Szőcs Károly

Szőcs Károly közíró, orvos (1937, Olasztelek, Háromszék m.). A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, 1960-ban orvosi egyetemet végzett Marosvásárhelyen. Körzeti orvos volt a Homoród menti Oklándon, majd gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983 óta Németországban él, szakcikkeket referál a bp-i Orvosi Hetilapban, számos tudományos, filozófiai és szaktárgyi írást közölt magyarországi és erdélyi lapokban, folyóiratokban.

A média és a katonacsizma

Az íráshoz tisztának kell lenni,

homloktól felfelé…, legalább.

(Szabó Lőrinc után)

Áldatlan állapot, ha szorít a lábbeli, vagy netán fel is sérti a lábat, amit csak az tudhat, akinek már volt hasonló kellemetlenségekben része. E sorok írójának utolsó ilyen tapasztalata a katonaság idejéből való, amikor a durva katonacsizma erősen felsértette volt az Achilles-inamat, ami a menetelést pokoli emlékké konzerválta emlékezetemben.1 Aki ilyen tapasztalatok híján lenne, tudnia kell, hogy szorító lábbeliben, felsértett sarokkal menetelés közben másra gondolni ugyanúgy lehetetlen, mint télen, ha fázik az embernek a lába.

Nos, valahogyan hasonló a helyzetünk manapság a tömegkommunikációs eszközökhöz, vagyis a médiához való viszonyunkkal is: hol itt, hol ott, de állandóan szorít a médiumok vakítóan fényesre vikszolt, részben magunk vállalta, részben reánk erőszakolta lábbelije.

Így bukkan fel a csizma a médiával kapcsolatosan az emlékezetemben a rossz közérzet okozójaként. Különben a média és a katonacsizma mindig is rossz viszonyban álltak, amióta Gutenberg mester ördögi találmánya folytán állandóan olyan követelésekkel hozakodtak elő, mint mindenféle szabadság. Ennek pedig egyetlen és hatékony ellenszere a felsőbbség kezében a katonacsizma volt, és maradt is, mind a mai napig.

A média és a katonacsizma viszonyából született meg a Galtieri-szindróma2, amellyel a nyugati médiában a saját képességeiket túlbecsülő közéleti személyiségeket, főleg politikusokat szokás illetni.

Manapság a média érájában, tehát olyan korszakban élünk, amikor hasonló lehetőségekkel a tömegkommunikáció sohasem rendelkezett. És mégis – vagy talán éppen ezért – eddigelé soha nem tapasztalt problémák adódtak körülötte, vele kapcsolatosan. Épp ez benne a rendhagyó, az abszurdum, hiszen a média hatékonyságának hosszú ideig határt szabott az analfabetizmus, majd pl. a rádió elterjedésének pár évtizedig az anyagiak állták útját. Ma azonban, az audiovizuális korszakban a rádió és tévé minden házban fellelhető. Megannyi kis trójai falovacska.3

Se szeri, se száma a médiáról szóló írásoknak: esszéknek, tanulmányoknak, monográfiáknak, amelyek sokasága jelzi, hogy szorít a cipő; valamennyi szerző világosan látja a bajokat és azok okait – jelesül a pénz uralmát –, de szelíd jó tanácsokon túl senki nem jutott.

Egy ilyen könyv4 foglalkozik Balázs Bélával, a némafilm korszakának teoretikusával is, aki úgy vélte, hogy a könyvnyomtatás utáni korban elsorvadt az emberi mimika gazdagsága: a lélek kezdett beszélni ugyan, de láthatatlanná válva húzódott meg a háttérben. Balázs pedig úgy gondolta, hogy a némafilmművészet vissza fogja hozni az elveszítettet, és ki fog alakulni a gesztusok univerzális nyelvezete, ami elő fogja készíteni a világhumanizmushoz vezető utat. Sic! Nota bene: világszabadság, világbéke, világ proletárjai, világhumanizmus, világ… stb.; na, szóval így bővült a 20. században a szellemi globalizáció rövid lejárati idejű (tév)eszméinek lajstroma. Balázs nem tudhatta, hogy a film nemsokára beszélni fog, amivel a fentiek egy csapásra tárgytalanná váltak. Hogy a baloldali Balázs vajon mit tudna mondani a médiáról ma, úgy általában, és az 1989 utáni feltámadást követően különösen? De ezzel azért nem érdemes foglalkozni, mivel a legtöbb, még (túl)élő kommunista képtelen levonni a tanulságot, miszerint a dogmatikus tanok zsákutcába vezetnek, és a merev struktúrák elkerülhetetlenül megállítják – illetve megpróbálják feltartóztatni – az idő folyását.

