Dánielisz Endre

Találkozásom a néprajzzal

Életem és pályám értelmét boncolgatva, vizsgálva, mostanság gyakran eltöprengek azon, mikor és miként figyeltem föl parasztságunk szóbeli és tárgyi alkotásainak szépségére, értékeire. És főleg: mi késztetett arra, hogy a hallottakat, látottakat megörökítsem? Tömören szólva: hogyan lettem másodállású néprajzos?

Mivel kisiparos családban, polgári környezetben nőttem fel, ez nem jelentett magától értetődő elrendeltetést. Az ünnepeknek beillő névnapokon, nagy családi összejöveteleken nyolc nagynéném jó hangú férjeikkel többnyire műdalokat énekeltek, s a sógorok – népmondák helyett – világháborús élményeiket elevenítették föl. A tágabb környezetről szólva, az is tagadhatatlan, hogy Arany szülőhelyének hajdan gazdag paraszti hagyományai ekkorra már foszladozóban. A polgárosuló város kulturális közélete, művelődési igényei fölöttébb megváltoztak. Gyermekségem, ifjúságom éppen erre az időszakra esett.

Mindazonáltal tanúsíthatom, hogy a kedvezőtlen hatások ellenére még föllelhetők voltak a szellemi néprajz körébe tartozó műfajok töredékei, a szóbeli hagyományok foszlányai, s így valamicskét ezek is hatottak reám. Szüleimnek nemcsak anyanyelvemért tartozom köszönettel, hanem azért a sok rigmusért, mondókáért, tapsoltató, lovagoltató, hintáztató versikéért is, amivel gyermekkoromat kedves emlékűvé tették. A református elemibe kerülve – az enyedi kollégiumban végzett tanítóim – ezeket tudatosan gazdagították népmesékkel, -dalokkal, amelyeket kis társaim, a parasztfiúk babonás hiedelmekkel, népi játékokkal, ízes szólásokkal egészítettek ki. A Csonka-torony, amely Arany révén a magyar irodalom részévé lett, még ekkor is táplálta gyermeki fantáziánkat. Állítólagos alagútjairól izgalmas titkokat közöltünk egymással, de a hajdúk-törökök harcai is gyakorta szóba jöttek, kiszínezve kalandra vágyó képzeletvilágunkat.

A kitekintést, a másságra való odafigyelés lehetőségét a híres szalontai vásárok nyújtották. Bihar és Arad megyei román népviseletek, jellegzetes ruhadarabok színei kavarogtak a kisiparosok sátrai s a falusiak szekerei körül. Érdekesen kiejtett román és magyar szavak tettek kíváncsivá: hol élnek ezek az emberek? Honnan jönnek?

Arra világosan emlékszem, hogy a tárgyi néprajz körébe tartozó korongolás érdekessége tízéves gyermekként ragadott meg. Legkedvesebb tanítóm az egész harmadik osztályt a hajdan híres szalontai fazekasok utolsó képviselőjéhez vitte el, aki a cserépedény készítésének minden csínját-bínját bemutatta.

Mivel a magyar nyelvű felsőbb iskolázást a húszas években megszüntették, a gimnázium alsó osztályait román nyelvi környezetben töltöttem. Így ez az időszak a magyar folklór iránti kezdeti érdeklődésemet gazdagítás helyett inkább visszavetette. De 1940 őszén megváltozott az államhatalom, s én egyszeriben magyar diákok és nevelők között találtam magamat. Nekik köszönhetően felsős gimnazistaként már erősen odafigyeltem a falukutatók tevékenységére, a népi írók mozgalmára. Számomra s félszáznyi diáktársam számára még az is megadatott, hogy a szülővárosába hazatérő Sinka Istvánnal szemtől szemben találkozhattunk, verseit, emlékidézését személyesen tőle hallhattuk. – Egyik lelkes tanárunk, a Karácsony Sándor-tanítvány Heltai Miklós különórái hívták föl először figyelmemet a népköltészet értékeire, a paraszti hagyományok ősiségére. Ekkor és itt tudatosult bennem, bennünk, hogy a reánk tekintő jövőben csak az marad a sajátunk, amit hűséggel megőrizünk, s amihez – atyai örökségként – foggal-körömmel ragaszkodunk. Néhányunkban ekkor érlelődött meg az elhatározás: mi is beállunk a társadalmi átalakulás veszélyeztette, romlásnak indult kulturális örökségünk mentőosztagába.

