Kocsis Csaba

Határtalanul Biharban

Biharország, milyen jól cseng ez a név még ma is. K. Nagy Sándor és Szabó Pál elültette ezt a bihari emberek lelkében. Ez a név nem azt jelenti, hogy ez a közigazgatási egység állam volt az államban, ezt a vármegyét úgy alakította a történelem, hogy minden megtalálható volt benne, ami a legnagyobb országokat jellemzi: az Alföld sík vidéke a halban gazdag folyókkal, dús füvű legelőkkel, a dombok és hegyoldalak a bőven termő szőlőkkel és a nyitott, minden újra fogékony város, a kulturális, kereskedelmi, gazdasági központ, Várad.

*

A „Szellemi hazának" nincsenek határai, átjárható, a „Szellemi hazában” csak az egyén állíthat fel korlátokat, amelynek megakadályozhatják abban, hogy minél nagyobb teret hódítson meg magának belőle. Váradon a 20. század elején gazdag és tarka képet festettek a művészek – ki tollal, ki ecsettel – a Holnap városáról. Az Emőd Tamás-féle leltár szerint a Bémer-téren három banda húzta, a Kálváriát szőlő koszorúzta, a Körös-uccán ócska kis szobában pengette a lantot Ady úr, ahol minden együtt volt, mi szemnek, szájnak és fülnek egyaránt kellemes: „Korzó, kávéház, zöld-arany Köröspart, / piros templomgömb kék tetők felett, / szépasszony-dámák, pezsgőző huszárok / színház, cukrászda, régi operett…”

1910-ben erre a sok mindenre rácsodálkozva, a kispadon üldögélve a ház előtt arra gondol a költő, hogy „be jól is élünk mink itt Váradon". Aztán belefárad a sok jónak a felsorolásába, és így zárja le a hosszú sóhajt: „valaminek történni kellene". Mielőtt valami történne, nézzünk egy másik „leltárt”:

„1910-ben a lakosok száma 64 089. Ebből 58 421 magyar, 1419 német, 279 szlovák, 3604 román. Hitfelekezet szerint 19 819 római katolikus, 3385 görög katolikus, 4649 görögkeleti, 1377 ágostai evangélikus (lutheránus), 19 495 református (kálvinista) és 15 155 zsidó."

Valami történt. Egy háború átgázolt rajtunk és a fejünk felett egy békediktátum köttetett. Emőd Tamás szegény nem erre gondolt, mikor 1910-ben felsóhajtott, nem így akart véget vetni a monarchikus kispolgári idillnek. Azóta is keressük az okokat, és természetesen a költő sem tudta a választ. A trianoni békediktátum után így kesereg:

„Szalontai határszélen

Egy katona-strázsa

Két ország közt egy határfa

Mellett áll vigyázz-ba;

Aki átlép, elétoppan

Rögtön ott a partull:

– „Hol a paszport?" kérdi kurtán

katonásan attul.

– Hová tart és merre? mér?

– Van-e nála útlevél?

No de mér

No de mér

Isten tudja csak azér."

*

Ha térben és időben utazom – határtalanul –, eszembe jut a négysorosok mestere, Horváth Imre is:

„Távolodik árnyam a térben.

Ez mutatja, hogy visszatértem.

S nyakig süppedek az időben,

Amelyből réges-rég kinőttem.”

Azt, hogy miképpen éltük meg a változást, ezt a magyarság számára kedvezőtlen, rosszul sikerül politikai operációt mi, csonka bihariak, ki tudtuk-e bogozni a gúzsba kötött időt, erről kevesebb szó esik. Igaz, ez a nagy számok törvénye szerint valahol érthető is. A pillanatnyi állapotot, a műtét utáni első pillanatokat, a reménytelen lábadozást, mint egy jól sikerült bombázás utáni légi felvételt Mendöl Tibor, a debreceni egyetem professzora örökítette meg 1938-ban:

„Csonka-Biharban minden csonka. Nincsen egyetlen kerekded, határain belül záruló tájegysége, csupa határain túl kiegészülő tájdarabokból rakódik össze mozaikszerűen. Semmi sem kezdődik, vagy fejeződik be a területén, minden csak átfut rajta: csonka, egymással össze nem függő folyószakaszok, vasútvonal-szakaszok és csak újabban kiegészülő útszakaszok. Igazi szíve ennek a csonknak nincs. (...) Minden út- és vasútvonal Várad felé tart a síkság felől: Várad rajta ül az utak és vasutak csomózásán. Nem is találunk a régi Bihar vármegye területén olyan helységet, amely a hatalmas Várad árnyékában másod-harmadrendű központnál többre vitte volna. Bihar egységének ez a város volt a megtestesítője, anyagi és szellemi erejének gyújtópontja. Várad árnyéka, mint valami halotté, ott lebeg ma is Csonka-Bihar sorsa felett. Az elmetszett utak és vasutak, mint ujjak vérző csonkjai mutatnak felé…”

