Balázs Imre József

Esettanulmányok az emlékirat műfaji vizsgálatához

Az emlékirat-műfaj egyik legfontosabb jellemzőjével nem emlékiratban találkoztam először. Egy sci-fit olvastam, amely a bolygófalók elkerülhetetlen eljöveteléről szólt. A kötet egyik novellája egyes szám első személyű elbeszélésmódot használt, de a novellán belül váltogatta a narrátor személyét. Ugyanazt az eseményt több jelenlévő nézőpontjából is végig lehetett követni, s a beszámolók korántsem álltak összhangban egymással. Az interpretációs „sokk”, utólag világosabban látom, éppen a belső nézőpontnak, az énelbeszélésnek volt köszönhető. Az egyes szám első személyű elbeszélésre hajlamos rábízni magát az olvasó, hiszen az koherenciát sugall: az én egysége, identitása mintegy szavatolja, hogy az elbeszélés is koherens, törésmentes. A modernség narratívái legalábbis erről szólnak. Azt, hogy az identitás törésvonalai már-már szükségszerűek (annak ellenére, hogy az egyén hosszú távon mindig koherenssé, egységessé kívánja tenni saját történetét, és általa énképét), a huszadik század folyamán tapasztalhatta meg leginkább a nyugati civilizáció. Egyrészt azért, mert az emberi személyiség működésének és kialakulásának tanulmányozása szempontjából radikális fordulatot jelentett a pszichoanalitikus megközelítés. Másrészt átalakult a nyilvánosság szerkezete: dokumentálhatóbbá, archiválhatóbbá váltak a személyiségek és a hozzájuk kapcsolódó történetek. A sajtó, a könyvnyomtatás, az audiovizuális médiumok többrétűvé tették az emberi életutakkal kapcsolatos tudást. Átalakult a tabuk rendszere – ez a folyamat szintén hozzájárult ahhoz, hogy más típusú, más vonatkozással bíró szövegek is leíródjanak.

A felvezetőben említett műfaji jellegzetesség – az egyes szám első személyű elbeszélés „megbízhatatlanságának”, felülvizsgálhatóságának kérdése – végső soron bármely emlékirat, memoár, napló esetében felmerül. Az, amit önéletírás-elméletében Philippe Lejeune „önéletrajzi paktumnak/egyezménynek” nevez, azért fontos összetevő, mert az önéletrajzot nem kívülről ellenőrizhető valós tények megjelenítése szempontjából próbálja meg besorolni a műfajok közé, hanem ezt az egyezményt a szövegműködés részeként vizsgálja. Nicolae Iorga például azt az emlékezetes címet adja egyik önéletrajzi művének: Egy ember élete. Úgy, ahogy volt (O viaţă de om. Aşa cum a fost). E cím folyományaként az olvasásban működni kezd az „önéletrajzi egyezmény”, és alighanem mindaddig meghatározónak is bizonyul, amíg valamelyik szövegelemet az olvasó oda nem illőnek, a paktumot felrúgónak nem találja. Az önéletírások ilyen kiindulópontú olvasata inkább képes számolni tehát magának a befogadásnak a szerepével: azzal, hogy az önéletrajzként, „hitelesként" való olvasás rá van utalva az olvasóval való találkozásra.

Az önéletrajz ideáltipikus esete bizonyos értelemben láthatatlanná teszi a szövegként való működést, hiszen az említett egyezmény azt az illúziót kínálja, hogy „magát az eseményt” láthatjuk, nem annak szövegbeli megmutatkozását. Az önéletrajzok kutatása az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy a szövegként való megközelítés lehetőségeit hasznosítsa. Az alábbiakban én is ilyen jegyek feltárására fektetnék hangsúlyt, néhány közelmúltban megjelent kötet ürügyén.

