prózapályázatunkra érkezett

Murányi Sándor Olivér

Pisztrángrebbenés

Halk sercenéssel lobbant fel a láng, megvilágítva merev arcát, beesett szemeiről két fekete folt árulkodott csupán a hirtelen keletkezett halovány fényben. Határozott mozdulattal emelte fel a gyertyatartót, s a hálószoba irányába indult. A padló ütemes recsegése és a kályhatűz pattogása mellett csak egy ló horkanása hallatszott: az istállóban még ébren lehettek a mének a nyugtalan nap után. Erre az éjszakára már csak pár maradt itt közülük, a téli szabadságra igyekvő emberek elrobogtak a többin. A hatalmas udvar kiürült, beborította a decemberi éjszaka csendje. A halál csendje volt ez, a hó dermesztő csendje, amely előtt jó időre mintha maga az élet is meghajolna…

Dideregve bújt nyusztprémes hálóköntösébe, majd gyorsan magára húzta a vastag ágytakarót anélkül, hogy elfújta volna a gyertyát. Lefekvés után elevenedtek meg a közeli és távoli múlt emlékei és ilyenkor – tervezett. Egy darabig szabadjára engedte képzeletét, eszébe jutottak a csendes imák a kolostorkertben, a csatatér képe a hullákon lakmározó hollókkal és első találkozása a királlyal, ami megváltoztatta életét. Mintha minden esemény nehezebbé tette volna útját. Ahogy telt az idő, egyre keményebb és szigorúbb lett mind önmagával, mind pedig környezetével szemben. Most is nehéz napok előtt állt, megtanulta azonban minden napját úgy élni meg, mintha az utolsó lenne…

Senki nem látta olyan élesen a jelent, mint ő. Biztos volt ebben, s ez a biztonság adta az erőt tervei kivitelezéséhez. Nem számított, mit mondanak róla tárgyalófelei, alattvalóiról nem is beszélve. A gyűlölet mit sem ér, ha nem kíséri hatalom, az utóbbi előtt pedig – nagyon öntudatos módon és okosan – mindig csak színlelte a meghajlást.

Kétkulacsos. Hitszegő. Áruló. Nem érdekelte, hogy lenézik, elítélik, fenyegetik, egyetlen fontos dolog létezett számára: a pisztrángjai. Így nevezte önmaga előtt gondolatait, amelyek mindig tiszta vízre áhítoztak, és most sem hagyták nyugodni. Nagyon vigyázott rájuk, nehogy megfulladjanak a zavaros lelkiismeret állóvizének fekete mélységeiben. Hetvenes éveit taposta, halántéka akár a téli hegyek ormai, de maguk a gondolatok ugyanazzal a frissességgel szökelltek fölfelé a kőzátonyokon, mint huszonéves korában, mikor az iskolában Adauctus páter óráira a latin deklinációkat tanulta. Ezt ellenségei is tudták róla, akik pokolra kívánták a „Szőrösfülűt", mégsem volt mit tenniük, újra és újra meg kellett hajolniuk éles elméje, különleges képességei előtt.

Atlaszként viselte vállain egy nép összes terhét. Egy népét, amelynek törte ugyan a nyelvét, mégis jobban tudott azonosulni vele, mint bármelyik elődje. Királyi vér nem csörgedezett ereiben, ennek ellenére meghajoltak előtte a királyok. A politika lelkiismereti kérdés volt számára, nemzetpolitikát folytatott, hol nyíltan, hol pedig ravasz módon nyesegetve a birtokpolitika sötét nyúlványait. Nem tudta, meddig megy ez így.

– Mérges kígyókkal játszom, amelyek bármikor megmarhatnak – nevetett sokszor keserű szájízzel –, de addig is szabadok vagyunk.

Ezért a szabadságért naponta kellett megküzdenie – először magával, majd az Ellenféllel, amely mindig más formában kopogott ajtaján, egyszer baráti jobbot ígérve, máskor meg vicsorgó fogakkal, fenyegető üzenetekkel. Tervei mindig éjszaka fogantak fejében, s ez most sem volt másképp. Felült ágyában, halkan suttogva maga előtt:

– Meg kell találnom a megoldást, érkezik, itt lesz, mint mindig. A piszkos csuhás, aki megúszta ép bőrrel Mohácsot, most is megkapja a kiutat! Gyerünk, Utyeszenics! Öt napod van még az országgyűlésig…

Nem félt, mert régóta jó barátságban élt az idővel. Azért élt, hogy időt nyerjen – önmaga és a rábízottak számára. Soha nem volt annyira dühös, mint amikor megvárakoztatta valaki.

– Játssz a kincseimmel, van belőlük bőven, vagy a hatalmammal, holnap úgyis másé lesz, de az időmmel soha! – rivallt éles hangján ilyenkor az illetőre.

A gyertyaláng remegve világította meg az üldögélő, fejét kezeibe temető árnyalakot. Odakinn kísértetiesen süvöltött a hideg szél, meg-megremegtetve időnként a széles ablakot. A közelgő ünnepekre gondolt, az Úr születése utáni ezerötszázötvenegyedik karácsonyra. Nehéz idők jártak.

– A török kutya, a germán eb! ĺgérni kell nekik, de egyikhez sem szabad túl közel kerülni, másképp végünk van! Reggelre újra meglesz a lépéselőny mindkettővel szemben! Az elsőtől most kellő távolságra vagyunk – egy időre –, Castaldo generális katonáit kéne kitessékelni innen minél hamarabb, mielőtt teljesen feleszik a jobbágyok élelmét. Habár a tegnap esti vacsoránál újra ígéretet tett az elvonulásra a ravasz ezredes, ki kell agyalnom egy újabb lépést arra az esetre, ha megjön a rendelet, hogy mégis maradniuk kell. Nem maradhatnak itt tovább, s ezt nem érhetjük el hatalommal. Aranyat eleget ígértem már Castaldónak. Nem bízom benne… Mellette van Pallavicini, az álnok zsoldosvezér, aki mindig ahhoz áll, akitől többet remél. Ha legalább meghallgattam volna az ajtójuk mellett, miről diskuráltak lefekvés előtt… Most ott horkolnak a túlsó szobában, vendégeim és ellenségeim egy személyben…

A hó egyre világosabb lett odakinn, hajnalodott. A nagy fehérségben egyedül az alvinci templom körvonalai rajzolódtak ki. A kastély udvarán őrségváltás volt, hallotta a vezényszavakat meg a hó ropogását a katonacsizmák alatt. Bent, a termekben síri csend honolt, a vendégek még javában aludtak. Egy pillanatra megakadt szeme a fogason lógó bíborosi kalapján, majd hirtelen felpattant ágyáról:

– Megvan! Deo gratias! Megvan. Deo gratias. Megvan… Deo gratias…

Pár kört tett a szobában, majd elégedett, hálatelt mosollyal vette kezébe breviáriumát. Egyszerre végezte a hajnali és a reggeli dicséretet, mert korán kellett indulnia az országgyűlés színhelyére, s tudta, az úton nem lesz erre lehetősége. Az álmatlan éjszaka ellenére figyelmesen próbálta olvasni a sorokat, fel-alá járkálva, nehogy fáradtságtól kivörösödött szemei leragadjanak.

Nem tudta, mennyi idő telhetett így el, már egészen világos volt, amikor hirtelen ajtókopogást hallott. Összerezzent.

– Ki az?

– Ferrari…

– Mit akarsz? – kérdezte egyszerre ijedten és ingerülten. Soha nem szokta zavarni ebben az órában személyi titkára. – Imádkozom. Majd később…

– Őfelségétől hozok nagyon sürgős levelet Excellenciádnak – erősködött rekedt hangján a titkár.

– Azonnal jövök – kiáltott az ajtó felé. Gondosan összecsukta zsolozsmáskönyvét, köpenyt terített vállára, majd sietve lépett ki a hálóból. Nagy meglepetésére senki nem volt a fogadószobában. Furcsa érzése támadt. A veszélyérzet volt ez, amire összeszűkül az ember torka és kavarogni kezd a gyomra.

– Valami baj van, szólítanom kell az őrséget! – gondolta. Pánik lett úrrá rajta. Remegve lépett az ablakhoz, amikor halk nesz ütötte meg fülét. Hátranézett. Ferrari állt mögötte, kést szorongatva markában. A következő pillanatban gyors villanást látott és forróság öntötte el tarkóját.

– Megőrültél?! – Hatalmas lendülettel lökte el magától titkárát, amikor Pallavicini, a zsoldosvezér ugrott eléje, kivont karddal. Háta mögött lövés dörrent. Erőtlenül rogyott a padlóra. A rókaképű vezér kardja is lesújtott…

Georgius Frater – ahogy ő maga írta alá leveleit –, Erdély fehér kámzsás, bíboros-vajdája, az „áruló" – hol törökkel, hol osztrákkal paktáló „hamiskártyás"– az utolsó lapot magának tartotta meg. Mit döntött? Hogyan akarta ismét elhárítani az ország felett lebegő veszedelmet? Mi járhatott fejében ezen a végzetes reggelen? Ezt már soha nem fogja megmondani senki.

…Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek és üldözőik elől menekülve a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban, ahol a partokról még magyarul szólhat az ének: