Fábián Imre
Az én macskám
Az én macskám puha prémes muff
jó meleg
áhítat és csupa éhség
mindig húsra éhes a drága
mást enni nem akar
az én macskám mást enni nem akar
Az én macskám mint az apáca
oly szende
csak a köntösét libbenti nyakába
s ahogy a Hold az éjszakában
bájait mutogatja
az én macskám bájait mutogatja
Az én macskám doromboló masina
lágy hangszer
muzsikája betölti szívemet
elfészkeli magát az ölemben
s mint a méz elolvad
az én macskám mint a méz elolvad
Az én macskám olykor úgy alszik
mint a tej
ájultában kéjesen pózol
mindenre elszánt vadként
szeme sarkából figyel
az én macskám szeme sarkából figyel
Az én macskám hív az éjszakába
kalandra
ősi ösztönök hevületében
uralkodni sötét kertek dívájaként —
surran és félelmetes
az én macskám surran és félelmetes!
Ő aki bizonyosság
ki szentesíti a szerelmet?
ő lesz az
ő aki bizonyosság!
kedvesemnek nagy a hasa
tenyerébe fogja alulról
s táncol nekem úgy mutatja
talán épp az ujját szopja
vagy a kezével int felénk
őstengerből átmosolyog
évezredekből jön felénk
s mi észre se vesszük Istent
pedig a kezdetektől velünk van
örül a mező és örül az erdő
minden bennevalóval örül
terem a hajtás az ő idejében
parányiban feszül a végtelen
legelészek köldököd körül
tenyerem hasadhoz simul
s megérzem őt ahogy moccan
hol is van ő?
melyik csillagképbe merül kezem?
örök idők ismétlődnek
kitárulkoznak terek
hasadat mutatod a Napnak
lássa itt a gyermek
megigazulás gyümölcseként
éppen hozzá hasonlatos
világosságban lett világ
pillanat s örökkévalóság
úgy tevődik egymásra
amiként kezem fogja a kezed
vérünkből vér fakadt
lelkünkből lélek szakadt
ahogy óvja ég a földet
éli életét az élet
mit hall a fülem?
az én mátkám sóhajt és nyögdécsel
de nem a szeretkezés hangján
hanem mint az eltikkadt madár
sírdogálva keresi a helyét
a fiú aki reménységünk
a fiú aki ígéretünk
a fiú nekem láthatatlan
vagy megvakultam volna?
megvakultam a szeretetben?
mint az elhajított kő
magamra maradtam
végzetesen elszakadtan
pályám íve holtbiztos —
amíg te a megszülető
porszem-parányból elme
világegyetem új értelme
vagy az ismétlődő esély
mikor már nem látok
gondolatban vagyok látnok
honnan merre megy a hova
visz engem az idő lova
magasságon s mélységen át
támasztom felhők oszlopát
virágként nyílnak meg egek
amíg lassan rád ismerek
te sioni kicsi öreg
vagy aki voltam
s aki leszek!
2004. január 27.