Szilágyi Aladár

Az őselemektől a Metaterráig

Jakobovits Márta kiállításáról

Több mint három évtizede figyeltem fel Márta kisplasztikáira egy megyei tárlaton. Első látásra vonzották a tekintetemet és bizsergették a tenyeremet apró figurái, meghitt melegséget sugárzó tárgyai, arra ösztönözve, hogy alaposan megszemléljem és a tenyerembe fogjam azokat a groteszk szobrocskákat, amelyek már akkor bizonyították – minden kétséget kizáróan –, hogy egy olyan művész kínál esztétikai és taktilis örömöket, aki már a saját útját járja.

A Barokk Palota termeiben megnyitott tárlatára özönlöttek az érdeklődők, a kiállított munkákra nézvést túl sokan, veszélyesen zsúfolódtak a tárlók köré. Akkor jószerével alig válthattunk szót egymással, s másnap, amikor a múzeum zárva volt, „kisajátítottuk magunknak” a dísztermet meg az előcsarnokot, s csendes kettesben barangoltuk be kiállítása „tájait”. Meg-megállva egy-egy tárló, egy-egy tárgycsoport előtt, osztottuk meg egymással reflexióinkat.

– Kedves Márta, a tárlat szemlélőjének első látásra a szemébe ötlik a kiállított munkák szín-, felület-, forma- és textúragazdagsága, a megannyi leheletfinom átmenet kínálta vizuális élmény. Műhelymunkádat mennyire jellemzi a tudatos építkezés, illetve mennyire befolyásolja a véletlen?

– Erre nézvést nem ismerek általános megoldást. A tudatos tapasztalatgyűjtésbe, felkészülésbe, tervezésbe hol több, hol kevesebb intenzitással szól bele a véletlen, egy váratlan fordulat, nem várt esemény. Ezek az aleatorikus, rögtönzésre ösztönző elemek folyamatosan gazdagítják az eredeti elképzelést, akár meg is változtatják azt. Voltaképpen a felkínálkozó lehetőségek közötti választás szabadsága egyszerre tudatos tevékenységet és érzelmi viszonyulást is feltételez. A különböző anyagok hangulata elvarázsolja az embert, s valósággal szuggerálja a következő lépést. A folyamatból magából adódik a tennivaló. Azt akartam be- és felmutatni, hogy az eredmény miként válik önálló munkává, de adott esetben – mint ahogy számomra – a szemlélő számára maga a folyamat is érdekessé válhat. Hogy mást ne említsek, máiglan tartó élményem a türkiz titkaira való rácsodálkozás, ezért is állítottam ki a külső teremben annyi türkizpróbát. Voltaképpen átköltöztettem a műhelyemet a Körösvidéki Múzeum termeibe: a közönséget beavatandó az alkotói folyamatba, épphogy elkezdett munkáimat, netán félbehagyott kísérleteimet is kiállítottam. Maga a felfedezés öröme volt a különleges élmény számomra, s ezt szeretném közvetíteni. Az érzéki tapasztalatokból formák születnek, a formákból jelentések, s a jelentések ama titkoknak a hordozói, amelyek átívelnek évszázadokon, évezredeken.

– Munkáid valamiféle természetközeliséget is sugallnak, lett légyen szó elemi erők alakította, csiszolta, színezte, strukturálta formákkal, évmilliók történetét hordozó kőzetekkel, növényi alakzatokkal társítható, avagy a Földlakók sok évezredes kultúrtörténetének mitikus-kultikus, netán használati tárgyaira emlékeztető „Mártaművekről”.

– Nyugat-európai találkozásaim során, szimpóziumok, közös kiállítások avagy alkotótábori együttlétek alkalmával gyakran kitetszik, hogy tőlünk „keletiektől” mennyi mindent tanulhatnak a természettől elidegenedett vagy természetközelbe sem került kollégáink. Munkáinkat szemlélve sokszor gyermeki módon, gyermeki tájékozatlansággal rácsodálkoznak arra, amit látnak, valahogy úgy, hogy „nahát, ilyesmi is létezik, ilyen kisplasztikákra ihlethet benneteket az a föld, ahonnan jöttetek?" Persze mindez nem jelenti azt, hogy el kellene határolódnunk a számítógépes technika kínálta lehetőségektől, amelyekkel ők immár annyira gyakran és oly gyakorlottan élnek. Mi nemcsak „toleráljuk” őket, hanem jó diák módjára tanulunk is tőlük, persze nem biztos, hogy a tanultakat fel is használjuk valaha. Művészetpedagógusként mindenkori tanítványaimat arra ösztönzöm, hogy kellő érzékenységgel és kellő fogékonysággal járjanak-keljenek. Feladatul rovom ki számukra a „természet hulladékainak”, egy-egy kőnek, fakéregnek, kagylónak, miegyébnek a gyűjtését és viszonyrendszerbe állítását. Valahogy ezt játsszuk: „Abból, hogy mit találsz és az általad találtakat miként rendezed el, megmondom, ki vagy!”

– Megbizonyosodtam arról, hogy modern, huszonegyedik századi művészként is igen fontosak számodra az agyagműves-hagyományok, s nem tévedek, ha azt állítom: a gyökereidtől soha nem tudnál elszakadni. Szót ejtettünk már egyéni tapasztalataidról éppúgy, mint „az emberiség tapasztalatairól” is az agyagmegmunkálást illetően. Talán nem erőltetett a párhuzam, ha azt mondom egy biológiai példával élve, hogy mindaz, ami veled „történt”, a törzsfejlődés megismétlésére emlékeztet az egyéni fejlődésben.

