A zuhanás áhítata

Kalász Márton: Más esték, más rurália

Kalász Márton legfrissebb könyvében, a Más esték, más ruráliában az egymásba folyó, éveket egymásba hullámoztató idő adja a kompozíciót. A ciklusok is e szerint vannak megnevezve: (1994– 2003); (1991–1996); (1992–2002). Persze ez az időjáték, jóllehet a versek kohéziója alakította, mást is takar. A bevallott vagy alig bevallott időtlenséget. Mintha – megint csak és újra – ott vibrálna ebben a Bibliától egészen a Neckar-parti történéseket egybefogó időtlenségben az életrajz megannyi mozzanata. A valóságos, a Téli bárány című regényből már jól ismert gyermekkor, összes boldogságával, szenvedésével, és a felnőtt férfi – gyakran Hölderlin-maszkban megnyilvánuló, a csend filozofikumába Isten arcát beleálmodó – fény iránti vonzalma, s nemkülönben a boldogság felé való menetelés káprázata, keserve.

Érdekes, és a töredékességet mint az esszencia egyetlen esélyét fölvillantva különös, hogy a költő, a nemegyszer szemérmesen magába forduló, a küzdelemben (vagyis az életre sarjadásban) nevezi meg – ezért a Rurália Tomas Tranströmertől származó mottója – az élet értelmét („küzdünk, hogy életre keljünk"). Ám abban a bizonyos emlékezet őrizte udvarházban – mert az álom: ideák röpdöső lepkeszárnya, több mint a valóság – nemcsak a látogató, vagyis a lírahős félelme, rémülete s az általuk belénk revesedett hiány képződött meg, hanem végtelen szőlők, a katedrálisok rózsa-ablakánál meghittebb pinceablakok, egy özönvíz előtti nyár és egy, a föld kihűlését követő bibliai (gyermekkori?) tél, a magára eszmélő születés melankóliája is.

Bár van szociográfiai háttere a versnek, és a hegyen való baktatás ama jól ismert keresztút stációit idézi, Kalász Márton költészetében sosem a szemmel befogható világ, a lineáris rend börtönébe nyugvó eseménysor, az emlékezet grádicsán fokról fokra lépkedő idő, a lírabeszéd köznapi értelemben vett kiszámíthatósága az érdekes, hanem az ént közrefogó kozmikus titokzatosság. Ahogyan az életrajz (vagy annak stilizált volta) – a magyarság-élménye: a nyelvvel való birkózáson átütő németség-élmény – a mitológiával, különféle hiedelemvilágokkal (legelsőbben is a Bibliával), kultúrákkal, művelődéstörténetekkel, művészetekkel (leginkább a zenével és a képzőművészettel) telítődik, a vers úgy lesz versszerűbb: rétegzettségében összetettebb.

Tapasztalat és látomás forrpontja ez. A költőben az „ember vagyok-e még" révületében fogalmazódott meg a parancs: „A szorongva túlfeszülő / bőr parazsát ma fejtsd ki, lélek" (Parafrénia). Az árulkodó sorokat köthetjük a rossz kedélyállapoton túl a történelem, a politika, az erkölcsöt mélybe taszító közélet eltévelyedéseihez-bakugrásaihoz. Stuttgart kilátójából – ahol a költő négy évig kultúrdiplomáciai feladatokat látott el – ugyancsak élesen kivehető volt a rendszerváltás körüli zűrzavar, a közjót maga alá gyűrő „magánjó" fekélyessége. Ám akinek fogalma sincs az önbiztató kiáltást kiváltó okokról, még annak is sokat mond az a leplezetlen őszinteség, ami ezt a furcsa verset jellemzi. A tettetett, netán valóságos parafrénia – a skizofréniánál enyhébb elmebaj – ellenére is kristálytiszta a lírikus fölismerése: „legyen minél bensőbb repertoárod".