A média rendje kialakított maga körül egyféle mítoszt, s a tömegtájékoztatás önmagát a demokrácia őrzőjévé nyilvánította, a gyengék védelmezőjévé, a felvilágosítás zászlóvivőjévé, ugyanakkor a közvélemény szócsövévé és alakítójává is, amelynek munkatársai magukat nemegyszer életveszélynek is kiteszik az igazság diadalra juttatásáért. Ezen – kétségtelenül igen nemes – foglalatosságok felsorolásakor azonban szemérmetes elhallgatás tárgya marad mindig a pénz.

E nemes feladatvállalás és a pénz malomköve közé szorult helyzetből adódnak problémák is, mint:

– a megvesztegethetőség: az aktualitás nyomása nem enged elegendő időt körültekintő és elmélyült dokumentációnak, vagy a média (ill. a riporter) befogatja magát valaki szekerébe, vagy belső szerkesztőségi tabu áldozatává válik egy jobb mediális sorsra érdemes téma;

– a szenzációhajszolás: lényeg a megrázás, a megdöbbentés, ami az olvasó-, illetve nézőszám emelésének bevált módja, s ennek mindent alárendelve károsodik a valódi tudósítás;

– a magánszféra megsértése: a szenzációhajszolás nem ismer határokat, a tabu pediglen kapitulál a pénz (reménye) előtt;

– az aktualitás kényszere alatt született beszámolók oda engednek betekintést, ahová tulajdonképpen értelmetlen, célszerűtlen, sőt, egyenesen visszataszító (is) lehet;

– a mindenütt jelen lenni, mindenről jelenteni elve: a következmény a szolgáltatott infó elsekélyesedése lesz, ami végeredményben oda vezet, hogy mindenről tudósítani, de semmitmondóan.

Már csak az említett és súlyosan kifogásolható tényekből is adódnak elvárások, amelyek megkívánható erényként sorolhatók fel, mint:

– a szelektálás erénye: nem kell mindenről írni, illetve informálni a közvéleményt, tudni kell kirostálni a valóban értelmetlent;

– a késleltetés erénye: szemben áll ugyan az aktualitásra törekvéssel, de fokozza a szavahihetőséget;

– a témába bele kell tudni mélyedni, szükség esetén háttér-információval szolgálni, ami fokozza a hitelességet a kevésbé látható összefüggések feltárásával;

– legyen bátorság a helyreigazításhoz, éspedig ne csak kényszerből!

Mindennapos félreértés tárgya, hogy infó és tudás két különféle fogalom, amelyek között általában vagy azért nem tesznek különbséget, mert e tény nem világos előttük, vagy azért, mert abból szelekciós kényszer adódna, ami meghaladja azok képességeit, akik minden nap e fogalmakkal hadonásznak. Az infó adatot, tényt, történést, eseményt, a tudás pedig kiértékelt és rendszerezett infót jelent. A ki nem értékelt, tehát rendezetlen infó halmaza képezi a kutatás tárgyát! Mindebből következik, hogy informálni csak az tud, aki képes rendezett infóval előhozakodni.

A tudományok és a média szoros viszonyban állnak egymással, mind a szakpublikációk, mind a közvélemény helyes informálásának kettősségében. A manapság valamennyi szakma berkeiben íratlan törvénynek tűnő publish or perish (publikálj vagy pusztulj) diktátuma kitermelt azonban egy olyan, kétes értékű, áttekinthetetlen infóhalmazt, amelyet megszűrni is (!) nagy tudást igényel.