Az említett sci-fi kötetben az „önéletrajzi” olvashatóságot egy másik szöveg, egy másik elbeszélő nézőpontjából feltáruló eseménysor mozdította ki. A szövegen „kívülről” vált láthatóvá, hogy az előző néhány oldal sem más, mint szöveg. Fontos lehet tehát az önéletrajzi szöveget szembesíteni valamivel, egy másik diskurzus-típussal ahhoz, hogy saját konstrukciós eljárásai láthatóvá váljanak. És ezúttal nem egyszerűen annak a vizsgálatáról van szó, hogy igazak-e valójában azok a dolgok, amelyeket az önéletíró elmesél, hiszen ez pusztán morális vetülete a kérdésnek, illetve a realitás/fikció dichotómiájának újbóli érvényesítése. Arról is beszélhetünk, hogy a műfaji konvenciók, előképek azt is behatárolhatják például, hogy mi az, ami egyáltalán elmondható egy adott műfajon belül. Ahogy Jacques le Rider mondja egyik könyvében: a 19. századtól kezdve a naplóíró már nem kerülheti meg a műfaji előzményeket: egyáltalán bele sem foghat saját naplója írásába anélkül, hogy valamilyen módon ne próbálna meg viszonyulni a korábban publikált, klasszikussá váló szövegekhez.

A közelmúlt egyik román könyvsikere, Stelian Tănase sajátos műfajú kötete éppen erre a kérdésre világít rá: az Acasă se vorbeşte în şoaptă (Otthon suttogva beszélnek) mintegy szembesíti egy könyvtesten belül két non-fikciós műfaj működését: a naplót és a szekuritátés dossziék világát. Elvileg ugyanarról a világról, ugyanarról az időszakról szól a két szöveg, és mégis hatalmasak az eltérések. Más fontos, más válik láthatóvá a két műfaj szabályainak megfelelően. Az oldalak felső részében Tănase naplójának részleteit olvashatjuk az 1986-os időszakkal kezdődően, 1990-ig. Az oldalak alján, más betűtípussal szedve a rá vonatkozó jelentések, lehallgatott telefonbeszélgetések szövege olvasható. Mindkét „elbeszélésnek” Tănase a „hőse”, a naplónak egyértelműen, a jelentésekből összeálló dossziénak is, abban az értelemben, hogy a rá vonatkozó információk gyűlnek az irattartóban, még ha az elbeszélő ezúttal más, álneveken futó személyek csoportja is. Tănase előszavában beszámol arról, ahogy a saját, CNSAS által rendelkezésére bocsátott dossziéjának olvasata elhelyeződik benne: „Néhány láthatatlan kéz újraírta az életem történetét – az életünk történetét –, és felismerhetetlenné tette azt. Megfigyelés tárgyává, célponttá váltam, Ştefan fedőnévvel. Néhány eseményt és személyt nem sikerül emlékezetembe idézni. Gyakran önmagamra sem ismerek rá, mintha egy kívülálló személy dossziéját olvasnám. Bár rólam van szó, mintha egy idegennel volna dolgom. Egy idegen létezési formával találkoztam. Azzal, ahogyan a Szekuritáté és a besúgói hálózata látott engem."

Tănase idegenség-érzete nyilván azzal kapcsolatos mindenekelőtt, hogy a történet (a Szekuritáté története) olyasvalakiről szól, akiről neki, Tănasénak széles körű ismeretekkel kellene rendelkeznie: önmagáról. Abban az adathalmazban, amelyet a dossziék felhalmoznak, nem ismer viszont magára. A naplóból az is látható: más események, más problémák foglalkoztatják, abban, ami a dossziékba kerül, nagyfokú esetlegességet tapasztal.

Másrészt a személyiségpszichológia arra világít rá, hogy az énkép kialakulása nagymértékben arra támaszkodik, amit a környezet vetít vissza az egyénre: rengeteget számítanak a visszajelzések, a visszaigazolások. E reakciók függvényében az egyén szinte észrevétlenül is alakít énképén. A Tănase-féle sokk, amiről a kötet előszava is árulkodik részben, ahhoz kapcsolódik, hogy a „válaszok”, amelyek a Szekuritáté irattárában olvashatók, titkos válaszok: nem jutottak vissza hozzá a maguk konkrétságában. A titkosrendőrség működésével az értelmiség gyakran szembesülhetett a rendszerváltás előtt, akár kihallgatások vagy brutálisabb eljárások formájában is, de a szövegszerű működés, maga a technika meglepetést okozott: erről szól részben Tănase könyve is, és erről szól Esterházy Péter sok tekintetben hasonló vállalkozása, a Javított kiadás.

