem lehetett, mert a folyamatot meglehetősen lassította az a körülmény, hogy amíg valaki fürdött, más nem tartózkodhatott a házban. S bár lassan megszokták, hogy az étkezéstől a tanulásig, az időnként rájuk törő szükséggel bezáróan, mindent elintézzenek az udvaron, az egy főre eső fürdésszámot képtelenek voltak följebb tornázni.

A kezdeti időszak ujjongásait, meg-megújuló izgalmait, amelyek most, így a távolból nézve, egy fellobbanó szerelem első találkozásaihoz és együttléteihez hasonlítottak, csakhamar felváltotta a megszokás. Úgy jártak be a fürdőbe, mintha munkahelyük lenne, ahol ugyanúgy szabályok és megkötések állnak fönn, s ahol senki sem eresztheti szabadjára kelletlenségét és undorát, legfeljebb ha magára maradt pár percre, suttyomban, a többiektől eltávolodva, amikor már előkerülhetett a cigaretta vagy épp a további munkakedvet életben tartó pálinka. A csoda iránti remegő megfelelést és készenlétet pedig a hol erősödő, hol elhaló fáradtság vette át, amely, akárcsak a víz, beszivárgott a pórusokba, a test látható és láthatatlan járatain át eljutott egészen a sejtekig, hogy aztán bennük keringjen tovább megállíthatatlanul, mintha ez a fáradtság lenne a vérük immár. Enni is keveset ettek, s azt is kapkodva, ahogy a futóknak vagy kerékpározóknak nyújtják át az élelmet az út szélén várakozó nézők, csak épp azt nem tudták, hogy meddig tart ez a kapkodás, hol feszítették ki a célszalagot, egyrészt, hogy annak megfelelően tartalékolják és osszák be apadásnak indult erejüket, másrészt pedig, hogy tekintetüket, még ha csak képzeletben is, de ráfüggesszék, belekapaszkodjanak, amíg önnön súlyukkal át nem szakíthatják. Fáradtságukat, mint tapasztalták, ekkor már a végeredmény – mely pedig biztatóan gyarapodott a dobozkában – felhasználási módjai, a hasznos elköltés, az önfeledt elszórakozás vagy a vállrándító elpazarlás reményei sem csillapították, mint eleinte, s már azt is nehéz volt elképzelni, hogy mindezekért fogtak végül is neki a vállalkozásnak, pedig mégis csak ez kellett legyen az indok, erősítették meg magukban többször is. S talán jó is volt, hogy az aznapi termést a dobozkával együtt Gárdosné – mindközöttük a legfegyelmezettebb – tette el biztonságos helyre, mert nem volt kizárt, hogy valamelyikük hirtelen támadt indulatában bele nem szórja a lefolyó szennyébe, és akkor valóban hiábavalónak bizonyult volna az egész igyekezet, mint ahogy az egyébként is tűnt. Egymás társaságát kerülték, nehogy fékezhetetlen veszekedésbe torkolljon egy vétlen, elejtett megjegyzés, és kárt tegyenek magukban. Enyhülést csak az egyedüllét hozott, amikor a kerítésen átsugárzó napfény nyalábjai vagy a vasút felől támadt szellő simogatták meg örökké redves bőrüket, mert ezekben kirajzolódtak régi életük eseményei és felrémlett bennük a külvilág megannyi ajándéka, amelyeket most, ki tudja miért, nélkülözniük kellett. A ronggyal gondosan bélelt zugot, földbe vájt kotorékot már estére is nehezen hagyták el, amikor a ház kényelme fogadta be őket, de ahogy a tehetős rokon, gyanakodva és türelmetlenül.

Gárdosnét egészen más gondolatok gyötörték. Mert hiába feleltek meg minden alkalommal őrjítő aprólékossággal a kívánt feltételeknek, hiába ismételték a már beléjük rögzült, önmaguktól is előugró lépcsőfokokat, Gárdosnét mégis az a félelem kerítette hatalmába, hogy épp ez, a jelenlegi csoda lesz az utolsó. Minden este azzal a rettegéssel feküdt, hogy másnap a csoda hiánya, a visszatérő hétköznapok réme fogadja majd. Így aztán nem győzött eleget fohászkodni, kérni a kád hatalmáért felelős lények további jóindulatát, amiért cserébe további alázatot, a szertartás pontos és kitartó rendjét ajánlotta fel, amit viszont fáradhatatlan következetességgel ellenőrzött. Úgy érezte, s talán némi joggal, hogy mégiscsak ő a legfőbb közvetítője eme hatalomnak, hiszen nem őt jelölte ki arra is, hogy legelőször részesüljön az adományból? Azon a képen viszont talán ő maga is meglepődött volna, ami a többiekben ekkor már halványan körvonalazódni kezdett, s amelyen ők a titkos vétkeik miatt sínylődő rabok, ő pedig a foglár bizonytalan foltját foglalta el.

