Karcagi Magyar Margit

Erőszak nélkül

Nincs még hétéves. Zöld szemű, hosszú, szőke hajú. Szöszinek szólítják. A városszéli gyógyfürdő számára a világ közepe. Szüleivel gyakran jár oda. Másfelől is érkeznek.

A szívélyes református pap is eltölt itt feleségével egy-két hetet nyaranta; öreg csontjaikat, ízületeiket átjárja a kénes, jódos, gyógyító víz. A kisvárosiaknak az is csodának számít, ha pesti embert látnak, nemhogy egy pesti papot. Micsoda megtiszteltetés, hogy drága idejét városkájukban tölti. Áhítattal, alázattal ámulják az egyház emberét.

Szöszi apjával a medence szélén ül. A pap és felesége vízbe mártózik. Az apa hajbókolással üdvözli az idős tiszteletest. Beszélgetni kezdenek. Szöszi a vizet rugdossa, majd a medencébe ugrik. Körbe-körbe forogva csapkod, lubickol, nagyokat kacag. A klérus szolgája így szól hozzá:

– Gyere, beviszlek a mély vízbe!

A lányka szégyellősen apjára néz, aki biztatja:

– Menj csak! Megtanítanak úszni.

Az apát szétveti a büszkeség, amiért az ő lányát választja ki a pesti pap. Titkon körbe is néz, hogy látják-e ismerősök, akik előtt sokáig emelt fővel járhat. Szöszi az atyával mint pajtásával játszadozik, felhőtlenül kacag, sikong… hirtelen elhallgat. Lebénul, mert kezét a szent ember az álló hímvesszejéhez vezeti.

– Szorítsd jobban! Még jobban! Ügyes vagy – liheg szaggatottan.

– Még, még! – követeli. A gyereklány riadtan végrehajtja az utasítást. A kacaj torkára fagy. Görcsösen szorítja a húsdarabot. Pokoli szégyent érez, sírás rángatja remegő arcocskáját. Fél a paptól, fél a mély víztől, fél apjától, fél, hogy kitudódik bűne.

*

Tízéves, amikor egy harminc körüli férfi keresi a szomszéd településen dolgozó apát. Kitört az olaj délen, segíteni kell a munkálatokban. Az anya elmagyarázza az utat, s kérdi Szöszit:

– Szeretnéd a bácsival meglátogatni apát?

Szülővárosán kívül nemigen jutott el máshová, örömmel vállalja az utazást. Elindulnak.

– Hány éves vagy?

– Tíz.

– Tíííz? Pedig tizennégynek nézel ki. Fejlett nagylány vagy. Van már udvarlód? Csókolóztál már?

– A rövidnadrágos férfi megfogja Szöszi kezét. Biztatja, hogy nyúljon feljebb. Nadrágja belsejébe tolja, vezeti az apró kezet, majd megmarkoltatja hímtagját. Az üres országúton csak ketten vannak. Ismerős rettegés. A lány kéri, hogy álljanak meg:

– Pisilnem kell!

Szöszi az autóból a sűrű kukoricásba rohan. Épp dolgát végzi, amikor a férfi ott áll előtte. Ijedtében be sem fejezi, felrángatja bugyiját és visszasiet az autóhoz.

A gonosz játék kezdődik elölről. Agyában különböző menekülési lehetőségek cikáznak. Őrületig fokozódik félelme, miközben hangtalanul, száját cérnavékonyra feszítve fogja a férfi egyre duzzadó testrészét.

*

Tizenkilenc lett. Boszorkánynak nevezik. Középen elválasztott hosszú, szőke haja derekáig ér. Vad, zöld szemei csábítóak. Nincs nap, hogy a férfiak ne vegyék észre: „De szétbasználak! Mikor szoptál utoljára, te kis ribanc? Szívesen szádba raknám a farkamat! Jól kinyalnám a punádat!"

Népművelőként dolgozik. Meghívják egy megyei kulturális képzésre. Könyvtárosok, kultúrotthon-igazgatók vannak jelen. Az előadók, tanárok a megye székhelyének színházából jöttek.

Szünet van. Boszorkány egyedül áll a folyosón. Úgy fest tarka, zöld ruhájában, mint egy üde, magányos virágszál. Az előadás közben mellé ül a tanfolyam vezetője, aki fülébe súgja, hogy óra után beszélni akar vele. A lány tisztelettudóan igent mond. – Biztos a délelőtti jó szereplésem miatt – gondolja. Titkon örül, hogy talán egy kitűnő lehetőséget ajánlanak neki.