Az előbbiekben látszólag összekeveredtek a napló és az emlékirat műfajai. A két műfaj között kétségtelen a különbség – a formai jegyeken kívül ez leginkább a perspektívát érinti: az emlékirat utólagos, egyfajta „mindentudó narrátori" pozícióból íródik. Nem annyira a részletek, inkább a folyamatok, összefüggések kerülnek benne előtérbe. Másrészt azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy valójában minden naplóbejegyzés egy-egy miniatűr emlékirat. A beszámoló ott is minden esetben utólagos: a nap eseményei mintegy a nap vége felől rendeződnek el valamilyen logika szerint, nem a „most éppen” retorikája a domináns. Ez is egyfajta strukturális egyezés tehát, legalább ilyen fontos ugyanakkor az a funkcionális hasonlóság, amely az én megjelenítéséhez, az önreprezentációhoz kötődik. A napló vagy a memoár egyaránt az én konstrukciója, történetként való megírása – másként, mint történet voltaképpen nehéz is elképzelni. Énkonstrukcióként lényegileg ugyanúgy működik a két műfaj: általában nem egyszerűen események leírásáról, hanem az azokhoz való viszonyulás érzékeltetéséről is szólnak ezek a szövegek.

Az olvasónak a visszatekintő elbeszélőéhez képest is utólagos perspektívája pedig még inkább összemossa a két műfajt, ahhoz hasonló módon, ahogy a 19. századi realista regények, illetve a 19. századot utólagos perspektívából megjelenítő történelmi regények hatástörténeti távlatból figyelemre méltó egyezéseket mutatnak, talán csak a reflektáltság szintje tér el a két esetben – a műfajpár analógiája pedig itt is érvényes.

Vessünk egy pillantást a közelmúltban megjelent erdélyi magyar vonatkozású naplókra, memoárokra. Gáll Ernő mint szerző azért is fontos ebből a szempontból, mert a kilencvenes években Számvetés címmel előbb memoárt jelentetett meg, 2003 folyamán pedig, posztumusz kiadásban ugyanarra az időszakra vonatkozó naplóbejegyzései is napvilágot láttak.

„A nálunk mostanában elég sűrűn napvilágot látó önéletrajzok sok értékes adalékkal, élménybeszámolóval járulhatnának hozzá a közelmúltból napjainkba átnyúló problémák feltárásához. Sajnos, csak elvétve akad olyan szerző, akiben van erkölcsi erő és bátorság, hogy önmagával, a kor alaptalan reményeivel és torzulásaival szembenézzen. Az emlékezéstől elválaszthatatlan az a felelősség is, amely – többek között – teljes őszinteségre, régebbi és újabb illúziókkal való kérlelhetetlen leszámolásra késztet” – mondja Gáll egy 1979-es interjúban. Az idézett Gáll Ernő-gondolattól elindulva fontosnak tűnik kiemelni, hogy a múlthoz való teljesebb hozzáférés alapvetően nem mennyiségi kérdés. Nem attól válik megismerhetővé és megszólíthatóvá a múlt, hogy egyre több önéletrajz és memoár lát napvilágot. Gáll mintha minőségi kérdésként viszonyulna a problémához: morális alapállásból, a visszaemlékezés felelősségteljes, őszinte, illúziómentes voltát tekintve kulcsfontosságúnak. Az énelbeszélés azonban csak közvetett módon, narratívaként válhat erkölcsi tartalmak hordozójává. A múlt megszólíthatósága műfaji kérdés is: éppen ezért múlhatta alul a kilencvenes évek folyamán több memoárkötet is a vele szemben megfogalmazódott nyílt vagy látens elvárásokat. Nehéznek bizonyult megtalálni azt a nyelvet, amely a hitelességé, és amely egyben revelációszerűen hat.

Talán nem véletlen, hogy a közelmúlt nagyobb visszhangot keltő erdélyi vonatkozású emlékezés-kötetei – Bodor Ádám és Balla Zsófia beszélgetőkönyve, A börtön szaga, illetve Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból című kötete(i) – „szabálytalan” műfajúak. Bodor prózaként kezeli az interjú műfaját, kibővíti, az elbeszélés feszültségét szem előtt tartva megmunkálja a könyv szövegét. Szabó Gyula kollázst teremt, ide-oda mozog az időben, korabeli dokumentumokat közöl. Már itt feltűnő: nem a szó szoros értelmében vett memoárirodalomról van szó ezekben az esetekben. Nem ugyanarról a dologról, amelyre oly szívesen szokás hivatkozni Erdélyben: a fejedelemségkori emlékírók munkásságának újraéledéséről.