Ebbe a fogalomkörbe sorolható (és születésének időpontja szerint ebbe a ciklusba tartozik is) a Napló, 91 című kis remek. Amely, bár jó pár társa van, a kötet egyik legjobb verse. Lírai dramolett, bár drámaisága világszínházat sejtet. Az én – a megtámadott, kifosztott, keserűségében csaknem az emberiség kozmikus halálát is megélő személyiség – menekülésének olyan stációit, s egyúttal a meg nem adás, a be nem hódolás arkánumát: az ellenkezést vetíti elénk, amely gyönyörködtetve is megborzongtat. „Utolsó távuk – ha ki: a folyóból, / ha le: a kötélvégről. Ha elő: fagyból, palatörésből. / Ha füst vagy láng mögül: e Hang alól. Beszorítva ma prés-gyűrűbe, / éji földbe. Ha élőkhöz: a Holthoz. Engedetlenül."

Íme a megtalált hang, a kijelölt terrénum, a sejtések-sejtetések örömláncolata. Mert az öröm, a megrendítő látomás ellenére is, abban leledzik, hogy a költőnek sikerült fölvillantania azt az euforikus – a mindenség-himnuszt saját érzéseink kozmoszában meglelő – állapotot, amely – igaz, nagy áttételeken keresztül, a fekete verések korbácssuhintásával – egy ennél jóval fölszabadultabb, minden béklyót magáról levető hajdani költő rokon voltára utal. Az egyedül levés fájdalmas éjének és hidegének – a kibeszélhetetlen, mert beszélni már nem tudó költő lelkében rögzült homálynak – csak az éneklés során sikerült, ha csak órányira is, megszűnnie-föloszlania. Persze ennek is megvolt az előzménye. Kalász nem véletlenül idézte meg Sötét seb (1996) című kötetének egyik mottójában 1790 nyarát. „»Az öröm valamennyi énekét végig sorra daloltuk« utolsónak Schillerét. A versre: Áldjuk a Jó Szellemet, tiszta, világos könny szökött Hölderlin szemébe, merő parázsban nyújtotta ki kupáját az ablakon, s Áldjuk a Jó Szellemet, üvöltötte a szabadba, hogy zengett tőle az egész Neckar-völgy." (A fiatalkori barát, Magenau följegyzése.)

Kulka János karmester baráti emlékének van ajánlva a mostani kötet. Pálcájának emelésére – talán épp Dohnányi Ernő 1924-es szimfonikus költeményét, a Rurália Hungaricát vezényelte – megelevenedett-e valamennyire a latinitásban lelket nyerő magyar múlt (Janus Pannonius)? S ha igen (Kulka varázslatos egyéniség volt), az otthoni falusi, mezei világ életképei – a lét zümmögő hangulata – valamennyire megszállták-e a Neckar völgyét, a terjeszkedő szabadság szabadosságával izgatva-rémisztgetve a már rég elköltözött élő holtakat? Ha címként rögzítve van is – Más esték, más rurália, éppen nem a kettőzött, megháromszorozódott másságukban lelhető-e föl valamiféle egyetemes azonosság? Az a Martin Heidegger-i szóval „az elmenekült Istenek és az eljövő Isten ideje" közötti, új időmeghatározást ösztönző kettős hiány, amely az elmenekült Istenek márnem-jében és az eljövő mégnem-jében nyilvánul meg. Heidegger azt is mondja, hogy Hölderlin kitart ezen éjszaka – a látszólagos üresség – semmijében.

Kalász Márton lírájára fordítva a szót, ő is – anélkül, hogy ellentmondana az örök igazság dallamát kereső mesterének – az éjszaka, a filozófiává emelt idő hontalanja, de boldog szenvedése elüt a tübingeni toronyszoba lakójáétól. Ő csupán az időnek rabja, ám saját létének nem. Tudatában van ugyan veszélyeztetettségének, de egymásra rétegződő műveltségélménye megóvja őt a szünetlen csattogó farkasfogak, a politika támadásaitól. Meg a kisszerű, csak jellemükben törpe „magán szorgalmú kutyák" (Illyés Gyula) jelentéseitől. Világának – valóságának, lázálmának, vágyképének – építőkockái attól koherensek, hogy mindenikükben ott van valami lényegi vonás a kozmosz fenségét őrző és titkait bolygató rend, illetve kíváncsiság talányos eszmeköréből. Imái ezért a szakralitásig nyújtózva erezettek; az ég dongaboltozatát feszítheti-e más jobban, mint az erkölcs?