A közvéleménynek joga van arra, hogy informálják. Ez immáron alkotmányos jog! – emlékeztetőül azoknak, akik nem tudhatják, mit is jelent az intézményesített, államvezetési elvvé tett, folytonos valótlanságok láncából álló dezinformáció gyakorlata. Közelít azonban a bűnösség mezsgyéjén való tevékenységhez, ahogyan a média nap mind nap kétes értékű, sokszor infószemetét „a közvéleménynek joga van az infóra” jelszóval díszített asztalon tálalják fel nekünk.

*

Néhány szó az internet (net = háló, necc), illetve a világháló körül kialakult mítoszról.

Mi sem természetesebb, mint hogy a digitális hálózat gyors ütemű és fel nem tartóztatható térhódításával és terjedésével párhuzamosan, a határtalan lelkesedés (táp)talaján mítoszok keletkeztek. Kétkedés azok részéről szokott először mindig is felmerülni, akik lemaradtak róla, vagy nem képesek vele lépést tartani. De amikor a kaliforniai Alabamyból jelentették, hogy ott elvégzett felmérések szerint azok a diákok, akik az internetet intenzíven használták, gyakrabban hibázták el záróvizsgáikat, mint a világhálót kevésbé használó társaik, nos, ez már másképp hangzott, s jobban odafigyeltek rá.

A necc ugyanis misztikus értelmezés szerint egyféle szuper-agyvelő, amely magában foglalja az eddigi összes és teljes emberi tudásanyagot, egy amolyan világszellem, amely feltartóztathatatlanul egyre növekszik, és az ún. világ-öntudatban fog kulminálni. Sajnos, e fogalom közelebbi magyarázatával megalkotói és hirdetői mind ez ideig adósak maradtak.

Eddigelé a következő mítoszok vannak forgalomban:

1. A tudás társadalmának mítosza. Az internet tényleg hihetetlen mennyiségű, pillanatok alatt lehívható, tehát használójának rendelkezésére álló szöveg- és képanyaggal szolgál. Mi van a hálóban? Ennél könnyebb arra válaszolni, mi nincs benne. Tudniillik olyan nincs, ami ne lenne benne: a leghasznosabbtól a leghaszontalanabbig, a legértelmesebbtől a legértelmetlenebbig, a legvonzóbbtól a legvisszataszítóbbig, a legerkölcsösebbtől a legerkölcstelenebbig, minden!

Egyhangú vélemények szerint azonban a necc a minden benne foglalt hatalmas infóanyag ellenére sem emelte az egyén általános tudásszintjét! Emellett feltétlenül említést érdemel az ún. tudás-szakadék, amely úgy jött létre, hogy csekély infó-elittel szemben áll az infó-páriák egyre terebélyesedő rétege. Itt az infó-eliten nem a technikai képességekkel megáldottak értendők, hanem azok, akik a rendelkezésre álló lehetőségekkel képesek is felelősségteljesen bánni.

Mindent egybevetve, ma sem tudunk többet, mint az előttünk járó generációk, csupán több lehetőséggel rendelkezünk, hogy gyorsan, nagy mennyiségű infóhoz juthassunk.

2. A világot átfogó infó társadalma, a globális falu mítosza: e fogalmat a kanadai Marshall McLuhan alkotta meg a 80-as évek elején, előre látva a necc fel nem tartóztatható, határok és társadalmi rendek feletti terjeszkedését: igaza volt. Nem volt igaza abban, amikor ezzel egy időben azt is jósolta, hogy a képernyő ki fogja szorítani a könyvet: igaz ugyan, hogy az elektronikus médium a Gutenberg utáni legnagyobb jelentőségű forradalminak nevezhető esemény, de a könyv megőrizte továbbra is pótolhatatlan értékét.

Az infó totál jelszó kiadásakor pedig teljesen figyelmen kívül maradt, vajon mennyi infóra van szüksége az embernek, úgy általában, és magunk egyetlen példányának, különösképpen. Továbbá, mennyi hely marad még ezen hatalmas infó-áradat mellett az egyéni, nemzeti és vallási identitásnak? Eltekintve attól, hogy a totális necc kifeszítésének – a nem mindenki számára biztosított anyagi fedezetén túl – nem mindenkinek van közölnivalója vagy közlésre érdemes mondanivalója is.5 Ezt máris helyettesítették olyan infók, amelyek csupán primitív voyeurisztikus, kukkoldai célokat szolgálnak és abból táplálkozó ösztönöket ébresztenek, ahonnan zsinóregyenes út vezet a szellemi lerongyolódás felé.