Gáll Ernő 1995-ös könyve, a Számvetés kétségkívül fontos könyvkiadói esemény volt, az olvasó elé állította azt a vívódó, önkritikus, éles elemzőképességű személyiséget, aki a 2003-as Napló első kötetében részben ugyanazokról az eseményekről beszél. (Sőt, már a Számvetés is tartalmazott függelékként néhány – finomított – részletet az 1977 után vezetett naplóból.) Az a könyv valamiért mégsem épült be annyira szervesen a köztudatba, amennyire talán elvárható lett volna. Talán azért nem, mert a memoár eleve hosszú időtartamot átfogó műfaj: sokkal inkább a folyamatokat, összefüggéseket világítja meg, mint magukat az eseményeket – és jóval nagyobb mértékben szelektál az információk közt, mint például egy napló. Ne feledjük azt sem, hogy a második világháborút követő időszak problematikus volta, a tabuk felsokszorozódása megnövelte az öncenzúra súlyát is a hasonló műfajú könyvekben – ettől azok kevésbé relevánsak, érdekesek. A befogadói „tehetetlenségi erővel” a műfajt illetően még bizonyára számolni kell egy ideig.

Nyilvánvaló, hogy a kelet-európai diktatúrák a magánélet műfajait, a személyesség lehetőségeit érintették leginkább. A memoár műfaja még (megszorításokkal ugyan, de) belefért ebbe a keretbe. A személyes napló már nem. Utólagos feltételezések szerint Huszár Sándornak talán éppen azért kellett távoznia A Hét éléről, mert megsértette ezt a tabut: naplót vezetett, és ezt mások előtt sem titkolta. A kommunista időszak kétségkívül tabuizálta, problematikussá tette két, korábban igencsak népszerű műfaj: a magánlevelezés és a személyes napló nyilvánosságbeli jelenlétét.

Ne becsüljük tehát le ezt a szempontot: Gáll Ernő Naplójának megjelenése áttörést jelent, éppen beszédmódja, korábbi, erre az időszakra vonatkozó szövegekhez képest műfajtörő jellege miatt. Többféle értelmiségi szerepmodell válik láthatóvá benne, ugyanakkor a naplóműfaj nagy lehetősége, hogy a helyzetelemzések időleges érvénye is érzékelhető általa, például abban, ahogy a napló egyes szereplőihez való viszony időben változik. Látható, ahogy át- meg átrajzolódnak az erővonalak az erdélyi kulturális életben, s ahogy más véleményekkel ütköztetve a sajátját maga a szerző is elbizonytalanodik némelyik értékítéletét, helyzetelemzését tekintve. Ez az időbeli kibontakozás, amely feltárja a véleményalkotások esetlegességét, kontextuális voltát, sokkal inkább autentikussá teheti az elbeszélést, mint a memoár utólagosan „mindentudó" narratívája. A Napló második kötete pedig még közvetlenebbnek tűnő kapcsolatot teremt olvasójával, hiszen az a világ, amelyről szó esik benne, több ember számára hozzáférhető, élő jelenlét. Ennek következménye többek közt a második kötet jegyzetanyagának megváltozott jellege is: „az eltérés oka részben a Naplóban rögzített időszak (az 1990-es évek) általános helyzetének – a Ceauşescu-diktatúra bukását követő évtizednek – az első kötetben rögzített időszakétól eltérő voltában rejlik, amikor a köztörténet eseményei a demokratizálódás felé változó romániai társadalomban a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlanak, az egykorú sajtóból tehát bárki számára rekonstruálhatók” – írják a kötet végén a kiadás szerkesztői. Az összevethetések olvasási stratégiája zavartalanul működhet tehát ebben az esetben is.

Az, ahogyan a Gáll Ernő-naplóban egymásra vetíthető az én, illetve a néhány évvel korábbi én narratívája, önmagában is lehetőséget ad a szövegszerű működés tanulmányozására: annak vizsgálatára, ahogy egy-egy vélemény, helyzetértékelés fokozatosan átadja a helyét egy másiknak. Megteremtődik egy többé-kevésbé külső nézőpont – az előadásom bevezetőjében utaltam már ennek fontosságára.

Egy másik, közelmúltban megjelent kötet tanulságaira utalnék még itt röviden, amelyben másként valósul meg ez az összevethetőség, az önéletrajzi paktum felülvizsgálhatósága. 2003 végén Tanúskodni jöttem címmel reprezentatív válogatás jelent meg a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból, Horváth Andor fordításában és válogatásában. A kötethez a fordító alapos bevezető tanulmányt is csatolt. Lám, itt sem különülnek el egymástól mereven a napló- és emlékiratműfajok: fontosabb a kötet szempontjából az, ami összeköti őket, mint az, amiben különböznek egymástól.

Az összevethetőség itt a különböző magánszemélyek naplójának egymásra vetítése révén valósul meg. A kötetben szereplő énelbeszélők, köztük Nicolae Iorga, Octavian Goga, Constantin Argetoianu, Gala Galaction vagy Martha Bibescu ugyanabban a közegben mozognak: a román politika színterén. Egymás jellemzését sem kerülhetik meg ilyen módon: Argetoianu Iorgát jellemzi csípős módon, prófétai, sértődékeny egyéniségként, másutt Iorga emlegeti az idők folyamán szintén sok fontos tisztséget betöltő Argetoianut, vagy Martha Bibescu, aki szerint Argetoianu „fehér elefánthoz hasonlít". Ezek a kötetben elszórtan olvasható jellemzések kétségkívül árnyalják az összképet, hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy ne csupán egyetlen nézőpontnak „szolgáltatódjék ki”. A nézőpontok játéka persze nemcsak ilyen értelemben épül ki a bravúrosan összeállított kötetben, hanem az egyes politikai pártok, román populációjú régiók önszemlélete és mások általi megjelenítése is fontos szerepet kap: hogyan látják az erdélyiek az ókirályságbelieket, a baloldaliak a liberálisokat, a németpártiak a francia irányultságúakat. Horváth Andor megtalálja a módját, hogy egyes kulcsfontosságú eseményeket éppen azoknak a szereplőknek a szemével láttasson, akik valamilyen módon egyszerre belső és külső, távolságot teremtő pozícióból figyelik a folyamatokat.

A Tanúskodni jöttem című kötet írásainak legnagyobb része a politikai kulisszák mögé, börtönök falai közé, nehezen hozzáférhető szalonokba vezet. Ez egyben arra is választ ad, hogy miért lehet annyira érdekes mások naplóját, emlékiratait olvasni: a felszín mögötti titkokhoz való közelebb férkőzés talán egyik legfontosabb összetevője a vizsgált műfaj(ok) sikerének. A nyilvánosság szereplőinek magánélete, öninterpretációja mindig hozzátesz valamit ahhoz, ami messziről is látható, elvezet oda, ahová egyébként nem juthatnánk el. Az olvasás során természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem: az ilyen, látszólag a személyiséghez közel engedő műfajok is „titkolóznak”: kiszámítottan, szelektíven jelenítenek meg bizonyos eseményeket. De ez végső soron minden szöveg működésében megfigyelhető: a jó regényíró sem játssza ki az összes kártyáját rögtön az első lapokon. Fokról fokra vezet az olvasás során, s jó esetben a könyv végére is megmarad az az érzés: nem merült ki a történet, érdemes folytatni vagy újrakezdeni.

Hivatkozott memoárkötetek:

Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Magvető, Budapest, 2001.

Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, Budapest, 2002.

Gáll Ernő: Napló. I–II. Polis, Kolozsvár, 2003.

Gáll Ernő: Számvetés. Komp-Press, Kolozsvár, 1995.

Horváth Andor (szerk., vál. és ford.): Tanúskodni jöttem. Kriterion, Kolozsvár, 2003.

Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból. I–IV. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2001.

Stelian Tănase: Acasă se vorbeşte în şoaptă. Compania, Bucureşti, 2002.

Elhangzott 2004. január 27-én
a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban,
a költő halálának 85. évfordulóján.