A többiek elhagyják a termet. A vezető ember – látván, hogy tiszta a levegő – elkapja a melltartó nélküli, lágyan kitüremkedő melleket. A lányt bal kezével magához szorítja. Szabadon maradt kezével előkapja, és elkezdi rángatni… Boszorkány nehezen tér magához, a jól ismert riadtsággal nézi az izzadt, lihegő, kéjtől eltorzult arcot. A férfi letörli zsebkendőjével a bűnös folyást, majd kimerülten elsiet. A távolba meredő lány látja, hogy támadója magabiztosan, peckes léptekkel tűnik el a semmibe.

Szöszi megszégyenülten, kiüresedve a folyosó gránitburkolatába gyökerezve kőszoborrá változik.

A korcs

A hőség már-már elviselhetetlen. Grétiről csurog a víz. Türelmetlenül várja, hogy a budai főúton zöldet jelezzen a lámpa. Nejlonszatyorral kezében belöki az óriáskaput. A hűvös kapualjban a sötét bordó csempével kirakott falnak támasztja izzadt, csupasz hátát. A lift kovácsoltvas ajtaját kinyitja, megnyomja a gombot. Retteg, hogy leszakad. Gyakran álmodja, hogy a lift felgyorsul, átszakítja a mennyezetet és a padlástérben kifeszített acélsodronyon robog tovább. Rázkódik, csikorog. Pókháló és aszott denevérek között tekereg órákon át. Fékezés. Kiugrik. Idegen házak, másvilág. Otthonát keresi… szakadás… homály. Felébred. Izzad.

Megérkezik a harmadikra. A függőfolyosóról nem mer a mélybe nézni. Hosszú, sötét szekrények, zsúfolt előszoba. Több generáció él a százhuszonöt négyzetméteren. Gréti és fiai a konyha melletti cselédszoba lakói. Benne nagy ágy, mennyezetig érő polcok ruhákkal, könyvekkel, emlékekkel.

A fürdővel egybenyitható szobában él Jocó, a tizenöt éves hátgerinc-ferdüléses, sovány, kancsal fiú. A kertre néző, fákkal árnyékolt lakrész ajtaja a falba olvad észrevétlen, csupán a kilincs fénylik tompán. A kamasz szórakozása a zenehallgatás. Napokig nem mozdul ki. Szaga jelzi közelségét. Alig beszél. Lehajtott fejjel mormol valami alig érthetőt. Mindegy, hiszen nincs jelentősége, az udvariasság kényszeríti Grétit a csevegésre. A férj csak aludni jár haza. Az anyós „fekvőkórban" szenved. Széles rekamién eldőlve majszolja dugi csokiját és issza napi egy liter vörösborát, amit az orvosa „rendelt" el. A sógornő tizenhét. Redőnyökkel sötétített szobájában maga álomvilágában sírdogál, és közben hintázó mozgással önkielégít.

Gréti leteszi szatyrát a konyha mocskos kövére. Elpakolja a vásárolt élelmiszert, a szekrénybe néhány edényen kívül alig fér be. A fürdőszobában összeszedi kimosott ruháit.

„Már megint hiányzik a piros bugyim, a fehér csipkés melltartóm. Hihetetlen! Minden mosáskor eltűnik egy hálóing vagy fehérnemű. A sógornőm lopja?"

A szobájában kifeszített zsinóron szárítja a mosott holmikat. Sógornője hisztérikusan érdeklődik:

„Nem láttad valahol a pöttyös bugyimat, a kék melltartómat? Sokadik eset, hogy eltűnnek a fehérneműim.

Nem akar hinni a fülének. Szellem jár a lakásban?

Egyik délután senki nincs otthon. Úgy dönt, hogy a közösen használt helyiségeket kitakarítja.

A vécét kisikálja, a konyhát felmossa, az előszobát felsöpri. A szekrények alatt kotorászva megakad partvisa. Rángatja, húzogatja, s egy hirtelen mozdulattal zsákmánya előkerül. A félhomályos előszobában nem látja tisztán, így a fürdőszoba mosdójába dobja. Szétszedi. Összeszáradt színes ruhadarabok. Piros csipkés kelmék. Penészes száradás repedezik a textílián. Mi ez? Tanulmányozza a ragacsot.

„Ez bizony sperma."