Szomszédos népek nem ismerik egymást, s arra nem is törekedve habzsolják magukba azt a kétes értékű „ismeretanyagot”, amelyet riporterek angol nyelven szereznek be a szomszédokról, éspedig egy angolul jól/rosszul beszélő, de a mindennapi realitásoktól messze elrugaszkodott újgazdag rétegtől. Ilyen infó alapján történik aztán hangulatkeltés és véleményalkotás.

3. Az információs önrendelkezés mítosza abból jött létre, hogy bárki, bármikor és korlátlanul hozzájut(hat) minden hatósági cenzúrától mentes információhoz. Sőt, interaktív részvételi lehetőséggel, ami egyes politológusokat olyan szárnyalásokra indított, hogy meghirdessék az interneten keresztül megvalósítható, direktebb demokrácia formáját. (?) Itt ugyancsak nem vették figyelembe a nethez hozzáférők számát, azok demográfiai reprezentatív értékét, továbbá azt, hogy az interaktív, interneten keresztül való véleménynyilvánításnál hiányzik a klaszszikus levélírásnak a késleltetés jelentette reflektív előnye.

A 20. század alapvető tanulságának számít – vonja le következtetéseit Wiegerling –, hogy egy társadalom tudásszintje kevés befolyással bír tagjainak magatartására; az 1920-as évek Németországa rendelkezett korának legjelentősebb és legszámottevőbb intellektuális és tudományos potenciáljával, amiből az út – tudvalévőleg – Auschwitzba vezetett. Felettébb lehangoló, de tudás és felelősségtudat között nincs közvetlen, pozitív kapcsolat. Tudásból pedig – bármennyire is sajnálatos, de – nem következik cselekvési maxima, hangzik tehát az összegzés.

*

Már Szókratész úgy gondolta, hogy „a helyes gondolkodás helyes cselekedetekre fog indítani”. Tévedett. Mint ahogyan tévedtek a felvilágosodás nagy elméi is, mivel tévesen ítélték meg, vajon mennyi felvilágosítást igényel és bír el az ember. Nem csoda, ha sokan úgy vélik – s nemcsak a szkeptikusok –, hogy csak tudatlanság révén marad(hat) meg bizonyos emberi, humánus potenciál.6 A fausti gondolat, miszerint a feltétlen tudásszomj embertelen lehet, felveti a kérdést: Milyen a jó tudomány?7 A médiáról írott legtöbb könyvben nem vagy csak alig esik szó a szólás- és sajtószabadságról (sz-s-sz), nyilván azért, mert a média etikájáról értekezni feltételezi a sz-s-sz-ot, ami olyan, mint a pénz: akkor vevődik észre, ha nincs. De ellentétben a pénzzel, amely erősen kvantifikált – de mind kevesebbel, mind többel lehet élni –, a sz-s-sz-nak nincsen fokozata: vagy van, vagy nincs!8

Hogy ennek a szabadságnak erős árnyoldalai is vannak, köztudott. Mégis, egyetérthetünk Churchill-lel: „A szólásszabadság hátránya, hogy folyton ostobaság, csúnya és gonosz hangzik el. Ha azonban mindent egybevetünk, inkább készek vagyunk elfogadni, mint megszüntetni” – hiszen mindennemű tiltásnak és korlátozásnak, mindig és minden időkben, legelőször a dolgok legjava esik áldozatul, legyen az személy vagy alkotás. Ez is a történelem tanulságai közé tartozik.

Ha azonban valakinek kifogásai lennének a korlátlan sz-s-sz ellen, gondolná meg a következőket: ha valakire rámondják, hogy gazember, mert tényleg az is, továbbra is az szokott maradni, nem fog megjavulni ezáltal, de legalább köztudott lesz; ha ugyanezt egy tisztességesre mondják rá, attól még tisztességes maradhat, leszámítva a rágalmat; de ha egy gazembert nem lehet nevén nevezni… Éspedig nyilvánosan, lett légyen bár államelnök is – ami ugyan nem akadályozható meg azáltal, hogy nevén nevezték, de legalább tudni lehet, ki vezeti azt az országot.

Az internetet intenzíven használó diákok magasabb bukási arányszámának meg annak a magyarázatával, hogy a necc miért nem emeli az egyéni és általános tudásszintet, nem is próbálkozik senki. Egyszerű tényként írják le, holott lenne egy magyarázat, éspedig: húsz évvel ezelőtt, mikor telefonáltunk, kis noteszből keresgéltük ki a hívandó számot; minden telefonálás tárcsázást és az újrahívás még egyszer tárcsázást jelentett, amelynek során sok telefonszámot – akarva, nem akarva, de – memorizáltunk. Sok titkárnő valóságos élő telefonkönyv volt. Ezzel szemben ma telefonszámaink nagy részét a készülék memóriaegységéből, gombnyomásra hívjuk elő; ezért nem a telefonszámot, hanem annak lelőhelyét kell ismerni. Ez máris sok mindent megmagyarázhat.

A média világszerte legismertebb és jelesebb ismerője és kritikusa az amerikai Neil Postman9, aki azt mondja, hogy a modern, elektronikus médiumok a felmérhetetlen gazdasági hasznukkal szemben az egyént nem segítették – mert nem segíthették! – élete fontos döntéseinek meghozatalában. A médiumok magukban hordozott veszélyeiről pedig úgy véli – s ezért nem szűnt meg kritikus lenni –, hogy „egyik médium sem túlságosan veszedelmes, ha használója tudja, hol és milyen veszélyek leselkednek.”10 Postman, a hetvenen túl, a modern elektronikus média kritikájában odáig ment, hogy csak régi írógépén dolgozott; így azonban, sajnálatos, de nem ismerhette meg a szöveg számítógéppel való írásának és alakításának rendkívüli előnyeit. Nyilvánvaló azonban, hogy értelmes gondolatok papírra kerülésének nem feltétele a komputer. Ennek Postman kritikusai is, valamint a modern média feltétlen hívei is tudatában kellene hogy legyenek.

Ha meggondoljuk azonban, hogy az első nyomtatott könyv – a Biblia – után mennyi ostoba és gonosz írás került ki a nyomdákból – amelyekkel Postman szerint a Grand Canyont színültig lehetne tölteni! –, akkor az elektronikus médiának elenyészően csekély idő alatt a nyomdáknál is nagyobb infó-szemétdombot sikerült összehordania, az interneten. Ebben pedig mértékadó szakemberek véleménye messzemenően egyezik.

Ezen a nagy infó-szemétdombon pedig olyan szorgalmasan folyik a turkálás, mint egyik-másik nagyváros szeméttelepén a keresgélés még hasznosítható hulladékok után.

Ne felejtsük el azokat az időket – milyen feledékenyek is lettünk! –, amikor sokaknak szinte elérhetetlen volt egyszer jóllakni. Miután pedig manapság az állandóan éheseknél többen vannak azok, akik jóllakottak – mind testileg, mind szellemileg (legalábbis a világ civilizált, nyugati felén) – kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a jóllakottság gondot és akár betegséget is okozhat.

Amennyire kilátástalan azonban az éheseknek a túltápláltság veszélyeiről beszélni, olyannyira kilátástalan a szó- és sajtószabadságra éhezőknek a média káros hatásairól, vadhajtásairól értekezni. A vadhajtások egyike a vad hajtás, vagyis mindenről és gyorsan írni anélkül, hogy a témába belemélyednénk, ami miatt a média mai tája igen gyakran a szellemi örömház vagy a szellem bordélyháza kifejezéssel illethető: majdnem kivétel nélkül mindenki csak a gyors numerára törekszik; valamit gyorsan megírni, gyorsan leadni, utána a témát el is felejteni.

