Még tündökölnek csillagok

Pillanatfelvételek

Megállították a fényt, ez tudományos tény. A megállított idő az irodalomtörténetben, akárcsak a művészetben a pillanat. Mikor kezdődik ez a pillanat a költő számára? Valószínűleg amikor a pillanat a költő ünnepe lesz és elkezdődik a teremtés. Ha követjük a növekvő, duzzadó és táguló teremtés időszámítását, kiteljesedik a költői világegyetem, mely mégiscsak az e világi mindenség. A költő érzelemvilága és problémaköre változatlanul meghatározza költői reflexióit. Indulatait életkora, az irodalmi közélet ítéleteivel, a társadalmi és politikai rövidlátó önzéssel folytatott viták hosszú sora határozza meg. A nyelv pedig egyesíti a lételméleti gondolatot és a költői eszményt. Mert a nyelv a költő számára az itt-létezés múltjának és jelenének megnevezése, az anya, amely tudattá szülte, a történelem-ígéret és a történelem-igézet, a megismerhető és megismerhetetlen valóság ostroma, a nyelv a gondolatai és a víziói, s a nyelv az öröksége és a sírja.

2003 – Felújított lélek-sztrádán

Három olyan fiatal költő jelentkezik, akik tetszeni akarnak, és úgy suhannak végig a felújított „lélektől lélekig” sztrádán, ahogyan csak volt és újabb „régiek” tudtak, és akik tudják, hogy a szavakon túl van valaki, aki talán meg sem lepődik a találkozáson, csak valami jóleső érzés borzongatja végig. (Lövétei Lázár Lászlót idéztem szabadon.)

A Debüt-díjas aradi költő, Karácsonyi Zsolt Sárgapart című kötete melegséggel átitatott, lakható világot pásztáz, kilép „az elképzelhető valóság varázsköréből” és tudja, hogy „ebben a világban minden a másikban meglévő hasonlóság miatt nevezhető valóságnak” (A verslovas, ha visszanéz).

Nála a színek megelevenednek, de csak addig, míg „élni kezd a színek pusztulása” vagy „a tűnt színek reménye”, mely Corpusban él (a másik Corpus). Ezt igazolja (zöld) című költeménye is: „Megint a zöldet látom, / megint a karcsú zöldet, / lehet hogy ez egy szín még, / lehet, annál is könnyebb.” Két különböző érzéki jelenséggel találkozunk a versekben: a képpel és a beszéddel, „víz alatti séta erdőit látom újra” – (Minden világban) – „nyugodt a tengeristen, fegyvere nem kavar fel.” A képek két kategóriájáról beszélhetünk: az első abból születik, amire az ember az őt körülvevő valóságban figyel fel, a második ezeknek az észrevételeknek a visszahatása, mely azért születik, mivel az ember lecsukja a szemét. „Mert egy vagyunk a távolság szerint / a közös fény nekünk is megmaradhat, / amit az éjek sarlói aratnak: / felhő fodor- a szél ha visszaint. / A harmatszínű ház ma vár, de kint / is ülhetünk: helyén a mozdulatnak, / a gondolat nekünk ma ennyit adhat, / és zárul is a széles ég megint. (Az ismeretlen rózsa) Vagy: „Úgy tekerném most vállad, / derekad, nyakad, lábad, / illatod köré testem, / mint bősz tengeri kígyó, / szörnyű gyanús polipként / ajkadra rátapadnék, / átölelnélek én úgy: / kiáltani ne tudj már, / csak a nevemet suttogd, / tengeri, tüskés csillag!” (Szörnyű, gyanús polipként)

A (napló) című verse a hétköznapok szürkeségeinek bemutatásával indul. „A feljegyzések ritmusát figyelni, / így fontosul a hétköznap megint, / legyint a szél, mozgatja kinn az ágat / egy éjszakai megjegyzés szerint." Aki átéli olvasmányát és azonosul azzal, amit olvas, nem jelent mást, mint a szövegből kiindulva intenzíven és szabadon működtetni képzelőerejét, mentális képeket hozni létre szakadatlanul – annak a kockázatával, hogy ez az erőfeszítés a valós élettől való elszakadást is előidézheti – „…ez a napló, / egy tölgyet ismer, és egy vén diót, / ha megtalálja majd az eljövő, / így nevezi titokban, / Ő a kód.”

Magáról írja: „Herceg vagyok, ez itt a part / a sárga szél eddig hozott." … „Herceg, akit a fény cibál, / nemes, akit a szél legyint”. A jövőt érintve csak annyit mond: „A ki nem mondott világok között még tündökölnek csillagaim” és mi olvasók várjuk ezeket a csillagokat.