*

Sok nagy múltú település szenvedte meg Várad elvesztését: selyem Bojt, Nagykereki, Kismarja, Berekböszörmény, bibliás Gáborján stb. Persze ez összetett folyamat, de az mindenesetre tény, hogy Berettyóújfalu talán az egyedüli, amely „hasznot húzott" ebből az áldatlan állapotból, hiszen nagyközség volta ellenére megyei rangra emelkedett. Bár minden megyei hivatal ideiglenes, az ebben az időszakban emelt épületek a mai napig meghatározzák a bihari kisváros arculatát.

A bihari múltat kutatva Nagy Márton történeteit olvastam, aki mint naiv bihari krónikás az első „hídépítő” volt, mikor az 1920-as években megjelentette visszaemlékezéseit. Nagyváradi, kismarjai, furtai, újfalui, nagyszalontai és váradi történetek sorjáznak könyveiben a régi emberek arcképcsarnoka mellett. Mikor 1985-ben – Berettyóújfaluban – felavatták Kiss István Arany Jánosról készült szobrát, az a szóbeszéd járta, hogy ha a politika engedi, majd ez is Nagyszalontára kerül. Szerencsére az idő és a történelem kegyes volt hozzánk, mert kapott egy hasonló szobrot Nagyszalonta, de nekünk is megmaradt a régi, amit megszoktunk, megszerettünk. Kevesen tudják, hogy Berettyóújfaluban is élt, és itt is halt meg – 1973-ban – „Arany János krónikása”, Debreczeni István, akinek kiváló könyve jelent meg a nagy költő hétköznapjairól 1968-ban. A lelkész, aki sok időt szentelt életéből Arany Jánosnak, így ír könyvének bevezetőjében: „Bölcsőm ott ringott, ahol az övé: Szalontán. (...) Élénken emlékszem: 1898. augusztus 28-án vasárnap reggel egy parasztszekéren döcögtem be Szalontára az egyik közeli faluból. Ma is előttem az ünneplő falu képe: a fellobogózott házak, a tágas piactéren a templom mellett hatalmas emelvény, tele zászlókkal. Ott zajlott le a megújított torony, immár országos Arany Múzeum megnyitó ünnepélye."

*

1989-ben kerültem a művelődési központba. Kapcsolataink elsősorban a vajdasági Kikindával voltak gyümölcsözőek, ahol akkor még béke volt, és mikor nálunk jártak: magyarok, szerbek, albánok egymásba kapaszkodva a vacsora mellől felállva – kéz a kézben, spontán megnyilvánulásból – éltették egy fülbemászó, többszólamú dallal Jugoszláviát. Mi, akik 1956 után születtünk, nem részesültünk hazafias nevelésben, csodálkozva hallgattuk őket, érdeklődve figyeltük lelkesedésüket, de feltűnt egy másik jelenség is a környezetünkben: a bihariak és az erdélyiek keserűsége, szomorúsága.

*

Nagyváradon a nyolcvanas években, 1986-ban voltam utoljára, akkor is csak azért, hogy az üresen kongó Crişulból gyermekholmit vásároljunk. Nyomasztó volt. Az este sötétek voltak az utcák, mert nem volt közvilágítás, és a járókelők mint megannyi szentjánosbogár világítottak: keresték elemlámpával otthonukat. Benne volt a levegőben, az emberek elkeseredettségében, fásultságában az Emőd Tamás-i sóhaj, hogy „valaminek történni kellene”. Aztán 1989-ben történt is valami. Berettyóújfaluban a téli temesvári események hatására gyertyákat gyújtottak, és az alakuló, formálódó pártok és szimpatizánsaik megkezdték a segélyek gyűjtését és megszervezték célba juttatását is. A művelődés háza ezekben a napokban igazi elosztó-központtá vált. A berettyóújfalui teherautók az első szállítmányt Nagyváradra vitték, de megfordultak Margittán, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is. Aggódva, szinte lélegzet-visszafojtva követtük nyomon egy-egy teherautó útját, olyan feszültség alakult ki a kisgalériában egy-egy hír hallatán, mint amikor a Holdra szállást kísérték figyelemmel a tudósok vagy a Mars-szonda célba érkezésének drukkoltak a szakemberek. A jó hír azonban úgy robbant, mint a bomba, ugyanolyan felhőtlen és spontán volt az öröm, mintha világszenzációt repítettek volna szét a tévéállomások.

