Szilágyi Aladár

A kurátorok széke

Váradi önkormányzat 1657-ben

Engedelmükkel, jómagam városunk házának évszázados jubileumán nem ennek a Nagyvárad vonatkozásában kiemelkedően emblematikus épületnek százesztendőnyi történetét, nem a városházán otthonra talált intézmények, illetve irányítóik érdemdús vagy érdemhiányos tevékenységét szándékozom felidézni.

Hadd szálljunk ennél az évszázadnál sokkal mélyebbre az idő Thomas Mann-i kútjába, egy közel 350 évvel ezelőtt Váradon megalakult városkormányzati forma létrejöttét felidézendő. Egy olyan rendkívül hatékony önkormányzat történetét, melynek Erdélyben, mi több, Európa eme régiójában soha nem voltak előzményei. Az 1657 végén megalakított, a város és a vár elestéig, 1660 augusztusáig működő, úgynevezett kurátorok székéről van szó, az önkormányzatiság genfi, kálvini modelljéből ihletődött, sajátos helyi viszonyokhoz igazított formájáról. De mielőtt taglalnók a tizenkét tagú magisztrátus létrejöttét, vázoljuk fel röviden, milyen volt, milyen is lehetett annak a városnak a szellemisége, mely két és fél esztendeig a kurátorok székének közigazgatása alatt állott. Váradot, a török függőség ellenére Bethlen Gábor és I. Rákóczi György országlása alatt aranykorát élő Erdély legjelentősebb végvárát a 17. század derekán rendkívül pezsgő szellemi és hitélet jellemezte. „Akié Várad, azé az ország” – tartotta az akkori közvélekedés, s a város fejlődése olyan csúcsra jutott, mely jószerével csak a reneszánszhoz, Vitéz János kétszáz évvel azelőtti időszakához, illetve a Holnaposok kétszázötven évvel későbbi korszakához hasonlítható.

A holland és az angol univerzitásokon kiművelt peregrinusaink könyvek mellett kartéziánus eszmékkel, puritánus és presbiteriánus elvekkel tértek haza, s álltak a református egyház és az illusztris schola szolgálatába Váradon. Az eklézsia papjai, az iskola rektorai a puritanizmus fellegvárává emelték Végváradot. A város immár évszázados hagyományú tanintézete akadémiai szintre emelkedett. A váradi scholáról, mint követendő példáról, Apáczai Csere János nagyon elismerőleg beszélt „az oskolák fölötte szükséges voltáról” szóló kolozsvári beköszöntőjében.

Hadd említsünk meg néhányat a török hódoltság előtti évek váradi kiválóságai közül: Szilágyi Benjámin István egyháztörténész, Comenius műveinek fordítója és oktatási-nevelési elveinek alkalmazója, a színjátszás csodálója és szorgalmazója volt. Harsányi Nagy Jakab váradi rektorból öreg Rákóczi György diplomatája, a török nyelv, az iszlám kultúra szakértője lett, a török birodalomról szóló monográfia szerzőjeként jeleskedett. Pályafutását Frigyes brandenburgi választófejedelem titkos tanácsosaként fejezte be. Enyedi Sámuel a teológia mellett orvostudományt tanult a németalföldi egyetemeken, ahol a medicina területén nyert jártasságával szerzett magának hírt s nevet. Váradi rektorként fordította le Comenius Erkölcstanát, poétikát és filozófiát tanított az illusztris scholában, és több külhonba készülő tanítványát orvosi előképzésben is részesítette. Köleséri Sámuel Cromwell korában forgolódott Oxfordban és Cambridge-ben, a hittudományok, a klasszikafilológia kiváló művelője, a Váradi Biblia szöveggondozója és széljegyzetírója volt.

Ezzel a felsorolással korántsem merítettük ki a korabeli váradi szellemi konstelláció feltérképezését, de a teljesség igénye nélkül is elkerülhetetlenül meg kell említenünk, a lelkészek és tanárok mellé kell állítanunk legalább egy polgárt, illetve egy nemes rendű értelmiségit is. Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában két évtized alatt megközelítőleg százhúsz magyar és latin nyelvű könyv látott napvilágot. Tipográfusi teljesítménye csúcsát az 1660-as ostrom idejére csaknem teljesen elkészült Váradi Biblia jelentette. Szenczi Molnár Albert több munkáját is ő nyomtatta ki, s ami témánk szempontjából igen lényeges: váradi nyomdájából került ki a puritanizmus alapművének számító Praxis pietatis második kiadása. A kötet fordítója és kommentárokkal gazdagítója a Váradon két ízben is lelkészkedő, Cambridge-ben és Oxfordban tanult udvari prédikátor Medgyesi Pál volt.

A váradi csillagzatban a köznemes értelmiség legkiválóbbika Szalárdi János volt. Az I. Rákóczi György kancelláriájának vezetőjévé emelkedett jobbágyivadék a fejedelem halála után otthagyta fia, a kiszámíthatatlan önfejűséggel és mérhetetlen hatalomvággyal sújtott II. Rákóczi György udvarát. Szalárdi 1648 táján lett a később világi kormányzás alá kerülő váradi káptalan igazgatója. A nagy tapasztalattal rendelkező, tekintélyes férfiú az országos levéltárként és hiteles helyként működő káptalan ügyeinek intézése mellett hamarosan szeretett városa közéletének meghatározó egyéniségévé lépett elő.