– Valóban, mögöttünk keramikusok mögött sok évezredes kollektív tapasztalat gyűlt fel, lett légyen szó egyiptomi agyagtárgyakról, mezopotámiai táblákról avagy a távol-keleti, japánok által kidolgozott rakutechnikáról. Mécsesforma tárgyaim mintha a mi kultúrkörünk távoli múltjából köszönnének ránk, jelekkel ellátott agyagtábláim valamiféle írásszerűséggel díszítettek – a felületük valósággal csábított arra, hogy „jeleket” véssek rájuk –, a rakueljárás pedig máiglan kimeríthetetlen lehetőségeket kínál. Egyszeri és megismételhetetlen kísérlet az 1100 vagy 1200 fokra felhevített anyagot uralni, formálni, színezni, netán olajjal, fémsókkal, levegőadagolással tenni változatossá a felületét, a szó szoros értelmében föld alá temetni hosszabb-rövidebb ideig. Van valami varázslatos „bizonytalanság” abban, hogy egy-egy kísérlet alkalmával, főleg amikor új technikával próbálkozom, képtelen vagyok megjósolni, hogy „ebből mi lesz”. Természetesen a véletlen csak egyik része alkotómunkámnak. A kudarcra ítélt próbálkozások is épp annyira fontosak, mint azok, amelyek nem várt meglepetést, örömet okoznak. Ugyan az alkimisták izgalmával lesem azt, hogy a négy őselem, a föld, a víz, a levegő és a tűz „kombinációjából” mi sikeredik, de rendszerető ember vagyok, igyekszem tudatosítani a tapasztalataimat. Ezért mindent, ami történik, feljegyzek, a hőmérsékletet éppúgy, mint a levegő adagolását, az oxidációt éppúgy, mint a redukciót, avagy a sómázas égetés „meglepő fordulatait”, mindez nemcsak tapasztalatgyűjtés végett hasznos, hanem sok időt takarítok meg általa, akkor is, ha már tudatosan teremtem meg az alkotás „műszaki feltételeit”, akkor is, ha további véletlen folytán találkozom hasonló „helyzettel”.

– A katalógusodat böngészve, ha jól számoltam, közel száz alkalommal volt egyéni vagy csoportos kiállításod idehaza, illetve a világ számos országában. Pályád alakulása szempontjából melyik jelentkezésedet érzed meghatározónak?

– Bár fontosak voltak a nyugat-európai, az amerikai, a távol-keleti jelenléteim, a kecskeméti nemzetközi alkotótáborok állnak hozzám a legközelebb. Ott férjemmel, Miklóssal együtt többször letanyáztunk, s minden alkalommal nagyon jó alkotói közösséggel találkoztunk, egyre jobb körülmények között. Igen emlékezetes számomra a csoportos megnyilvánulások közül egy kolozsvári közös tárlatunk, nagyjából egyívású művészeké, mely valami megmagyarázhatatlan többlettel ajándékozott meg. A kollektív megmutatkozás és felmutatás hasonló élményével találkoztam azon a nagyszabású kiállításon a budapesti Ernst Múzeumban, amely az erdélyi képzőművészek 1965 és 1975 közötti évtizedének terméséből válogatott munkákat mutatta be. Ami az egyéni jelentkezéseimet illeti: gyermekkorom színtere, Nagyszalonta, pontosabban a református templom tornyának két apró, hófehér terme kínálta a legmeglepőbb, legemlékezetesebb spáciumot munkáim számára. Az a sajátos tér – úgy éreztem – valami különleges aurát kölcsönzött az ott kiállított tárgyaknak, melyek sejtelmes, reszponzórikus viszonyba kerültek egymással.

Márta egyik méltatója, Maria Zintz művészettörténész így vall: „Azt mondhatjuk, hogy a mélyebb megértés jegyében a művész és az általa létrehozott rend közötti állandó küzdelem tanúi lehetünk, egy magasabb igény, az állandó továbblépés, állandó megújulás és kísérletezetés jegyében. Azt mondhatjuk, hogy munkái látni tanítanak, formákat leolvasni, környezetünk jeleit, formaüzeneteit észlelni segítenek. A természeti forma és az ember alkotta formák üzenetére figyelve műtermének egyedi hangulatában magába ötvözi mindazt, amit saját lelkére szabottnak érez, s összekapcsolja azt az ember által legősibb időktől fogva használt anyag: az agyag üzenetével. S teszi mindezt úgy, hogy közben érezzük a közeledés melegségét, az anyag iránti tiszteletet s azt, ahogyan életre kel az agyag a művész keze alatt. Felkavaró a közeledésnek ez az alázata, mely nem uralni akarja az anyagot, hanem megnyilatkoztatni.”

Volt szerencsém nyomon követni Jakobovits Márta pályáját, fejlődését, s szemlélőként, tárlatlátogató műélvezőként a nyomában járni, követni őt. Azzal a fáziseltolódással, amely az alkotó és a befogadó között kezdetben mindig fennáll, jártam a nyomában, s ma már álszerénység nélkül vallom, hogy „utolértem őt”: a fáziskülönbség eltűnt, s reményeim szerint egy-egy „Mártaműre” pillantva megvalósul bennem az a rezonancia, együttrezdülés, aminél többet kívülállóként nem is kívánhatok magamnak…