Gittai István

Álomból valóságba és vissza

Egyik hajnali álmomban a Váradról Göteborgba elvágyódott Sall László matatott könyvespolcomon. Valami versműsorhoz keresett irodalmat. Pontosan nem lehetett tőle megtudni, hogy miféle műsort, ötletet is forgat a fejében – talán még maga sem tudta –, de célzást tett arra, hogy Jean Cocteau Vásott kölykökjét akarja felülmúlni. Nevezett szerző művét a hetvenes évek végén Kőrössi P. József vitte volt színre Váradon, a Kortárs színpadon. Az előadásnak – amelyben az akkor még gimnazista Sall László is fellépett – igen jó visszhangja lett a városban és Erdély-szerte. Visszatérve álmom fonalához: Sall egymás után szedi lefele a könyveket a polcról, amelyek között ott vannak az én eddig megjelent köteteim is. Magam meglehetősen visszafogottan, semlegesen és kívülállóan viszonyultam a dologhoz. Milyen furcsa: egykoron édes „versgyermekeim” mára mintha elmostohultak volna. Nyilvánvalóan nem „ők” – a versek –, hanem én változtam időközben, koptam látás, hallás, szaglás, tapintás és ízlelés dolgában. Éles, hegyes érzékiségek híján a vers, a kép, a muzsika már fabatkát sem ér! E mondattól meghőkölök: hát tényleg ennyire elkoptam volna a menetrenden? Nem és nem akarom ezt elhinni Sallnak, ugyanis ezt mintha ő gondolná és mondaná az én versesköteteim kapcsán. Amitől én annyira felháborodom, hogy beleébredek. A hálószobából kitámolygok a nappaliba, villanyt gyújtok és sorra leszedem köteteimet a könyvespolcról. S amit már jó ideje nem tettem: hajnali háromkor elkezdem újraolvasni hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekbeli önmagamat. Nem annyira az álombeli Sallt megcáfolandó, mint inkább puszta kíváncsiságomat kielégítendő „akarom látni a medvét”. A Forrás-sorozatban megjelent Megmentett visszhangot akkoriban még friss nyomdafesték-szagúan Tüzes Bálint hozta volt Kolozsvárról, 1975. szeptember 17-én. Emlékszem, a szerzői példányt akkor egy szuszra és mohón végigolvastam. Hiúságtól sem mentes mohóságomból 2004-re pusztán csak annyi maradt, hogy mint egy különös, régi tárgyat, elölről is, hátulról is mustrálgatom. A borítón lévő Árkossy István-grafika csiga formájú spirálja elgondolkoztat. A szemem érdekes módon befelé halad, oda, ahol a mozgástér egyre szűkebb és szorosabb. Valami hasonlót éreztem volt én akkoriban: gyakorta árva kútásónak véltem magamat, aki minél mélyebbre ás, annál keservesebben és egyre nagyobb életveszélyben érzi magát egyedül, odalenn. A hátsó borítón látható felvételt az időközben jeles kutatóvá lett Váró György készítette rólam Varga Gábor barátunk lakásán. A hetvenes évek elején-közepén Gábor legénylakása egyszerre magyar könyvtár, közösségi klub, pásztoróra-fészek, menedékhely, ahol mindig történik valami bátorságos, szabadságos, rebellis „merénylet”. Györkét a kutatás Szegedre, Gábort a politizálás Váradtól Bukarestbe röpítette. Egykori legendásan nyitott legénylakása nejének köszönhetően mára rendezett, polgári otthonná szelídült, ahová már nem jár el a falka. Tudniillik Váradon nincsen is már afféle Ady-körös falka. „Írja, mi bőrén éget” – olvasom első kötetem hátsó borítóján. E mondatot Székely János szerkesztő írta volt nekem valamikor a hetvenes évek legelején. Tanácsát megszívleltem, s igyekeztem a bőrömön égető dolgokat versben kiteregetni. Áttételesen persze. Hogy hogyan is? Például így: „…félreülni / somfavesszőből / térképmutatót faragni…” Megmosolyogni való, hogy akkori „térképmutatómmal” én valójában a trianoni gyalázatot akartam feszegetni. Hát igen-igen szelídkére és óvatosra sikeredett az én költői feszegetésem.

Újraolvasom a még Zilahon írott Februári ház című versemet: Immár február / dereng a házra / ajtaja-torka / ablaka-torka / tárva / csend szele / hálja / vízen se csobban / kövön se koccan / kavicsnyi ihlet / meztelen / könnyed / lány-lendület. E versről eszembe jut életem egyik fontos epizódja. Pillanatnyi ordító magányomban született, miként másfél-két hónappal korábban ama vallomásos levél is, amelyet Katinak, későbbi feleségemnek írtam volt 1970 karácsonyán. Ő akkor még Temesváron egyetemista az építészeti karon. Egykori gimnáziumi szerelmünk évekig szunnyadozott, tán fel sem ébred, ha egy ízben véletlenül össze nem futunk a margittai vasútállomáson. Ő hónapokkal később, tengerparti nyaralása alkalmából egy nekem címzett, vidám és jó kedélyű képeslappal meglepetésben részesít. E képeslapba kapaszkodtam én, s válaszoltam neki néhány hónapos késéssel. Válaszoltam? Ugyan! Vágytam, ácsingóztam valakinek a szeretetére. Az övére. Azt követően igen gyakran jöttek-mentek a levelek Zilah és Temesvár között. Amiből aztán jegyesség és házasság is lett. És két gyönyörű gyermekünk: Kinga és Csaba. Húszesztendőnyi együttlétünk akár a sebes patakvíz és a kavics viszonya. Hogy melyikünk volt a patakvíz, és melyikünk a kavics? Felváltva: hol én a víz s ő a kavics, hol meg ő a vízzúgás s én a gömbölyű kődarab. Amíg bennem a mehetnék, a szabadság vágya tombolt, őt a birtoklási vágy, a jellemes hűség feszítette. Hajlíthatatlanként ő inkább elpattant.

