Zsidó Ferenc

Masina

Hatos János, a Híd utcai kis pékség igazgatója meglepődött, amikor új alkalmazottja, Klárik Teréz azzal hozakodott elő, hogy szívesen meghívná egy vacsorára. Először arra gondolt, ez visszatetsző, túlságosan merész dolog Klárik Teréz részéről, elvégre ő mégis főnök, a ranglétra legmagasabb fokán áll, míg Teréz egyelőre a legalacsonyabbikon, és különben is csak szakmai kapcsolat van köztük, ez a vacsorameghívás pedig már személyeskedés, amire semmi szükség. Persze, dörgölőzni akar, morfondírozott magában Hatos János; a magánéleti érintkezés révén közvetlenebb viszonyt akar kialakítani…

Aztán, önmagát is meglepve, mégis igent mondott. A másik énje ugyanis azt sugallta, úgyis kicsi a cég, Klárik Terézzel együtt csak hét alkalmazottja van, nem árt jóban lenni velük, kis szerencsével szinte családias hangulatot lehet kialakítani, ami nemcsak az alkalmazottaknak jó, hanem neki is, mi több, talán a cégnek is.

Szombaton este pontban hétkor ott állt a Klárik Terézék ajtója előtt. Azért vigyázott a pontosságra, hogy ekképp is példát mutasson az új alkalmazottnak. Kezében egy üveg félszáraz vörösbort szorongatott, illendőnek tartotta valami kis ajándékot vinni. Becsengetett, Klárik Teréz nyitott ajtót, mosolygósan, szépen kiöltözve. Még egy kis festék is volt a szeme alatt, ami igencsak jól állt neki. Rövidesen a férje is megjelent, bemutatkoztak, Klárik András vagyok, mondta az, tisztelettudóan, mégis határozottan, dörgő, kissé nyers hangon. Hatos arra gondolt, mekkora darab férje van a filigránnak mondható Klárik Teréznek. Legalább egy-kilencvenöt magas lehetett, száz kiló körüli, de nem tűnt kövérnek, csak megtermettnek: nagycsontú, széles vállú volt.

Hatos János sosem szerette az ilyen hatalmas emberek társaságát, most is rossz érzéssel lépett be Klárikék ebédlőjébe, de aztán elhessegette magától a negatív gondolatokat, meggyőzve magát, hogy elvégre ő itt is főnök, s akképp fog viselkedni, domináns szerepet fog játszani, rengeteget fog mesélni a cégről, az indulás nehézségeiről, aztán a sikerekről, Klárikék pedig hallgatni fogják, kíváncsian, tiszteletteljesen.

Nem egészen úgy történt, mint képzelte. Körbeülték az asztalt, Klárik András röviditalt töltött, valami jófajta, erős konyakot. Ettől aztán megjön az ember étvágya, jegyezte meg közben sokatmondóan. Hatos Andrásnak égette a bensőjét a konyak. Sosem szerette különösebben a tömény italokat. A másodikat vissza is utasította hát, miközben arra gondolt, ezúttal semmi főnökös nincs benne, azok ugyanis általában oda vannak a konyakokért. Klárik András erősködött egy kis ideig, majd miután felesége leintette, színpadiasan engedélyt kért, hogy ő azért hadd fogyaszthasson el még egy pohárral. Miután felesége is, Hatos András is helybenhagyóan bólintott, elégedetten felnevetett. Hatos András arra gondolt, ezt talán nem illett volna.

