Hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntjük Kalász Márton költőt, műfordítót, a Magyar Írószövetség elnökét.

Kalász Márton

Utóhang egy szerelmes elégiához

Évának

Hova esnek aztán a lepkék? Évődő magasság –

a hegyi teraszról tekintve két szilánkos

csonkká szépült fenyő, csúcsa emlékeztet a régi

délelőttre? S lúcon a Rém-fonal

sötétje; jár fönt, délben, hol véknyan, hol gyűrűt bontva – mégis

sem akkor a lepketánc rá nem fűzve, sem a féltett

jelenlét ma ittasult kiváltsága; s szárnyas szerelmek

higgadt emléke ez marad. Leintve, fönti sarjak,

lepkék, szelek, e hegyekből ránk nyíló, mégse fáradságtalan utak.

Népek, kulcsra zárt derűs, szemelt temető – délben világos

nyári éjek. Melyekből hátrálni innen emlékbe is lehet,

valóságos udvarba még, lentlevő udvarházba

– s ne csak az emlék ölelkezzék a hellyel. Vártak, itt vagyunk.

Egymás karjáért lopódzva – lepketánc nyűgébe lépve: („Mi, itt.")

Más esték, más rurália

Csanádi Imre emlékének

A vers itt bölcs: alkatban topogókat

lát fönt a hegyen. Ősz se jár, napnyugtakor

rácsillan az érzék a képzeletre – csak a tor

inkább a léleké; egyként mosolyogtat

távolból a fürkész szem. Téresebb világ

ragadt meg bennük, s ma erőterében

nézve jó-magunk: kis varázskör, nem az éden.

Körben a tér e teret lent úgy érti át –

váljék áthatóvá fennképe. Jobban a pohár bor

tudta az átkelés elemét, jár ott evező.

A köd, e kedv minden hullámfonákra átforr,

egy-egy nap úgy is. Tőlünk telhető,

majd visz; száraz e mámor –

gerjeszt: Mi mindenre volt így erő.

Mese

Mondhatnánk azért, hogy a tél

a kovácsnak már könnyebb volt? Hisz az izzó vasat

kihajította a műhely ablakán

a hóba. A köd még reggel az ajtóig jött –

aki az utcán járt s látta a fényes

csóvát, mire gondolt? Jön a Karácsony,

a sötét műhely sarkában a vizes

hűtőhordó üres volt szinte. Csak a hó

magasodott kint, épp csak megpörkölve, már

a műhely küszöbe előtt –

ha ott kocogtatták a szomszéd faluból

érkező gyermekkirályok az ajtót,

bent a félreállított szerszámok mögül

majd a féreg fülelt. A kovács talán utazott

saját szánján, kölcsönkért lóval napkeletre –

így mondtuk: De ott mit akar?

Hiszen persze fekete volt – csak az igazi

kormos király épp onnan jött, végül didergett,

s e másféle világ házaiba bekántált.

Keresztezték-e egymást a kováccsal

a sűrű havazásban, akartam tudni. S annyi útkeresztnél

át van írva: a bölcső merre van?

Kalász Márton költő, író (Somberek, 1934). Munkás, népművelő, riporter, lap- és könyvszerkesztő, sokszoros irodalmi díjas szerző, az Új Írás, majd a Vigília főmunkatársa, köteteinek száma húsz körüli. 2002-ben megválasztották a Magyar Írószövetség elnökévé.