Két esemény rögzült bennem képszerűen ezekben a napokban. Az egyik: a diktátor és a feleségének pere és kivégzése, ami azért is volt felejthetetlen számomra, mert egy Marosvásárhelyről áttelepült asszony érzelmi viharait is nyomon követhettem a tévéközvetítés folyamán. A sírás és nevetés, a megkönnyebbülés és az önsajnálat összesűrített percei zajlottak szemünk és a vibráló, szemcsés képernyő előtt a kis körszobában. A másik emlékkép a Román Televízió többnyelvű felirata, amelyikből a számunkra és a határon túli magyaroknak is legkedvesebb az volt, hogy „Boldog karácsonyt!"

*

„A váradi festők mindig is hajlamosak voltak bizonyos kedélyességre a vászon felületén, Balogh István feltűnése és szigorúan szerkesztett művészete egy új, szerkezetibb, mondhatni vallásos értelemben vett komolyságú művészet és szemlélet kialakítását segítette elő. Ő megmaradt mint igazi példakép, mint erkölcsi minta az itt letelepedett fiatal művészek számára. Hatását az is fokozta, hogy a népművészeti iskola tanáraként működött.

Ebben a sajátságos légkörben alakult ki Kristófi János lírai, költői világa, részben kötődve a váradi tájképfestészet hagyományaihoz is, és ebben a miliőben otthonosak Mottl Román robbanékonyan szenzoriális akvarelljei égő színfoltjaikkal, bensőséges hangulataikkal.” Jakobovits Miklós írta ezeket a sorokat 1978-ban. Kezdő népművelőként azonban a hajdú-bihari művészeti életre sem volt kellő rálátásom, nemhogy a váradira. Talán ezért nem is tudatosult bennem Mottl Román első látogatása. A politikai helyzet még bizonytalan volt, mikor a joviális öregúr felkereste Porkoláb Lajost, az intézmény igazgatóját, hogy szervezzünk kiállítást Berettyóújfaluban. Azt mondta, két tehetséges fiatal váradi képzőművészt – Holló Barnát és Ujvárossy Lászlót – hoz magával. Az idő őt igazolta, mert azóta Ujvárossy László Munkácsy-díjas művész lett. Romi bácsi otthona nagy hatással volt rám, azt hiszem, ez volt az első igazi polgári otthon, amelyet közelről láttam, rengeteg műalkotással díszítve. Nagy álma volt, hogy művei a halála után állandó kiállítás anyagát képezhetik, de sajnos nem ez történt: gazdag magángyűjteményét, alkotásait széthordták.

Egy év múlva Ion Pop Augustin volt a vendégünk, majd a Tavirózsa Fotóklub munkáiból szerveztünk kiállítást. 1992-ben Lázin Csaba és Ovidiu Selegean mutatkozott be az újfalui közönségnek, utánuk Dorel Găină. Váradon mindenütt szívesen fogadtak minket, de a határon kaotikus állapotok uralkodtak. Egyébként is mi mindig gyanúsak voltunk. A csempész háborítatlanul járhatott-kelhetett, a piacolókat, csencselőket sem akadályozták, ha tudták „mikor kell menni”, de ez a néhány „őrült”, mármint mi, hol gyalog, hol kocsival közlekedett, és a legnagyobb pecséteket igyekeztek rátetetni a hivatalos okmányaikra, mégsem jártak mindig sikerrel. Nem vittünk át, és nem is hoztunk semmit, legalábbis semmi láthatót, de lélekben mindig gyarapodtunk.

*

Nem messze a Majomszigettől volt egy feljárat, egy szűk lépcsőház, abból nyílott a képzőművészek „tanyája”, ott jöttek össze hetente kétszer, amíg lehetett, amíg a mammon nem telepedett közéjük. De jártunk sok műteremben is. Hencidától Boncidáig kerékpártúrát szerveztünk. Érmihályfalva, Margitta, Zsibó, Zilah voltak a főbb állomások. Az utakon szinte nem járt senki, mert nem volt benzin. A váradi barátaink egész a határig kísértek. A sor itt több kilométeres hosszúságban mutatta az utat Magyarország felé. Miattunk nem is szóltak, csak a kísérőkocsit nem akarták átengedni. A határőr egy pajszerrel a kezében érkezett az autóhoz, fenyegetően közeledett, karja ütésre lendült. Váradi társunk románul szólt hozzá – békítőleg –, „de uram, hát nem »kultúrnemzet« vagyunk?!" Kéz lehanyatlik, lehelet megszegik, és szabad az út, mintha nem is lenne határ, sorompó, olyan könnyen jutunk át.