Nyolcvannyolc tájékán, amikor már undok tályogként feküdte mindennapi kedélyünket a diktatúra, magánéletünk is romokban hevert. Keserű kifakadásomban Magán címmel verset írtam a feleségemhez: Hiába. / Nem menekülsz / az égő házból. // Mintha / benne se lennél. // Mintha / csak kitaláltam volna. // Szeresd Őt / Mámor. Erről a versről a Mennyi, mennyi levegőre című kötetem szerkesztője, Egyed Péter csak annyit mondott: kegyetlen. Biztosan igaza volt. De hát én tehetetlenségemben és végső elkeseredésemben már csak annyit tehettem, hogy Mámornak átengedtem őt. Ekkoriból őrzöm tízéves Csaba fiam lényegre látó mondatát: „Tudom, hogy miért vagy szomorú, azért vagyok szomorú én is."

Kilencvenegy októberének végén éppen kolumnás interjút készítettem Varga Gáborral, a Bihar megyei RMDSZ akkori első számú politikusával. Lakásán ért a kétségbeesett hangú telefonhívás: jöjjek gyorsan, mert Kati szívrohamot kapott. Lóhalálában percek alatt hazaértem. Már csak a mélységesen szomorú tény tudomásulvétele maradt számomra. Ott feküdt hanyatt az ágyon, élettelenül. Kihűlőben. A konyhában a gáztűzhelyen pedig ott a vasárnapi ebéd, amelyet még ő főzött. Ülök a konyhaasztalnál és potyog a könnyem. Anyósom a nappaliban, Kinga a gyermekszobában zokog. Csabi pedig, akár egy riadt madár, hol ide, hol oda rebben, csapódik. Ő hangtalanul, befelé szenved. Bármennyire is előrelátható volt a végkifejlet, a nemléttel való közvetlen szembesülés lebénított. Mint aki tájékozódási képessége híján sötét barlangban rostokol, úgy ücsörögtem, vesztegeltem ott a konyhaszéken, erőtlenül. Jó szomszédoknak, rokonoknak és barátoknak köszönhetően a végtisztesség dolga rendben lezajlott.

Időben valamelyest eltávolodva a szomorú eseménytől írtam volt a Gyertya című araszosat:

A gyerekek hátat fordítottak, a mezőt bámulták. Hogy mire gondoltak, nem tudni, de az a tény, hogy hátat fordítottak csiszolt kövek között tébláboló apjuknak és barátjának, nagyanyjuknak és a sógorasszonynak, egyértelműen azt jelezte, hogy ők ketten egészen más húron pendülnek.

Fél óra múlva a városba visszatért családi csoport kettévált: a nagymama, a sógornő és a gyerekek megóhajtották a fagylaltot, a két férfi meg betért a sörkertbe, és sörözés közben egy vállalkozás csíráin képzelegtek, miként ha a csíra máris szőlőskert lenne.

A vasárnapi terített asztalnál ismét együtt voltak, s amikor a „Jó étvágyat!" elhangzott, a szekrény tetején magától meggyulladt a gyertya. „Fújd el!" – mondta az apa a fiának. A fiú elfújta, de amint visszaült az asztalhoz, a gyertya ismét meggyulladt. „Fújd el te!” – mondta az apa a leányának. A lánya is elfújta. Ötig sem számoltak, s a gyertya ismét fellobbant. „Hagyjátok, hadd égjen!” – mondta a nagymama, majd felnyúlt az égő gyertyáért. S az asztalra tette a húsleveses tál mellé. Ettől valamennyien visszazökkentek a vasárnapba, ami korántse volt még lefutva.

2002. november 25. hajnalán Katival álmodtam. Felébredve szinte készen volt bennem a vers, csak le kellett írnom, majd mint aki jól végezte dolgát, bekapcsoltam a rádiót, és hallom: a Katalinokat köszöntik. Lám, így működik a mindenség rendje! A vers pedig Katalin ága-medre: Te még kis diáklány, / én már a végzősök sorában, / iskolaépítők között, / téglát és vasat játszin dobáló / süldő legény. // Szomjamat és június hevét enyhíteni / kanna vizet hozol. / Ahogyan markomba öntesz, / ahogyan szemed rajtam cikázik, / ahogyan legbelülről mosolyogsz, / az eleve önleleplezés. // Tetszik a hangod / és törékeny rajongásod is, / de hát akkoriban én / egy érett asszony kebelén / vágytam volna tanulni. // Elröppent tíz esztendő, / s egy éjszaka mintha tornyon ülnék, / s te is éppen ott. / Hó hull és kémények / fehéres füstje leng. / Emelkedünk, / s mintha első gyermekünk születnék.