Nem törődött a kerítéshez időnként szájtátó csodálkozással lépő szomszédokkal, akik akkorra már valamiféle látványosságként kezelték a házuk előtt nomád életmódot folytató Gárdosékat, sem a kerületben lassan szétszivárgó híresztelésekkel, amelyekben eleinte holmi csodabogarakként, majd kezelhetetlen elmebetegekként tűntek föl, hogy később homályos tartalmú fenyegetéssé alakuljanak át: úgy jártok majd, mint Gárdosék, mondták az arra kiszemelteknek. Nem törődött, mert nem is törődhetett. A csoda elszánt védelmezőjeként ugyanis már nem maradt ideje a külvilágra, nem várt annak elismerésére vagy közönyére, épp csak annyit látott és hallott, amit a gőzöktől mart fürdőszoba és az oroszlánlábú kád még beengedett. Amit neki kijelöltek.

Gárdos Feri is mindössze kétszer szabadult a vállalkozás mintegy négy hónapja alatt. Egyszer, még a második hónap közepén, amikor a kazán többhetes szakadatlan működés után felmondta a szolgálatot. Arról, hogy eztán hideg vízben fürödjenek, főként, hogy a hegyek felől lezúduló szél már a fagy szagát is el-elhozta a kerületbe, szó sem lehetett.

– Az ócskasoron még lehet kapni ebből a fajtából – mondta a szerelő, akit a városból hívtak ki még aznap –, de az is egy-két hét – tette hozzá a leszerelt csapot lóbálva.

Ezen aztán mindenki mosolygott egy kicsit, mert hiszen az egész kerület, a Teleki utcától a villanytelepig, a Mecseki-lapálytól a kisállomásig nem volt egyéb, mint egyetlen házaló, javait folyton csereberélő ócskapiac.

– És ha sürgős? – kérdezte Gárdosné fenyegetően.

– Akkor pedig... – mondta, bár inkább mutatta a szerelő, két ujját úgy sodorva össze, mintha odatapadt piszkot távolítana el.

Feri alkonyatkor lopózott ki a menhelyre, melynek felügyeletét már az első napoktól Fodolyánra bízta, hogy Bátort ökölnyi húsdarabbal magához édesgesse. De még másnap, amikor a morgó, vicsorító korcs pórázát egy őt, Gárdos Ferit folyton barátomnak szólító, élénk szemű lókupec kezébe nyomta, hogy az egy bottal hadonászva végül a szekeréhez kösse, még akkor is azokon a kifogásokon és mentő körülményeken töprengett, amiket a tiszteletesnek sorol majd fel, ha érdeklődni kezd a kutya felől. Aztán még állt néhány percig a kerítés mögött, mintha a felvert port szeretné fölszívni, ahogy egy megrögzött, ám szenvedélyétől eltiltott dohányos szívhatja el mások füstjét. De nem volt semmi abban a porban. Semmi, amiről már ne tudott volna.

Az új kazán csaptelepe nikkelborítású volt és fénylett. Azért a pénz ebben sem áll, figyelmeztette őket tréfásan a szerelő, amikor a fürdővíz ismét bő sugárban zubogott a kádba.

Másodjára a negyedik hónap végén látták Gárdos Ferit. Ekkor híre jött, hogy a menhelyre újra bizottság száll ki, mert az éhező, magukra hagyott kutyák – pedig Fodolyán már a saját járandóságából is lecsípett értük – a környéken kóborolva szedik áldozataikat. Épeszű ember messze elkerüli a környéket, bizonygatták a tanúk, de a bizottság tagjai nem sokra mentek a vallomásokkal, mert a rácsokon sehol nem találtak árulkodó lyukat, sietős foltozást, de még kotorékot sem, ahol a kutyák kibújhattak volna a szabadba. Azért egy ideig ne hagyja el az országot, figyelmeztette Gárdos Ferit egy szeplős, vörös fejű ember, aki minden elhangzott szót feljegyzett a füzetébe. S bár tiszta idő volt, a nap sugarai már egy órája puhítani kezdték a talpuk alatt ropogó jeget, a villanytelep zümmögését mégsem lehetett hallani. A levegőből, mintha éles kavicsokat dobtak volna újra és újra a magasba, vonyító és vicsorgó, rekedt és öblös ugatás záporozott, harminc torok fékevesztett dühe nyomott el minden egyéb zajt, s ez nem a magabiztosan mozgó bizottságnak, de még nem is Fodolyán komor palástjának, hanem a kerítésektől biztonságos távolságot tartó, némileg zavarodott tulajnak, Gárdos Ferinek szólt. Legalábbis annak, aki egykor lehetett. Bár Feri testét puha, omlós belsejű bunda védte, melynek gallérjából szinte csak az orra látszott ki, mégis föltűnt, hogy homlokán a bőr teljesen levedlette régi barnaságát, s az egykor szénfekete, sűrű hajzat helyén selymes, törékeny, szalmaszínű tincsek hullámzottak, és szemöldöke is inkább gyógyulásnak indult sebnek tűnt a szikrázó fényben. Az albinó, aki mégis Feri zengő hangját használta, ráadásul émelygős szappanillatot eregetett magából, akár a frissen terített ruha.