Ilyen előzmények után helyeztek ki 1945-ben tanítónak az élő népművészetéről, vonzóan szép népviseletéről híres Köröstárkányba. Az itt töltött két esztendő gazdag szellemi kinccsel tarisznyázott föl, ami – mint jóféle hamuban sült pogácsa – végigkísért pedagógusi pályám négy évtizedén. Máig fülembe csengenek első tanítványaim feleletében gyakorta felbukkanó „hallám, hogy ű is elmene vala"-szerű, nyelvünk múltját megőrző igealakok, a híres tárkányi ugrós nótája, a Három csomó petrezselyem; megelevenednek a vidám lakodalmak és a felszegi fonóház hangulatos téli estéi. Belényes hetivásárai pedig a román népművészet olyan remekeit tárták elém, mint a lehecsényi, lelesdi, vaskóhi cserépedények, mint a szerbesdi (sârbeºti-i) szumánok s a bondoraszói vésett, faragott ládák.

A tiszta forrás üdítő hatására, a közvetlen és megejtő élmény kényszerének engedelmeskedve fogtam a tárkányi folklór megörökítéséhez. Ilyen jellegű előképzettséggel nem rendelkezvén nagy-nagy hasznát vettem Faragó József népköltészeti közleményeinek az akkor induló Utunk kezdeti évfolyamaiban, nem kevésbé a felkutatott és megvásárolt szakkönyveknek.

Önként odahagyott tárkányi tanítóságomból jó néhány teleírt füzettel (balladákkal, népdalokkal, boszorkányokról szóló történetekkel, tájnyelvi szótárral) érkeztem a kincses városba, tanulmányaimat folytatandó. Mondanom sem kell, hogy – a stúdiumok szabad kiválasztásának a lehetőségével élve – a pedagógia s a lélektan mellé a néprajzot iktattam be szaktantárgyként. Két éven át (a katedra megszüntetéséig) Gunda Béla tanítványa voltam, és éltem Kovách Géza szemináriumainak bűvöletében. Jóval későbbi ösztönzést, újabb megerősítést jelentett a Bihar megyei Miron Pompiliu Folklór Társaság magyar részlegének létrehívása, amelynek alapító tagjai között engemet is számon tartottak.

Mindezek együttesen győztek meg arról, hogy az eleinktől reánk testált népi hagyományt megőrizni, hasznosítani, szakszerűen följegyezni személyes kötelességem. Így került sor a tárkányi dalok és balladák, a téli népszokások közlésére, családunk ősi foglalkozásának, a fésűsségnek a megörökítésére, a pusztuló szalontai mondavilág felmérésére, de írtam a román–magyar vegyes szövegű dalokról, a századforduló híres helybeli vásárairól, Bihardiószeg táncéletéről, a gyantai s a szalontai ragadványnevek érdekességeiről.

A fölsorolt s az említetlenül maradt tárgykörökkel foglalkozó dolgozataim száma a százat is meghaladja. Közös bennük az, hogy kivétel nélkül Biharország népi műveltségét, döntően magyar szellemi néprajzát vizsgálják a déli szórványoktól a mintegy száz kilométerrel északabbra húzódó Érmellékig.

Néprajzi dolgozataimat ama reménnyel vetettem papírra, hogy a negyed, sőt fél századdal ezelőtti gyűjtésemmel talán valamit sikerült megmentenem a 21. század kezdetére szertefoszlott paraszti élet és népi műveltség értékeiből.

Dánielisz Endre tanár, irodalom- és helytörténész (Nagyszalonta, 1925). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet, tanárként, múzeum- és iskolaigazgatóként, iskolapszichológusként dolgozott. Irodalom- és helytörténeti, valamint nyelvművelő cikkei, tanulmányai, kötetei romániai és magyarországi lapokban, illetve kiadóknál jelentek meg.