Nos, hogy tetszik a pékség?, kérdezte meg Klárik Terézt, hogy a beszélgetés számára kedvező irányát kiszabja. Szeretem, válaszolta az kedvesen, ez a szakmám. És a munkatársak is rendesek. Hatos András mosolyogva bólogatott, valahogy úgy, hogy helyes, helyes, folytasd csak. Remélem, sikerül megmaradnom a cégnél, mondta még az asszony, mire a férje közbeszólt: persze, hogy reméli, egy hete, amióta munkába állt, egyébről sem beszél, csak arról, hogy milyen jó hely is a pékség, s hogy a munkatársak, hogy a főnök… Itt megállt, elnevette magát, rákacsintott Klárik Andrásra (az nem értette, mire vélje a dolgot), majd nagyot szusszanva folytatta: mindig szeretett lelkesedni; képzelje csak el, Klárik úr, amikor mi összekerültünk, s megvettük az első lakásunkat… És itt hosszasan elmesélte, miként rendezgette be a felesége a lakásocskát, miként pótolta a pénzt lelkesedéssel, fantáziával, újabb és újabb ötleteket valósítva meg. Fesztelenül, oldottan beszélt, szemmel láthatóan csöppet sem zavartatta magát amiatt, hogy felesége főnöke ül vele szemben. Hatos János érdeklődéssel hallgatta, amit Klárik mesélt, mert szimpatikus volt neki Teréz, ugyanakkor bosszantotta is, hogy ő nem jut szóhoz. Sosem volt túlságosan beszédes, kissé irigyelte azokat az embereket, akik olyan könnyedén, beleéléssel, érdekesen tudnak mesélni, mint Klárik András is. Érezte, aligha kelhetne versenyre vele. Klárik Teréz időközben kilépett a konyhába, s kezdte tálalni az első fogást: bécsi szelet rizibizivel és nyerskáposzta-savanyúsággal. Hatos Jánosnak felcsillant a szeme: ez igen, nő!, a kedvencemet készítette! Klárik Teréz már rakni is kezdte a tányérjára az ételt, három kanál rizibizi és egy szelet hús után kérdőn nézett rá, ő pedig intett, hogy persze, jöhet még. Hadd lássák, hogy tud enni a főnök, gondolta közben. Aztán Teréz a férjének is szedett, megpúpozta a tányért rizibizivel, s három húst is rápakolt, a férjemnek nagyon jó étvágya van, magyarázta közben. Mielőtt Hatos János reagálhatott volna, Klárik András helybenhagyóan mondta, van bizony, minekutána egyre-másra mesélni kezdte, miként evett meg egyszer huszonöt szilvás gombócot, egyszer két kiló húsból flekkent, egyszer egy tízkilós dinnyét fogadásból, egyszer pedig két tepsi vendégvárót. Hatos először arra gondolt, hogy hantázik, utána pedig arra, hogy henceg. És hogy mindkettő visszatetsző. Talán emiatt volt, hogy nem esett annyira jól az étel, mint remélte, a második szelet húst alig tudta lenyomni a torkán. Bezzeg Kláriknak nem voltak ilyen gondjai. Egykettőre bekebelezte a húsokat – közben be nem állt a szája –, de a rizibiziből sem hagyott egy szemet se a tányéron.

Ebből immár elég volt, lett ingerültté Hatos János Klárik szóáradatától, s tüntetően Teréz felé fordulva megkérdezte, a fizetésével meg van-e elégedve. Remélem, a szándékos témaváltásból észreveszi, hogy unom már a zabálós sztorijait, sandított aztán Klárik Andrásra.

Igen, válaszolta Klárik Teréz bólogatva, körülbelül ennyit keres minden pék a városban. Ez inkább férfi-szakma, folytatta, szerencséjének érzi, hogy el tudott helyezkedni, s nőként nem keres kevesebbet, mint a férfiak. Pedig kevesebbet eszik, röhintette el magát a férje, s Hatos János úgy érezte, ez a pasas kibírhatatlanul idegesítő. Pedig Teréz kedves, szimpatikus nő, morfondírozott magában, hogy a fenébe kapott magának ilyen idiótát? S egyáltalán: minek kell egy ilyen kis, aranyos nőnek ekkora darab férfi?

Klárik András bort töltött, koccintottak, ittak. Finom volt a bor, félszáraz vörös, amit Hatos János nagyon szeretett. Kortyolgatta, ízlelgette, lassan, ráérősen. Klárik ezalatt kihörpintette a magáét, kézbe vette az üveget, s ránézett Hatosra, valahogy úgy, hogy ha kiinná, neki is töltene mást. Ő azonban megrázta a fejét, s éles hangon csak annyit mondott, élvezni akarom. Ekkor Teréz is biztatni kezdte, igyon csak, mert még enni kell: nemsokára behozza a töltelékes káposztát. Hatos János engedett az unszolásnak, kiitta poharát. Klárik András újratöltötte, aztán a magáét is, amit ismét behúzott, aztán újólag várakozással tekintett Hatosra. Nehogy azt hidd, hogy versenyt fogok inni veled, te lökött, öntötte el a méreg azt.