Goron Sándor Szacsvay-díjas nagyváradi költő második verseskötetét, a napesti promenádot tartom kezemben. Szabadon köröző, a képalkotás látomásos hullámzása, emelkedő és zuhanó asszociációk jellemzik a szövegeket – s a szöveg egésze mégsem csap ki medréből: „és felépít minket / egy láthatatlan kéz / akácfák / kövek hamvaiból / arcunk akár / a téli virradat / zsenge / és hófehér” (ötödik kép). Vagy: „a magasból / megláttuk / a völgyet / mint / vágytól duzzadó / női test / úgy lüktetett /és szórta / csábos mosolyát / hogy sehol se / volt többé / maradásunk / TŐLE” (hatodik kép). A fényből kinyilalló vagy előrebbenő képek sora, s eközben a történések lassú elfordulása térben és időben a jelen kötet több versének jellegzetes rendező- és képszervező elve. Szép példa erre a napfoltok című verse, melyből idézek: „napfoltok a száraz homokon / lennél sziget ég és föld között / feletted soha senki se őrködött / összefutó redők a homlokon.” A tűnődés sajátos menetben halad, valami rejtett belső tartalék szól: „ahogy feküdtem / a réten / attól féltem / felhőkre zuhanok / de aztán lassan / szétfoszlódtak / s hihetetlen / mélység / tátongott / felém. (vázlat). A lírai beszélő lassan saját látószögébe vonja az olvasót, és észrevétlenül saját optikáját vetíti rá: „a végső völgyben / harmat honol / fákon füveken / és zöld mögé / bújt fények / világítanak szüntelen” (a végső völgyben). A verseskötet felépítésében a variációs ismétlésnek, a szembesítő szerkezeteknek alakzatai, a képekben pedig a természet végső elemei táplálják az összetartó erőt. Általuk a szöveg a rész közben mindegyre „emlékezik" az egészre.

A verseskötet képi világát összetartó motívumrendszernek nemcsak megjelenítő szerepe van, egyben felhívja a figyelmet az ének fontosságára: „hacsak az ének nem / mely felettünk ível / s varázsát ontja ránk / hacsak az ének nem / oldja szét a kövezett úton / osonó rettenetet" (az ének fontosságáról).

Az emberi élet új tényei állnak itt, költői igazságokban, versbe foglalva, melyek rádöbbentenek minket arra, hogy a költészet „örökös rögtönzés.”

Borsodi L. László Csíkszeredában élő költő harmadik kötete az Ellenpontok. A tér-időt a ráción túlról, nagy látószögben méri, s közben a belső fényre fókuszál. A benti látás törhetetlen tükrében a földről az égre kelve lebeg a soha ki nem törlődő képek sora: „madárhajnal elszáll / széttöri burkát a nap / szilánkjai jaj –táj" (Szilánkok).

„Ha felvillansz, tündöklő fény, / Átlobbansz a reggeleken, / A harangszó méltóságán / Bearanyozod a létet, / És aztán eltűnsz hirtelen / …Csak én, egyedül én magam / Emlékszem rád.” (A fényhez) Vagy: „Van az ablak. / És vagyok én, / mert kinézek / Ott vannak a fák, / a házfalak, és ott van az eresz, / mely csordogál, / vagy éppen süt a nap / …A dolgok határai belém / mosódnak, marnak / határaim a dolgokba." (Reflexió)

Versei annak az emberi kísérletnek állítanak emléket, amely szeretné elérni a kérlelhetetlen igazság és a bosszútól mentes igazságosság egymásra találását. A vigasz: a költészet adta esély erre a találkozásra. Ezt példázza Akkor című verse: „Mert akkorra arcom / rezzenéstelen lesz, / kőhideg, kopár / Mert akkorra minden / csend lesz, és csend a mind, / és sivár. Talány.”

A verseskönyv olvasása közben szüntelenül úton vagyunk, földön, vízben, levegőben. Az utazás az alkotó létforma képe, a mindig újuló kihívásé: „halkulnak a léptek / fakulnak a fények / ma már nem történhet / se jó se rossz veled / békülj magadhoz itt / az éj fertőtlenít. (Alkony)

„Ahova én viszlek, / ott majd csodákat láthatsz: / ragyognak a hegyek, / és szépségükkel a fák, / a bokrok megkísértenek / …Ahova én viszlek, / csupán velem láthatsz jól / tudom én, mit érnek / a völgyek és barlangok, / utak, források, erek. (Kaland)

A versekben megelevenedő sorsmintázatok a filozófia és a költészet közös talapzatára vannak fölírva, és az egyetemes rend nagyvonalú szemlélésének nyugalmát idézik: „ideje nincs tere sincsen / mégis pontosan tudható / ahol az ember maga van / mozdulatlanul és szótlanul / honnan vissza-, előre néz / honnan nem látható semmi / mert a látás lehet vakság / mert az ember úgy maga van / hogy-ki tudja- maga a pont.” (Pont)

A kötet verseiből kiolvasható a költő számára ideális szubjektum képe: ez pedig az örökké változni, formálódni képes szubjektumé. Ez az elképzelés eszünkbe juttathatja Weöres Sándor költészetének alapvető filozófiai magját: Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt saját és mások lelke közt. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak érzéseit és felismeri: „ez is én vagyok". (A teljesség felé)

Tükörképek

A műértelmezésben egyszerre tükröződik a mű és az értelmező világa: minden értelmezés(b)en ott az értelmező kézjegye is (s ezért egyetlen értelmezés sem törekedhet kizárólagosságra) – s az olvasó e játék részévé válik, hiszen amint belekezd egy kötet olvasásába, ő is tükröződik az olvasatban. A szerző elmondhatja, miért éppen az adott költőkről ír tanulmányt: számára kedves műveket választott, melyeken keresztül irodalomról beszélhet. Befogadáselméleti szempontból minden olvasat különböző, hiszen valamiképpen szubjektív, s a szubjektumot tükrözi – ám a szubjektum a kor, a korszak által meghatározott, s ekképpen a kor általános szemlélete is tükröződik olvasatában. Fontos azonban, hogy az értelmezések sokféleségének ténye s az olvasatok különbözésének ténye ne kapjon negatív előjelet.

LipcseiMárta