– Kedves fiam – tördelte a kezét Fodolyán, amikor végre egyedül maradtak – de hát mi történt? Amiket hallani...

– A fürdés – mondta Feri.

– Ne butáskodj már, hát azt én is szoktam – mutatott magára Fodolyán, akinek arcát pirosra csípte a levegő. – Hetente kétszer – tette hozzá szemérmesen.

– Az jó. Az egészen jó – lehelte Feri, aki végül sziszegve ült le, mintha a deszka még a bundán keresztül is sértené a fenekét, a bódé előtti padra.

Aztán bevallott mindent. A tükör előtti vetkezést, az aranyat, a fáradtságot, ami már úgy szorítja össze belsejét, hogy levegőt is alig bír venni. Megtakarított pénzük utolsó tartalékai két hete elfogytak, s a dobozka tartalmát, ami pedig már szinte egészen megtelt azzal a durva szemcséjű homokkal és kisebb-nagyobb rögökkel, felhasználni nem szabad, mert azt a felesége szerint csak „egyben” és valami „nagyobb” célra volna értelme költeni, de hogy mi lehet az, már ő se igen tudja. A fürdésrend réges-rég felborult, a soron lévőt a sorshúzás szeszélyére bízták, mert másnak már nemigen lehet szava közöttük. Az ikrek pedig – képzelje csak, nevetett fel karcosan Feri – beteget jelentettek, mert az iskolában már elviselhetetlenné fajult a sok mutogatás és csúfolódás.

– Hát érti – hagyta most teljesen fedetlenül az arcát, hogy kivillanjon az eleven bőr.

Gárdosné viszont, akin csak valami bársonyos, áttetsző holmi lengett, még ennél is elhagyatottabban nézett ki. Bőre selymén át jól kivehetők voltak az ide-oda cikázó erek, a vörös, aszott hús vagy épp az opálosan csillogó csontok, amelyek még összefogták ezt a habos, olvadni készülő testet. Sem hozzá, sem a többiekhez nem lehetett hozzáérni, mert a puszta érintés is elképzelhetetlen fájdalmakat okozott. A kazánban még akkor is duruzsoló gázt végül Fodolyán zárta el, s ehhez Gárdosné sem szólt semmit, aki – valahogy úgy tűnt – mintha már várta volna a gyors intézkedésekbe magát egyre jobban belelovaló tiszteletest. A kádat végül marcona munkások cipelték át, Fodolyán felügyelete mellett, a papi lakba.

Gárdosékra, amíg erejük valamelyest vissza nem tért, bár természetes színüket sosem nyerték vissza, az iskola kantinjában főztek. Addigra a bútorlerakat hiányzó fele is felépült, a kutyákat szélnek eresztették, többhetes munkát adva ezzel a vörös fejű, szeplős ember vezette bizottságnak, aki végül kimerítő jelentésben tájékoztatta feletteseit. Ferit néhány hónapig még lehetett látni a Mecseki-lapályon kóborolni a kamillaszedés idején, s bár sötétedésig sosem telt meg a zsákja, miután idomítani kezdte a begyűjtő udvarán lustálkodó kuvaszokat, még megtűrték maguk között.

Fodolyán az átszállítás utáni reggelen fürdött először a kádban. Egy ideig évődve vetkezett a tükör előtt, majd alaposan beszappanozta magát, hogy utána néhány percre az álom is elnyomja a finom párákat eregető vízben. Ezután már csak a gurgulázó, hitetlenkedő nevetése hallatszott ki a fürdőből, ahogy a kicserepesedett, ázott hátát szemlélte a tükörben. A nevetést pedig, mintha csak valami furcsa nyavalya lenne, egy ideig nem is tudta abbahagyni.

Az adománnyal telt dobozkát soha senki nem merte kinyitni. Így aztán emberi szem nem is láthatta többé azt, ami ott valójában talán mindig is volt: porladó, száraz szappanhab.