Az előbb felvázolt hitbeli, erkölcsi, szellemi felépítmény rendjével ellentétben „odalent” a város hétköznapi életét a teljes káosz, a zűrzavar jellemezte. Várad belső rendjének fenntartását és a város igazgatását nagymértékben megnehezítette a város társadalmának sokrétűsége. Szalárdi monumentális műve, a Siralmas magyar krónika külön fejezetet szentel ennek a kérdéskörnek. Mint leírja, külön-külön magisztrátus és joghatóság alatt éltek itt egymás mellett a jószágos és az úgynevezett egyházashelyi nemesek, a polgárok és a várnépek, az egymástól elkülönült rétegek maguk is külön rivális csoportokat alkottak városrészenként. A rendek között sok volt az egyenetlenkedés, a viszály, az egymással versengő testületek egymást akadályozták a közérdek, a közjó érvényesítésében. Így nem csoda, hogy a közrend, a közbiztonság katasztrofálissá vált, Várad a kóborlók, a bűnözők paradicsoma lett, s a város utcái, középületei, köz- és védművei ebek harmincadjára jutottak. És ekkor következett be a „valódi csoda”. Szalárdi bebizonyította, hogy nemcsak a toll, hanem a tettek embere is: kezdeményezésére a város rendjei 1657 végén közös elhatározással egy választott koordináló magisztrátust hoztak létre városigazgatási és jogszolgáltatási jogkörrel. A kurátorok széke Szalárdi krónikája szerint „az jószágos és egyházashelyi nemesek közül négy értelmes és becsületes személyt, az városi bírák és polgárok közül is négy, az katonaság közül is négy személyt választott vala, kik az városnak minden közönséges javára nézendő dolgaiban, egyházi szolgálatra, templom, iskola, ispotályok malmaira, örökségeire és minden azok körül forgó törvények kiszolgáltatására is köteles hittel valának".

Valóban „csoda esett", hiszen a Siralmas krónika tanúsága szerint mindössze két év alatt a városatyák többet valósítottak meg, mint azelőtt ötven esztendő alatt! Pontosan felleltározták a város javait, azok állapotát, megállapították a legsürgősebb tennivalókat. Sokat javult a közrend és a közbiztonság, az utcákat, töltéseket, árkokat, hidakat, városkapukat rendbe tették, a város és a vár védműveit megerősítették, a kerületek élére hadnagyokat, az utcák élére tizedeseket állítottak felelősnek, az iskola – mely egyébként Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hathatós támogatását is élvezte –, az ispotályok, szegényházak, temetők, malmok, közbirtokok élére megbízható és hozzáértő embereket neveztek ki. S az egész tevékenységet a Szalárdi vezette kurátorok széke koordinálta. Így történhetett meg, hogy Váradon – és nem véletlenül csakis Váradon – meghonosodott a Kálvin János Institúciójában javasolt és Genfben alkalmazott városigazgatási modell.

Azon ugyan elgondolkodhatunk, hogy „mi lett volna, ha…, mivé fejlődhetett volna ez a város, ha alig két és fél esztendő elteltével ezt a példátlanul sokoldalú fellendülést meg nem töri az oszmán sereg ostroma”. De a történelemtudomány nem ismeri a „mi lett volna, ha…” kategóriát. Az viszont történelmi tény, hogy a hat-nyolcszoros túlerővel szembeszálló katonák, polgárok és diákok hősiessége mellett a kurátorok, személyesen Szalárdi János vezetői és szervezői képességének köszönhetően a váradi vár 42 napig, kereken hat hétig állta a török ostromot.

Szalárdi valódi drámai hős, hiszen a Rákóczi hűségén maradt Gyulai Ferenc várkapitány, aki Váradra vonta a török veszedelmet, az őt Barcsai, az új fejedelem hűségére késztető Szalárdit három hónapig tartotta fogva a vár börtönében. Szalárdi sorstragédiája, hogy ő reálpolitikusként a török orientáció kényszerű híve volt. Az egyik röpiratában „magyaros magyarkodásnak” minősítette azok magatartását, akik a kompromisszumokra képtelenek lévén minden alkalmat megragadtak arra, hogy a törökkel tengelyt akasszanak. Nos, a reálpolitikus óvatos Szalárdinak végül fogva tartója helyett kellett a várkatonák élére állania. Szalárdi a várvédelem fő szervezője lett. Ő fogalmazta meg és tette le elsőként a hűségesküt és vette be a várvédő katonák, polgárok és diákok fogadalmát.

Annak idején, közvetlenül a kurátorok székének megalakulása előtt, 1657 szeptemberében Szalárdi mestere és eszmetársa, Medgyesi Pál riadóztatta a teljes magyarságot a II. Rákóczi György felelőtlen lengyelországi hadjárata miatti tragikus helyzetben. A prédikátor kemény szavakkal ostorozta a nemzetet: „A rút elvetemedettségnek és a pártütéseknek ég- és földdögleltető rusnya ganaja elidegeníti és mintegy kiűzi Isten Őszentfelségét hazánkból. Mi szegény, megromlott, utolsó veszedelemhez közelgető condorlott magyarok immár szájunkba kezde szegni nyakasságunk íze!”

Szalárdi János nem véletlenül csatolta krónikájához Medgyesi prédikációit, s nem véletlenül szerkesztette krónikája befejező passzusába a prédikátor reménykeltő gondolatait is: „Feltámad még egyszer a setétből a mi világosságunk, és homályosságunk olyan leszen, mint a dél, s támaszt még a nagykegyelmű Úristen olyanokat magunk közül, akik romlás építőinek fognak neveztetni!”

Ilyen „romlásépítő” volt Szalárdi János, aki máiglan érvényes történelmi tanulságként bizonyította, hogy mind békés építőmunka, mind háborúságok idején csakis az összefogás vezethet eredményre. Megérdemelné, hogy neve márványtáblára örökíttessék a váradi vár falán.

Elhangzott 2004 januárjában
a nagyváradi városháza fennállásának századik évfordulóján tartott ünnepségen.