Mozdulatlanságából felocsúdva Jocó jut eszébe. Mindig sejtelmesen viselkedik. Ki más lehetne? Bemegy a kamasz szobájába. Mocskos zoknik, gatyák szanaszét, sáros bakancs a szoba közepén, könyvek szétszórva a padlón, szürke ágynemű összegyűrve az ágy végében, az asztalon többhetes ételmaradék, áporodott szag. Gréti keres, kutat. Mindenhová benéz. Újabb összeragadt fehérneműk. Anyósa rózsaszínű nagy bugyogója is a többi között. Gréti hisztérikusan felröhög. Sárdarabok a padlón, az ágyban száraz emberi fekália. Öklendezve kirohan a vécébe. A kagyló felett egész teste rángatózik, a hányás ellen küzd. Ebédje a frissen klórozott fajanszon landol. Legyengülve, remegő lábakkal hagyja el a budit. Lefekszik szűk szobája keskeny ágyára. A friss élményt igyekszik feldolgozni. Nincs kivel megossza. Férje haverokkal csavarog, anyósa bridzspartin, sógornője pszichiáternél „agonizál". Nemrég anyósa cirkuszolt így:

„Ki szart a fürdőszoba lefolyójába? Már megint eldugult!"

Gréti akkor nem tanúsított jelentőséget ennek. Gondolta, biztos alkoholos állapotában találta ki történeteit.

Később Jocóról az a hír járja, hogy állást kapott egy közeli posta raktárában mint szortírozó.

Újabb hobbija a gyerekek gyámolítása. Főleg a kislányokat kedveli, mert azok szelídek, mosolygósak. Csokit vesz nekik, elviszi őket kirándulni. Felhívja őket a szobájába, ahol jókat játszanak. Simogatja, becézgeti őket. Még meztelen fotókat is készít róluk, hogy levetkőzzék gátlásukat.

– Igen, igen nagyon szereti a gyerekeket – meséli maga elé meredve szomszéd barátja, a leszázalékolt, gyomorráktól már egyszer megmentett Tomi.

Alázat a pusztának

Kerékpárral indulok el, hogy meghódítsam. A várost elhagytam. Alig várom, hogy a síneken túli semmit mondó pusztában felfedezzem a sokat mondást.

Izgágán ácsorgok a leeresztett sorompónál. A túloldalon görbe hátú anyóka közeledik fekete ruhában, bottal kezében. Rőzsét cipel. Arca békés. Szemét oldalra rántja, huncut tekintetét rám szegezi.

– Mit keresel erre, amerre a madár se jár?

A távolban megjelenő gőzös vonja el figyelmemet. Végre jön a zakatoló vas-óriás. Szabadságom jelképe tovatűnik a semmibe. A bódító messzeség olyan tájakra hív, ahol még a madár sem jár.

*

Felhúzzák a sorompót. Biciklimre pattanok. Elbűvöl a látvány: tizenkét magasra nőtt nyárfa, rajta százával varjak kárognak. Kiabálnak, vitatkoznak, röpködnek. Pletykálkodnak az iskolaigazgatóról, aki úgy berúgott, hogy tanítani se ment be… a felszarvazott tűzoltóról és a teherbe esett Katáról, ki még tizenhat sincs. Hegyezem fülemet, mint kutya, ha idegent észlel.

Ismerősök ezek a madarak; a szomszéd Juliska néni az egyik, amott Rózsika, no és az a teltebb pedig Pista bácsi felesége…

Boszorkánytanya alatt állok, melyről mondákat regélnek. Ha pletykákat szeretnék hallani, kijövök a nyárfásba. Leülök egy fa tövébe, elnézem a felettem szálló károgó varjúk csillogó, fekete tollruháit.

Elhagyatott földúton tekerek. A pusztába érve akácfa árnyékába pihenek. Jóízűen csemegézem retekkel gazdagított zsíros kenyeremet. Alattvalóim a lábamnál sorakoznak, a morzsát csipegetik. A hőscincér büszke eleganciával veszi fel az ízletes darabkákat, a pattanó bogár ugrálva tülekedik, a csillogó zöld ruhás kőrisbogár, mint nemes úr, méltóságteljesen vonul, hangyák viszik elébe dicsérendő szorgalommal a legjobb falatokat. A tücsök érkezik, ki csak hegedül, hátha megszánja valaki; katica az, ki ellátja betevővel. Megsokasodnak. Engemet is ellepnek, s pimasz mozdulatokkal lopkodják királyi étkemet. Felugrom, leseprem magamról az apró betolakodókat. Továbbkerekezek. Izzadok a nyárban. A nap jó szívvel ontja melegét.

A hűsítő kanálisparton ledobom biciklimet, ruhámat. Megmártózom a szürkés-zöld vízben. Hűti testemet. Leülök a dús, üde fűbe.

Körülöttem meseország; díszes pillangók hada, szitakötők törékeny szárnyainak vibrálása. Imola, szarkaláb, kutyatej, katángkóró hajladozik a nyári szellőben. A pipacs, vörös színével maga az életet adó vér. Elbűvölnek. Köszönetképp felolvasok néhány verset, s búcsúzom integetve a legközelebbi viszontlátásig.