A modern média, jelesül a komputer rendkívüli – nemcsak a fiatalokra gyakorolt – vonzereje vitán felül áll, és elsősorban a szolgáltatott infó gyorsaságával és a kínálat látszólagos határtalanságával magyarázható. Rengeteg idő takarítható meg általa, illetve nagymértékben fokozható a termelékenység. Ha pedig mindez gazdasági téren fényes garassá változik, akkor a magánszemély esetében nem válaszolható meg megnyugtató módon, vajon mit is tud kezdeni a nagy mennyiségű időnyereségével.

Postman ezzel kapcsolatosan igen érdekes dolgot mond el: Amikor a francia–angol Concorde repülőgép megkezdte menetrendszerű kontinensközi útjait, a Boeing számára felmerült a kérdés, vajon megéri-e kb. százmilliárd dolláros invesztícióval egy hasonló gépet konstruálni. S akkor szociológusok felmérték, hogy vajon a Concorde-repüléssel nyert másfél órányi időt mire használják az utasok. Az eredmény: tévénézésre! Erre fel a Boeing felszerelte bagatell 35 millió dollárból valamennyi gépét tévével, és eltekintett – mindmáig – egy hasonló típusú saját géptől.11 (Nem kizárt delejes nők alkalmazása sem, fentiek szerint, ha szociográfusok ezt felmérésekkel alátámasztva ajánlani fognák.)

Végül is arra a kérdésre, ki mit kezd a rendelkezésére álló és egyre gyarapodó idejével, elmondható, hogy ez kizárólagosan a szóban forgó személy alkatának, képzettségének és abból adódó intellektuális igényeinek függvénye marad. Mégis, el lehet elmélkedni a marxi tömegek igényei felett, ha tudjuk, hogy egy németországi friss www-t rövid fél hónap alatt nem kevesebben, mint félmillióan kerestek fel. Témája: gyermekpornó.

Ehhez a jelenséghez, lábjegyzetként, megemlíthető, hogy a legtöbb szemrehányás manapság a tévét azért éri, mert silánynak és olcsónak minősített műsoraival nem felvilágosítást, népnevelést, hanem egyenesen népbutítást folytatna. Mégis, így és ebben a formában a szemrehányás azért nem helytálló, mert a tévé, belátva a tömegek felemelési lehetőségének illuzórikus voltát, műsorát lefelé korrigálta, a tömegek színvonalának és elvárásainak megfelelően. Elsősorban ezt teszik a privát adók. Jelszavuk: sekély vizekbe nem lehet belefulladni! Ez pediglen – egészen ritka kivételektől eltekintve – igaz is. Egy alkalommal megkérdezték Marcel Reich-Ranickit, a német irodalomkritikusok pápáját, mi a véleménye a tévéadók műsoráról; a válasz pediglen vala: „A tévé által nyújtottaktól a buták még butábbak, az okosak pedig még okosabbak lesznek.”

Eddigelé a műszaki újítások gyakorlati alkalmazásai voltak valójában a társadalom fejlődésének mozgatórugói. (Ezek hiánya jól tanulmányozható a ma is kőkorszakban élő, izolált őserdei törzseknél.) Így pl. a lőfegyver feltalálása teremtett egyenlőséget nemes és közönséges gyalogos közkatona között …a (mindennapi) csatatereken. Az automata mosógép volt a leghatékonyabb hozzájárulás a női emancipációhoz, és nem a március 8-i nőnapi virágcsokrok és díszbeszédek.

Napjaink mediális forradalmának vesszőparipája, a komputer azonban, ahogyan arról már szó esett, az írástudók társadalmát infó-elit és -páriák kasztjára osztotta fel. Ez pedig nem változtatható, mivel a procedere ez: infóŕtudás, ami alapján ŕmegismerés; ami elvezet(het) az intellektuális beteljesüléshez ŕa bölcsességhez. (Nyilvánvaló, hogy az írástudók társadalmának fenti, elit és páriák csoportjára való osztása csak annyi, mintha magas növésűek és törpék vagy szőkék és barnák halmazára történne a felosztás, hiszen mindenféle felosztás legtöbbször dichotómiás, tehát két csoportra történik: vagy ilyen, vagy olyan, és esetünkben csak addig érvényes, amíg az új médiához való viszonyulást vesszük alapul.)