Klárik Teréz behozta a töltelékes káposztát. Legalább huszonöt darab volt a hatalmas tálon, mellette sonka, amire főtt. Minek kellett ennyit idepakoljon, nézett nagyot Hatos János, tán meg akarja mutatni, hogy van mit aprítaniuk a tejbe? Klárik Teréz rakni kezdte a tányérját, Hatos háromnál szólt, hogy elég. Teréz megütközve nézett rá, csak ennyit, kérdezte. Csak ennyit, nyomta meg Hatos a csak szót, Klárik Teréz elnézően mosolygott, s pakolni kezdte a férje tányérját. Hétnél megállt, kérdőn ránézett férjére, mire az intett, igen, még egyet. Ennek utána Teréz magának is kivett hármat, s enni kezdtek. Hű, ez képes megenni nyolcat?, morfondírozott magában Hatos János. Hát mit tart ez az asszony: evőgépet? Feneketlen belűt? És Klárik András valóban megette a nyolc töltelékes káposztát, ráadásul hamarabb, mint Hatos a hármat. Neki nem esett jól. Nyomottnak érezte a gyomrát, s rossz hangulata támadt. Kissé viszolyogva nézett Klárik Andrásra, aki nagyot szusszant, s így szólt, na, akkor jöhet a többi, ugye? Mi?, döbbent meg Hatos, ez képes enni még? Hányat tehetek még, szólalt meg Teréz is, ő pedig alig győzött tiltakozni. Legalább egyet. Egyet se? Klárikék szemmel láthatóan meglepődtek. Teréz szemében egy kis aggodalom is látszott: talán nem szereti, nem ízlik neki?, de ekkor Hatos nyomatékosan mondta, ezzel megnyugtatva a nőt, köszönöm, finom volt, de jóllaktam. Mit gondolnak ezek, mi vagyok, morgolódott közben magában, disznó? Kezdte bánni, hogy elfogadta a meghívást, az az érzés kerítette hatalmába, hogy Klárikék gúnyt akarnak űzni belőle. Vagy Teréz talán nem, ő elég kedves, de a férje mindenképp.

Klárik András nekifogott a második adag töltelékes káposztának: ezúttal hat került a tányérjára. Hatos János fintorogva nézte. Úgy érezte, menten rosszul lenne, ha egyetlen falatot is le kellene gyűrnie. Nem értette, hogy lehet valaki ilyen nagyevő, hogy ehet valaki ilyen állati mohósággal, mértéktelenül. Meglepetten vette észre, hogy Teréz látható élvezettel követi férje ténykedését, örül, hogy olyan jó étvággyal eszik, hozzá van szokva, hogy ilyen sok kell neki, számára ez a természetes. S akkor – döbbent meg Hatos János – rólam valószínűleg az a véleménye, hogy kákabélű vagyok, hogy enni se tudok, s akkor milyen férfi vagyok, milyen főnök…

Klárik Teréz kilépett a konyhába, süteményt hozott be. Legalább ebből tessék, mondta Hatosnak, de ő nemet intett, jelezve, hogy tele van. Hát akkor majd én, szólt Klárik András, de előtte… hm…, vizslatóan ránézett a káposztás tálra, melyen még öt darab töltelékes káposzta volt, mellette a darab sonka, melyre ez idáig nem került sor. Hát, ezt immár kár lenne itt hagyni, mondta mélázva, Hatos János nem tudta eldönteni, viccel-e, de ekkor a felesége bólintott, Klárik András pedig maga elé húzta a tálat, s nekifogott. Ennyi egy farkaséhes embernek is elég lenne, szörnyülködött Hatos András, miközben Klárik Teréz szinte bocsánatkérően magyarázkodott, a férjem nagyon szereti a töltelékes káposztát. Én is, válaszolta Hatos János, hogy értsen belőle, ha érteni akar. Immáron nem volt kedve előhozakodni a cég történetével, hallgatagon, kissé ellenségesen nézte, ahogy Klárik a pusztítást végzi. Az kiüresítette a tálat, na, immár kezdek jóllakni, szólt felszusszanva, közben sokatmondóan nézett Hatos Jánosra. Neki legalábbis az volt az érzése. Mi van, te disznó, provokálsz?, dohogott magában. Gúnyt űzöl belőlem, amiért nem bírok annyit megenni, mint te? Azt hiszed, az elfogyasztott étel mennyiségétől függ a férfiasság? Ne félj, ha verekedésre kerülne sor, szétütném a nagy tahó pofádat!