A szaggatott verssorok, közlések, megtörések, kihagyások, valahonnan vett, valamit megcélzó, csupasz metaforarendszerében is csillámló utalások – az érzést gondolativá szublimáló rejtélyesség – mind-mind jellemzője ennek a költészetnek. Van úgy – például a Telefon-töredékben –, hogy barátja, Christoph Meckel „gyönyörű versét" emeli saját mondanivalójává, mintha a montázs lényegét nem is annyira az egyazon líralét egymásba simuló gondolatai adnák, hanem két karakter szeszélyes azonosságkeresése. Az egyik némasága mondja ki azt, amit a másik megzavarodottsága (pszichológiai mélyrepülése) miatt nem mert. „»Riadó vagy életjel – csak semmi sietség. / A barátok s a kedvesek majd megtalálnak, / bárhol leszünk, alámerülve, egy időre / visszafojtva lélegzem, hang nélkül, névtelenül.«"

Az ilyesféle maszk, mások – egy Mozart, egy Chopin, egy Tomas Venclova, egy Tranströmer, egy Weöres, egy József Attila, egy Csanádi Imre – mottóként vagy énkettőző komolyságot mímelvén tartást egyenesítő erőként, hangulati-gondolati elemként, s nem utolsósorban a halhatatlan elődök előtti tisztelgésként való megidézése, arra mindenesetre jó, hogy tágítson a lírai közlés szokásos formációin. Ebben az esetben, talán nem tévedünk sokat, a lírahős és a megidézett alak – megannyi eseménysorral a hátuk megett – csaknem egybemontírozódik. Az idő időtlensége leginkább a múlt kavargását a jelen örvénylésével vegyítő, s az egész formációt (erkölcsi példatárat) valamiképp egy sosemvolt emlékezet részévé avató – az életrajziságot mítoszi módon láttató – történés-jelképiség-absztrakció hármasában mutatkozik meg.

Az olvasás napjai, akárha a Biblia lapjait olvasnánk, visszanyúlik – ez ám a stációk gyors egymásutánja – a keserű (gyermeket béklyózó) aranykorba. Ezen az ég s föld közötti pallón viszi Mozart „világvégi köhögésecskéjét" – nem nyughatik a Kisded – saját vagy Jézus házába toppanva karácsonyra. És ezen az égi-földi szálon közlekedik a Mese gyermekkirály-csapata és a megjelenésében és kántálásában is különc kovács, hogy a fagyos hó útkeresztező némaságában – akár ünnepi gesztussal, akár sután – hitet tegyen jelenlétével, illetve napkeletre való kiruccanásával a bölcső igazsága mellett.

Kalász Márton Alkalmi szonettjében Weöres Hála-áldozatának két sorához fordul, hogy bennük lelve meg a kezdő- és végpontot, közéjük feszíthesse corpusát. Kifogástalan, hallatlan érzékenységű versbeszédével nemcsak az 1998-as költészet napját köszöntötte, hanem – egy nagy nemzedék, s kiváltképp jelese előtt főt hajtva – a líra folytonosságába-folytathatóságába vetett hittel a szellem örökérvényűségét is. Elég a kezdő sorokra rámutatni, hogy érezzük az egészet: „mint csillagok, vezérlő tűzjelek. / Kölyök-szívem, akár rengő toronyban / imbolyogva – a lépcső-éleket / érzi bensőm: sor sorra. Fönt titok van, // a tüzes árnyak így névtelenek…"

A lét elrejtetlenségéből (Szent István Társulat, 2003) már ismert versek – A költészetről; Tengeri szél; Levél; Villódzás stb. – a friss kötetnek is karakteres darabjai. Ez a töredékességében és szűkszavú jelképi építkezésében is titokra titkot halmozó líravilág a modern magyar költészet iskolapéldája. Nem csupán megannyi líradarabja talány, jóllehet rejtélyességüknek megvan a pszichikai-filozófiai-lélektani összetevője, hanem a Kalász líraegén átsuhanó angyal kiléte is. Ez a látszólagos vagy csak megsejtett, képzeletbeli lény míves versek sorozatán át a zuhanás áhítatát hirdeti. Mintha a költeményeket is ez az örvénylő véglegesség, a légbe fúrt árok kiismerhetetlensége jellemezné. (Orpheusz Kiadó, 2004)

Szakolczay Lajos