Távolban magas építmény. Ágaskodik a pusztából mint két lábra álló megvadult táltos. Közeledve látom csak, hogy szénakazlak sokasága. Felmászok az egyik tetejére, beledobom magamat a szagos ágyba s hempergek a sárga takarón.

Meddig a szemem ellát, a pusztaság szétszórt tanyái és a szomszéd falvak tornyai. Én lettem a legmagasabb, a végtelenség óriása. Napfény szőtte felhők között cikázom, s belátom az egész világot.

*

Átutazva e szikár tájon, alázattal s köszönettel hajtok fejet, reménykedve, hogy tudják: itt jártam köztük.

A lepedő

Óvatos léptekkel közeledik a szálloda 228-as szobájához, nyomot hagyva a hosszú folyosón elterülő perzsaszőnyegen. Sunyin körbenéz, nyakát alig mozdítja. A rézgombot lassan elfordítja.

Az ajtó halk sóhajtással nyílik. A betolakodó settenkedve lép a sötétben tátongó szobába. Némi tájékozódást ad az utcáról szűrődő fény. Áporodott szag. A szobalányok még nem jártak itt. Felsziszszen. Egy kiálló, éles tárgy felhasítja lábát. Matatva halad tovább az L alakú helyiségben. Elérkezik a széttúrt ágyhoz. A félhomályban jól kivehetők a gyűrött lepedő foltjai.

A vörös, szeplős, rendezett külsejű, félénk szállodai portás felhúzza cérnakesztyűjét. Az ágy fölé hajol. A lepedőt lehúzza, s gondosan összehajtva beteszi a zsebéből előkapott nejlonba. Örömmosoly. Elégedetten fúj egyet. Délcegen távozik.

A néma folyosón csak az ágyneművel tömött sárga, fekete, feliratos fülestasak susogását hallani. A kanyar után keményített, fehér ruhás gyülekező szobalányok cseverészését megtöri egy „Hogy vannak, lányok?" köszöntéssel. A pultnál várakozó vendégeket mély hajbókolással, túlzott alázattal fogadja. Zsákmányát a zárható fiókba teszi. A nap úgy telik, mint máskor. Este tíz óra. Az éjszakai ügyeletes felváltja a fárasztó nap után. Felölti térdig érő galambszürke kabátját, koromszínű kalapját, bőrkesztyűjét. Nyakába helyezi eligazítva egyforma hosszúra hagyott, selyemcsíkos sálját. Nejlonzacskóját magához veszi, majd könnyed járással elhagyja a hotelt. Szíve gyorsabban ver a megszokottnál. Leinti a közeledő taxit. A hátsó ülésre huppan. Mélázva bámulja a poros ablakon át az esőáztatta környéket. A hazavezető út az utcalányok telephelyét keresztezi. Ítélkező szájbiggyesztéssel szemléli az alig öltözött, köldökig festett nőket. Agykérgén hisztérikusan pattognak a szavak: Kurvák! Kurvák! Kurvák! Arca rezdületlen. A taxi megérkezik. A portás átfut a „közös" parkon.

Az üvegajtót ma nehezen nyitja. A társasház legfelső emeletén él. A lakásban rend.

Kiveszi szatyrából a használt lepedőt. Ráteríti a plüssel húzott rekamiéra, melyen a piros fehérmintás, fényes ágynemű hever. Lezuhanyozik, megborotválkozik, mezítelenül fekszik az ágyba. Szemét becsukja. Csak a gyertyák égnek.

A 228-as szoba sötét, hosszú hajú, telt idomú lakója öleli. Illata, simogatása napi fáradtságát enyhíti. Hemperegnek, beszélgetnek. Pezsgőt kortyolgatnak. Cigarettát sodornak. Versengve karikákat fújnak. Neveltetése tiltja az efféle élvezeteket. Kettősség tusázik benne: a kéj utáni sóvárgás és anyja intő szava. Teste rángatózik. Hörög, kapkodja a levegőt. Hosszas ordítással a nő nyakára tapadva megszabadul a testét feszítő mocsoktól. A küzdelem kimeríti. Órákig nem mozdul. Már pirkad, amikor a folttal teli szégyenrongyot a szemeteszsákba dobja.

Visszabújik a piros színű, fehérmintás fényes lepedővel fedett ágyba. Kisimult arccal, alacsony pulzussal a holnapi 228-as szoba lakójának lepedőjére gondol.

Karcagi Magyar Margit 1956-ban született Karcagon, jelenleg Budapesten él, a Merényi & Társai Képzési és Tanácsadó Kft. ügyvezetője. Mezőgazdasági és műszaki főiskolát végzett, 2003-ban kezdett el publikálni különböző folyóiratokban, főként verset és novellát.