Klárik András belöttyintett egy újabb pohár bort, aztán rácsapott a hasára, elég tekintélyes pocakot eresztettem, szólt. Hatos András rezzenetlen arccal bólintott. Normálisan kell viselkednem, gondolta. Nem kellene észrevegyék, mennyire dühít ez a fafej! Még hogy tekintélyes! Mintha a pocak biztosítaná a tekintélyt! Akkor minden bizonnyal azt gondolod, te állat, hogy én nem is tudok főnöki tekintélyt tartani! Pedig dehogy nem!

Még egy pohár borocskát?, fordult hozzá esdeklően Klárik Teréz, de ő ismét nemet mondott, mi több, a hűsítőre is. Klárik András ellenben derekasan nekilátott a süteménynek is. Szép, egyformára vágott négerkockák sorakoztak a tálon. Ennek sosem tudok ellenállni, magyarázta közben. Szinte gondoltam, dünnyögte magában Hatos. Ő is szerette a négerkockát, de most nem volt gusztusa hozzá. E miatt a zabagép miatt. Nem értette, hogy képes annyit magába gyúrni. Klárik András egymás után rakta be szájába a négerkockákat, minden szeletet egy falásból falt be. A hetedik-nyolcadiknál megállt, megivott egy pohár kólát, aztán hümmögve ránézett a süteményestálra, feleségére pillantott, mint aki biztatásra vár, aztán gyors egymásutánban bekapott még hármat. Közben rá-ránézett Hatos Jánosra, elnéző, kissé gúnyos mosollyal, úgy, mint az olyan emberekre szoktunk, akik nem szimpatikusak nekünk, de kerüljük a velük való ellenkezést, mert nem tartjuk méltó ellenfelünknek őket.

Ekkor Hatos János már undorodott tőle. Úgy vélte, valamelyikük nem ember. Csak nézte Klárik fénylő, ételtől duzzadó arcát, a rajta tükröződő elégedettség irritálta. Látszott rajta, meg van győződve róla, az, hogy sokat eszik, a világ legtermészetesebb jelensége, valamint arról is, hogy aki olyan keveset eszik, nyápic módon, nyammogva, mint ő, azzal baj van, az nem is férfi.

Igen, Hatos János ezt olvasta le Klárik András arcáról, s gyűlölte emiatt. Alig tudta türtőztetni magát, hogy neki ne ugorjon, hogy meg ne fojtsa. Megalázónak érezte a helyzetet, Klárik viselkedését pedig provokatívnak. S az egészben az volt a legrosszabb, hogy tehetetlen volt vele szemben. Úgy kellett elviselnie a megaláztatást, hogy esélye sem volt a revánsra, a védekezésre.

Alig várta, hogy a vacsora véget érjen, megköszönte a meghívást, és megbántva, szívében gyűlölettel eltávozott. Még akkor is reszketett a haragtól, amikor hazaért. Össze kéne szednem a város minden ételét, s halálra kellene zabáltatnom a disznót!, dühöngött magában. Csak nézném, ahogy kidülled a szeme, ahogy szétdurrannak a büdös belei…

Másnap, vasárnap csak ténfergett a lakásban, nyalogatta sebeit. Hogy megaláztatását kompenzálja valahogyan, vadabbnál vadabb jeleneteket képzelt el, amint Klárik Andrást halálra tömi étellel, ökölbe szorított kézzel gyömöszöli le a torkán a nagy darab húsokat, Klárik tehetetlenül rimánkodik, hogy ne többet, mert már nem bírja, de ő nem kegyelmez… Sárba taposott lelkének ez sem bizonyult elegendőnek, kénytelen volt italhoz nyúlni. Konyakot ivott, s közben szentségelt, átkozta Klárik Andrást, képzeletben újra és újra kinyírta, szétcincálta, eltaposta. Ez sem segített…

Csak hétfőn sikerült megkönnyebbülnie valamelyest, amikor bement a cégéhez, hívatta Klárik Terézt, kezébe nyomta munkakönyvét, s közölte a megdöbbent, értetlenül rámeredő asszonnyal, hogy ki van rúgva…

Zsidó Ferenc író, tanár (Székelyudvarhely 1976). Kötetei: Három díjnyertes kisregény (másokkal közösen, 2000), Szalmatánc (regény, 2002) Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Fiatal Írók Szövetségének. Jelenleg doktori tanulmányokat folytat néprajzból a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetemen.