Demeter Szilárd

Memo

Amikor felkérést kaptam arra vonatkozóan, hogy Önök előtt tartsak egy rövid filozófiai előadást a megemlékezésről, emlékezetről, rögtön eszembe jutott egy cím: Mnémoszüné. Ki másról beszélhetnénk, mint az emlékezet istennőjéről, a múzsák anyjáról? Ugyanakkor e szó az emlékezést is jelenti, gondolást valamire – és a későbbiekben remélem, kiderül, mennyire fontos lehet ez számunkra.

Csakhogy. Csakhogy a filozófusok Martin Heidegger óta kissé óvatosabban bánnak az antik fogalmakkal. Itt röviden csak arra utalnék, hogy ő elég sokat lovagolt az általa feltételezett „létfeledésen”; mint mondja, az utolsó, aki a létre irányuló kérdést eredendő formájában feltette, Parmenidész volt, azóta folyamatos létfeledésben leledzik az európai kultúra, a létezők elfedik a létet, már csak a létezőt „kérdezték ki”. Azt is rosszul, rossz nyelven, az antik görög fogalmakat rosszul fordították le latinra – még ez is útját állja a tulajdonképpeni „belegondolásnak."

Nem akarom Heideggert követni ebben a gondolatkörben (kompetenciám sem ad erre lehetőséget), de annyit azért megjegyeznék, hogy a mnémoszüné ógörög–magyar szótárban megtalálható jelentéstartományának egyik eleme (majd a legvégén azt is elárulom, hogy melyik) hiányzik a latin memoria szemantikai mezőjéből. (Nem is beszélve arról, hogy manapság memóriája lassan már csak a számítógépnek van – az embereknek mintha a rövid távú memóriájukkal is bajaik lennének.)

Maradjunk tehát egyelőre a görögöknél (bár Heideggerrel szemben vétkezünk: kicsivel Parmenidész után járunk). Nemrégiben szeretett és igen tisztelt tanárnőm, dr. Szegő Katalin könyvének értékeléséhez fordultam tanácsért közös kedvencünkhöz, Platónhoz. Nem az anamnézis-tant, a visszaemlékezésről szóló teóriát akarnám újraéleszteni, a problémát inkább Platónnak az íráshoz való viszonya jelentette/jelenti számomra.

És hát újra rátaláltam Platón egyik igencsak tanulságos mítoszára. A történet röviden: Thamuszhoz, Egyiptom királyához megérkezik Theuth isten, hogy bemutassa az őáltala feltalált „művészeteket”, „ő találta fel a számot, a mértant és asztronómiát, továbbá az ostáblát és kockajátékokat, végül az írást is". Az írásról Theuth a következőképpen szólt: „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázsszerét találtam itt fel.” Thamusz viszont ekképpen válaszolt: „(…) éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják az emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igaz tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek." (Phaidrosz, 274d–275b) Platón, persze, ellenérzéssel viseltetett az írás iránt, ehhez kapcsolódva emlékeztetőül idézném a Hetedik levél híres passzusát: „Nekem legalábbis semmiféle munkám nincs a legfőbb kérdésekről, és nem is lesz soha. Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben – akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság – s azután már önmagától fejlődik tovább.” (Hetedik levél, 341c–d. Kiemelés tőlem – D. Sz.).

Platón megértéséhez kissé errébb jőve az időben (elnézést, Mester!) azt hiszem, legkézenfekvőbb, ha a legplatonikusabb keresztény gondolkodónkhoz, Szent Ágostonhoz fordulunk. A Vallomások X. könyvében, az emlékezettel foglalkozó eszmefuttatásaiban Ágoston végigvisz egy látszólag erőltetett nyelv-elemzést (és ebben akár Heidegger módszerének „ősképét” is tisztelhetjük). Ráadásul épp a tanulásról beszél! Idézem: „Mert hogy ismét tudhassuk, valamiképpen elő kell újra kényszerítenünk, vagyis, mint valami szétszóródásból, össze kell valamennyit gyűjtenünk. Innét ered ez a szó: gondolkodás (cogo = kényszerítek, cogitare = gondolkodni). A cogo (kényszerítek) és a cogito (gondolkodom) ugyanis éppúgy összefügg, mint az ago (cselekszem) és az (agito) gyakorta cselekszem, a facio (teszek) és a facito (gyakrabban teszek).” Figyeljük meg, ahogyan Ágoston zseniálisan a hangsúlyt a gondolkodás (az emlékezetben való összegyűjtés) cselekvés-jellegére helyezi! Az emlékezés tehát, legalábbis szerzőink szerint, nem csak a holt betűkbe való rögzítést, „lejegyzést”, annak passzív szemlélését jelenti.

Nem fölöslegesen hangsúlyozom az írás problematikáját. Lassan már közhely, hogy a magyar kultúra alapvetően írás-centrikus kultúra. Nem hagyhatom ki Mester Béla magyarországi filozófus egyik legérzékletesebben megfogalmazott „diagnózisát”: Magyarországon többen tanítanak irodalmat, mint ahányan egyáltalán olvasnak filozófiát. Az élő gondolkodásnak, vagy ahogyan Platónnál láttuk, a szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként megszületendő „végső belátásnak” magyar nyelvterületen nemigen van hagyománya. Ha születik is jó értelemben vett dialógus, az inkább írásban történik. És a leírt szövegek értelmezési variánsairól, nehézségeiről mindannyiunknak vannak tapasztalataink. Gondoljunk csak a manapság egyre inkább előtérbe kerülő narráció-elméletekre. Ezek szerint történeteket mesélünk egymásnak, és ezekben a történetekben mutatjuk meg vagy éppen hazudjuk el önmagukat – akár önmagunknak is.

Márpedig a mnémoszünének van egy olyan jelentésvonzata is, amelyet az ógörög szótár szerzője fontosnak tartott megjelentetni: mnémoszüné pürosz génésztho.

Magyarul: gondolni kell a tűzre.

Elhangzott 2004. január 27-én
a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban, a költő halálának 85. évfordulóján.