Mikor édes, mikor keserű

Gittai István legújabb verskötete (Gittai István: Bimbóbabona, delejdalaj, Nagyváradi Ady Társaság, 2003.) az epikuroszi örömökről, azok egyik típusáról, válfajáról tett költői vallomás. A csokorba gyűjtött költemények az „élet derült mértékletes élvezése” mellett tesznek hitet, a filozófus szellemében. Minthogy alább bizonyosfajta érzéki örömökről fogunk szólni, igyekszünk eleve elhárítani minden esetleges félreértést azáltal, hogy nyomatékkal kijelentjük: azok, akik Epikuroszt az érzéki gyönyörök hajszolása legfőbb hirdetőjének aposztrofálják, nagyot tévednek, és durván megsértik a filozófusnak az életről alkotott egészséges felfogását.

Gittai összerostált „dévajkodásaiban” azt a tapasztalati bölcsességet hirdeti, hogy ami kellemet, örömet az élet felkínál, fogadjuk el jó kedvvel, természetesen. Öreg igazság ez, hiszen már Horatius megmondta: semmi sem idegen tőlem, ami emberi.

Férfi és nő ellentétpárja, egymást-óhajtása, vágyódásuk, találkozásuk vagy egymásra nem találásuk, egyesülésük gyönyöre – mind-mind örök emberi. Némelykor a célba érkezéshez elég egy-két pillanat. Máskor viszont a teljesülni akaró vágynak hosszasan perlekednie kell a hideg értelemmel ahhoz, hogy az énnek önmagával vívott küzdelméből végül is az önkéntelen odaadás kerüljön ki győztesen.

Az egyazon témára felfűzött versek egymásutánjából az olvasónak egyszer csak az az érzése támadhat, hogy minden, ami bennünk és körülöttünk történik, közelebbről mindazok a kellemteli dolgok, amik a költővel megesnek, csupa fény és derű, az élet örömtől örömig vezető virágösvény. De ne engedjünk a kísértésnek! Nem más ez, mint a meg-megújuló vágy érzéki csalódása. Mert akár tudunk róla, akár sejtelmünk sincs felőle, mindig körülöttünk settenkedik, kutyahűséggel követ bennünket az élet árnyoldala, ami szintúgy osztályrészünk, mint volt a különbnél különbnek tűnő „mézes-kelyhek” ízlelgetése anno. Ha szabad szubjektívnek lenni – és miért ne szabadna, hisz maga a műfaj kínálja önként –, a könyv egyik legszebb, ugyanakkor legdrámaibb hangvételű verse épp egy ilyen árnyékot vetít elénk: Kékharisnya és szekerce, / kígyóbőr és medvebunda / rém-párosa voltunk. / Tíz esztendőn Lyukas Fillér. / Megloptál, hát megbocsátok. / Miként a felejtésem, / úgy félnótás agyőm is a tied. / Hajolj le érte. / Ámokfutásodhoz / még jól jöhet. (Szép üzenet)

Olvasva a verseket, az élet olykor kéjes, máskor fanyar, esetenként keserű pillanatai villannak fel előttünk egy-egy percre. A lassan korosodó költő tükörbe néz, s midőn a tegnapjaiban, tegnapelőttjeiben történteket – akárcsak mi! – „érthetetlenül” feledi, valahol a régvoltból felsejlenek az el nem múló bársonyos emlékezetű találkozások, lüktető ölelkezések… Amiket egy-egy vers idejére, lám, újraálmodott. Olyik akár az egy-két ceruzavonással meghúzott kroki: friss, üde, sejtelmes, talányos. Mások feszesebbek, kiérleltebbek, jól megkomponáltak. Érzéki örömök, időnkénti patthelyzetek, sajgó veszteségek, érzések és érzelmek elegyednek, szublimálódnak a költő vegykonyhájában, hogy végül mindig a mondandónak megfelelő formát öltsék magukra.

Gittai egyik-másik versében ellentétpárba állítja a valamikori csitrit az érett asszonnyal vagy korosodó hölggyel – annak összes konzekvenciáival... „…Egy tánc erejéig / enyém lehetett / nyakíved kecse, / csípőd hegedű-sziluettje, / s két bimbód babonája. (…) Egyébként négy gyerekkel / kárpótolta az Úr. / Egyikük született csalogány." (Áriából földieper)

Mellékesen, de nem jelentőség nélkül valóként jegyezzük meg, úgy tetszik, hogy a játszi könnyedség, a trouvaille Gittai István lényegi sajátja. Az Ó, gesztenyék „araszosain" ugyanaz a pajkos jókedv, kedves csínytevések vonulnak, enyhe fuvallatként, végig.

A költő tagadhatatlan erőssége a nyelvi leleményesség. Szó-termései közül több telitalálat. Aminthogy előfordulnak öncélúnak tűnő, bizarr vagy meghökkentő „szómágiák” is. Sorsuk alakulását az időre bízzuk.

Nem tudom, ki hogy volt/van vele, engem ugyancsak megérintett a költő megejtető őszintesége, keresetlensége, a mások udvarában történt valamikori apró tolvajlások kései „töredelmes” bevallása.

A könyv végére szerkesztett két egymondatos prózaverssel a nagyváradi költő 2003-ban elnyerte a Magyar Írószövetség pályázatának első díját. Joggal. Hangulatosak, kifejezők. Az első olyannak hat, mint egy szavakkal „festett” impresszionista tájkép. A második a kötet utolsó versének hangulati előkészítője. Az ifjonti dévajkodások fájó közösségi záróakkordjaként Gittai István – önmagát se kímélve – elbúsong a nemzetpusztulás rémképét előrevetítő gyászos fogyatkozásunkon: „…Tenyeres-talpas derék férfiak, / és ti szép-bögyös asszonyságok: / éljetek többet ölelés gyönyörében, / s felejtsétek kicsit a matematikát. / Fészkenként öt-hat pujaáldás // röpke negyedszázad alatt / lélegzetelállító csodákat teremhetne e tájon. / Ölelkezzünk hát véreim! / Reggel, délben és éjszaka // ússzunk az ősi örömben, / s a haza ráncai kisimulnak! / (Mondom én, kinek két nemzés után / megállt a tudománya…)” (A spanyolviasz újbóli felfedezése…)

Kiáltó szó ez a vers nemzethez. Ébredjetek, emberek! A hajó vészesen süllyed!

Aniszi Kálmán