Na már most, a felvázoltak szerint, a rendelkezésre álló azonos feltételek és keretek ellenére – sajnálatos, de – az infó utáni lépcsőfokon kevesen képesek előrelépni. Lent pediglen végbemegy minden nap a kultúra károsodása és károsítása, amit Postman így ír le: „Két lehetőség van, amikor a kultúra szelleme károsodhat. Az első esetben – Orwell írta le – a kultúra börtönné válik; a második esetben – Huxley írta le – a kultúra varietévé züllik le.” Utóbbi azért lehet megtévesztő, mert a jovialitás vigyorgó maszkját viseli – így Postman.

Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, mennyi körültekintés és előítéletektől mentes szemlélet szükségeltetik az erősen vakító fényt és nyomasztó árnyékot vető médiához való viszonyunk kialakításakor, valamint a vele szembeni reális elvárásaink megfogalmazásakor, mert különben úgy járhatunk, mint a feszületet megrendelésre faragó mester: miután a kész munkában a megrendelő kifogásolta a Megváltó nem eléggé fájdalmas arcvonásait, a mester addig javítgatta, mígnem a végeredmény láttán csak ennyit mondott: Na, most vigyorog, hogy törné ki a nyavalya!

Csakhogy nem az olvasó vigyorog, hanem – a média.

Jegyzetek:

1 Ez az emlék a nagyváradi kaszárnyában töltött idő hagyatéka.

2 Leopoldo Galtieri argentin tábornokról, aki az általa kirobbantott Falkland-háború során messze túlbecsülte mind országának, mind saját magának a képességeit; szokás a megnevezést az erre különösen hajlamos latin nemzeti vonásokkal is asszociálni.

3 „Kis trójai falovacska” mindmegannyi audiovizuális médium, amelyen belopakodnak saját négy falunk közé, sokszor destruktív, valódi infószemetükkel; így váltotta fel a politikai diktatúrát a média diktatúrája, legalábbis bizonyos szempontból. Az is igaz azonban, hogy a mai politikai hatalma(so)k leginkább vagy csak egyedül a médiától tartanak. Ez is valami!

4 Klaus Wiegerling: Medienethik, Stuttgart, 1998.

5 Feljegyezték, hogy az Atlanti-óceán fenekén lefektetett kábelen Angliából Amerikába közvetített első hír, tehát infó ez volt: Adelheid hercegnőnek szamárköhögése van. Sajnos, szamárköhögésünk azóta is tart.

6 Itt felvillan Erasmus gondolata: „A balgák vétkezésre képtelenek.” Geyer pedig így ír: „A balga túl buta ahhoz, hogy vétkezzen, az értelmes pedig túl okos ahhoz, hogy erényes legyen” – Nietzsche után. Mindezt ismeretlen német versfaragó így foglalta rigmusba (rögtönzött fordítás): A fejekben társul gyakran / butaság szívbéli jósággal, / míg a jobb szellemiekkel / főképp a gonoszak rendelkeznek. (In Horst Geyer: Über die Dummheit, 1984, 281. old.)

7 „Szóval az a legjobb tudomány, mely bennünket jobbakká tészen inkább, mint tudósbakká: ez a mi indulatinknak kormányzásában, és hajlandóságinknak egyeztetésében áll.” (Írja Horvát József Nagyszombatban, 1764-ben).

8 „Non datur tertium sive medium inter duo contradictoria” – két (merőben) ellentétes dolog között nincs harmadik vagy középső.

9 Neil Postman: Wir amüsieren uns zu Tode. Fischer Verlag, 1998 (angol eredeti: Amusing Ourselves to Death); Die zweite Aufklärung, Berliner Verlag, 2000 (angol eredeti: A Bridge to the Eighteenth Century); Postman elhunyt 2004-ben.

10 Valójában dantei gondolat: „Saetta previsa vien piú lenta” – az előre látott nyíl(vessző) lassabban közeleg.

11 Ma, 2004-ben a Concorde múzeumba került, a Boeing azonban tovább repül.