Pomogáts Béla

Tisztelgés Ady Endre sírjánál

– Halálának 85. évfordulóján –

A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban „forradalmi” megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításában és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres elvégzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni.

Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valóban „új időknek” új eszméi hatottak: új ízlés határozta meg a művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselekvés céljait és erkölcsét. Ady alakja két nagy történelmi korszak határán állott, a jövőt fürkészte, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatta. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem ítéletét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés, a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések, megannyi rejtett akna, amelyeket azután, ahogy ez lenni szokott, a történelem rendre felrobbantott, és ezzel az ezeréves ország is darabjaira szakadt.

Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói tevékenységét, így is mondhatnám: azt a szellemi és erkölcsi stratégiát, amelyet ő az egész magyarság számára felkínált, nem lehet Erdély nélkül megérteni. Erdély mindig jelen volt Ady gondolkodásában, az erdélyi történelem tanulságai minduntalan átszőtték azokat a terveket és látomásokat, amelyeket Magyarország jövőjéről kialakított. Ady számára az erdélyi hagyománynak és e hagyomány üzenetének „stratégiai” jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak, amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első világháború, majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, az ő kívánságai szerint, az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.

Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem többféle szándék és tanulság rejlett: először is meg akarta védeni, a magyarság számára meg akarta tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, és minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét idegenben keressen boldogulást.

A tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének budapesti kormányai hihetetlen történelmi rövidlátással megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan társadalompolitikai intézkedéseket, amelyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosították volna a magyar impériumra leső veszélyt. Jóllehet, kerek fél évszázad állott volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között annak érdekében, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire és valamilyen „svájci” jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.

Ady ugyanakkor Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állította előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekintett a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady a transzszilvanizmus, az „erdélyi gondolat” első megfogalmazói közé tartozott, sőt nevezetes vallomása: az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első világháború előtt a transzszilvanista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették. Erdély az ő számára a magyar nemzeti önazonosság és a nemzeti önvédelem történelmi mintáját jelentette: nem egyszerűen egy országrészt, egy tartományt, hanem közös stratégiát és közösségi morált. Mindkettőnek a nagy történelmi válságok és újrakezdések idején van értelme és feladata.

Megpróbálok következtetni arra, hogy mit mondana, mit üzenne, mit tanácsolna Ady Endre a jelen magyarjainak, a jelen Magyarországának, amely most – mintegy beteljesítve Szent István király történelmi stratégiáját – az európai nemzetek intézményes közösségének teljes jogú tagsága előtt áll. Történelmi értelemben csupán néhány pillanatra, hiszen a ránk köszöntő tavasz végén hazánk már az Európai Unió egyik tagja lesz.

Az európai integráció hatalmas lehetőségeket nyithat meg Magyarország és az egész magyarság előtt – jelentőségét talán csupán a Szent István-i fordulattal, a IV. Béla nevéhez fűződő „második országalapítással”, Mátyás király országépítő sikereivel, a magyar reformkor történelmi újrakezdésével vagy az 1867-es kiegyezés által kezdeményezett társadalmi átalakulással lehet mérni. A nagy lehetőség egyszersmind nagy kihívás, amely csakis akkor töltheti be valódi feladatát, ha a nemzet képes arra, hogy okos politikával és az erők egyesítésével ragadja meg a kedvező fordulat előnyeit.

Az utóbbi másfél évszázad magyar történelme mindazonáltal arra figyelmeztet, hogy pusztán saját erőből, minden külső ráhatás (mondhatnám: „testvéri segítség”) nélkül is el tudjuk szalasztani a kedvező lehetőségeket. Éppen Ady Endre figyelmeztetett erre, midőn mind nyugtalanabbul, mind elkeseredettebben jelölte meg azokat a történelmi mulasztásokat és azokat a bűnöket, amelyeket a magyar politikai elit a kiegyezés és az első világháború közötti fél évszázadban követett el, végső veszélybe sodorva a történelem által felkínált szerencsés lehetőségeket.

A kiegyezéses korszak magyar politikai elitje és közélete, ahogy erre Ady mellett később Babits Mihály, Szegfű Gyula, Szabó Dezső vagy Németh László is rámutatott, nélkülözte a rendezett nemzeti stratégiát, a politikai bölcsességet és a pártérdekek fölött kialakítható megegyezések szellemét. Mindennek komoly felelőssége van abban, hogy Trianon egyáltalán bekövetkezhetett.

Vajon a magyarság mai vezetői, a magyar jövő „technikusai” a kellő megfontoltság birtokában alakítják-e az ország és a nemzet életét? És vajon a magyar társadalom a kívánatos morális állapotban készült-e fel az európai integráció nagy ígéreteire, nagy kihívásaira, nagy feladataira? Vajon az egyéni becsvágy, a hatalmi érdek, a politikai pártoskodás mennyire veszélyezteti ma a most bekövetkező történelmi fordulat kívánatos előnyeinek érvényesítését? Vajon meghallgatja-e a magyar társadalom és a magyar politikai vezető réteg Ady Endre üzenetét és tanácsát, odafigyel-e arra, amit a nyolcvanöt esztendeje halott nagy költő a jelen számára is érvényesen hirdetett annak idején? És vajon érvényesül-e az az erdélyi példa, amelyet Ady oly prófétai erővel állított mindig a magyarság elé? Avagy a magyarországi közélet szomorú zavarai nyomán Erdély magyarsága is megfeledkezik azokról az igazságokról, amelyekre mindig tragikus és mindig bölcs történelme tanította?

Ezeket a nem mindig ünnepi, inkább vallató kérdéseket kell feltennem most Ady Endre síremléke előtt. A költő ugyanis, akiről most megemlékezünk, sohasem engedte érvényesülni az ünnep olcsó pátoszát. Mindig arra tanított és biztatott, hogy elődeink nagy példája és ünnepe valójában a közös lelkiismeret-vizsgálat kötelezettségét rója ránk. Petőfiről éppen Ady mondotta volt, hogy „nem alkuszik”, nos, Ady Endre sem alkudott meg soha. Ezt a meg nem alkuvó bátorságot, ezt a meg nem alkuvó elkötelezettséget, ezt a meg nem alkuvó szókimondást hagyta ránk.

Elhangzott 2004. január 27-én Budapesten a Kerepesi temetőben, Ady Endre sírjánál, a nagyváradi Ady-zarándoklat részvevői előtt.