*

A kezdet kezdetétől a műfaji sokszínűség jellemzi ezt a kapcsolatot. A Bihari Rock Fesztivál is ebből nőtt ki, és a három rendezvényen a magyar sztárzenekarok mellett fellépett a Celelalte Cuvinte és lehetőséget teremtettünk tehetséges magyar könnyűzenei csoportoknak is. Míg tehettük, a programunk szerves része volt a Nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátéka, és a színészekkel való jó kapcsolat eredményeként juthattunk olyan élményekhez, mint Hajdu Géza, Varga Vilmos, Meleg Vilmos önálló estje, illetve a rendezvényeinken való közreműködésük, vagy Fleisz János előadásai. A nagyváradi Ludas Matyi Bábszínház műsorai és a Tempó Táncklub fellépései tovább színesítették ezt a palettát, és Kőrössi P. József révén – szinte „naprakészen” – nyomon követhetjük a Réz Pál szerkesztette Várad Villanyváros könyvsorozat becses darabjait. Bár a margittai kapcsolatunk, úgy tűnik, zátonyra futott, a kórházaink sokáig együttműködtek, ezért ez a kapcsolatfelvétel sem volt értelmetlen. A Varadinum vonósnégyes fellépései is nagy sikert arattak. Fontos fegyverténynek tartom a Várad című irodalmi és művészeti folyóirat megindítását, amelyben a sárrétieknek is mód nyílik a bemutatkozásra.

A szerelem is úgy teljesedik ki, ha kölcsönös, őszinte és mély kapcsolaton alapul. Az általunk szervezett programokat is szívesen fogadta a váradi közönség. Lukács Gábor, Kárpáti Gusztáv, Gombos Ferenc kiállításaival vagy a Bihar Néptánccsoport fellépéseivel tudtunk valamit törleszteni az adósságból. A kulturális érték-térképből kitűnik, hogy nemcsak a határon túlrekedteknek van szükségük az anyaország támogatására, hanem az évszázadokon át sorsközösségben élőknek, a közös „Szellemi hazát” vállalóknak is szükségük van megerősítésre, kulturális táptalajra.

*

1993-ban elsők között ünnepeltük a magyar kultúra napját, és Porkoláb Lajos, a Nadányi Zoltán Művelődési Központ igazgatója joggal lehet rá büszke, hogy ez a rendezvény nemcsak hagyománnyá vált, hanem először városi rangra emelkedett, aztán kiteljesedett Nagyvárad és Berettyóújfalu között. Jó érzés látni, tapasztalni, hogy az ötleteinket megfogadják, és így válhattak a rendezvény részévé a szimpóziumok, a fórumok és a színpadi gála. Tudjuk, nemcsak támogatói, hanem ellenzői is vannak ennek a rendezvények. A szervezők azon fáradoznak, hogy ezek a belső ellentétek ne terheljék meg ezt a számunkra szent napot, és a politikai kurzusváltások ne temessék maguk alá a rendezvényt.

*

Igazságtalannak tartanám, ha nem szólnék más települések rendezvényeiről, hiszen majdnem minden egykori bihari településnek van élő kapcsolata az „anyamegyével”. Példaértékűnek tartom Ártánd és Bors kapcsolatát, mert nagyon sok fiatalt mozgatott meg egykor a Határ Menti Ifjúsági Találkozó vagy a közösen rendezett szüreti felvonulások, és fontos szerepe volt, bár úgy tűnik, bevégezte küldetését, a Határ menti Kiállításnak és Vásárnak Biharkeresztesen. Jelentős eseménynek tartottam az apátiak kezdeményezését, a határ menti találkozót, a határnyitást Körösszeg várának romjainál, és szerencsésnek, követendőnek ítélem a Bihari Múzeum honismereti táborát, ahol a helyi hagyományokat gyűjtik és dolgozzák fel magyar és román fiatalok. Sokat beszéltünk Ady Endréről a szervezés során. A holnaposok kulcsfigurája nemcsak verseket, hanem kiváló publicisztikákat is írt. Váraddal kapcsolatos érzeményeimet, ő foglalta össze a legjobban:

„...Váradban igenis a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő. Nálam ez nem lokálpatrióta rajongás, mert én nem vagyok ősváradi, amint Zoltai ősdebreceni, sőt nem is kötöttem, s nem is szándékozom kötni Nagyváradhoz az életem sorát. De szeretem, becsülöm, és sokra tartom e várost, mert magyar, munkás és modern. E város lelkében benne van az én credóm."