Gittai István

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Elfekvő kézirataimról

Több hónapos veszteglés, „tollászkodás-szünet” után próbálom felvenni, tovább gombolyítani visszaemlékezéseim fonalát, csakhogy a kezdeti lendület, hit erősen megcsappant bennem. Ugyanis égen-földön keresem, de nem és nem lelem a motivációt, azt, hogy miért is írjak. Tudniillik: elmúlt évekbeli negatív tapasztalataim unos-untalan azt sugallják, hogy semmi, de semmi értelme manapság a pennával végzett munkának. Hiszen: négy-öt kötetnyi kéziratom (vers, rövidpróza, két pályakép s eme félig megírt önéletrajz is) ott vesztegel, porosodik a könyvespolcomon. Ahhoz, hogy nyomdába kerüljenek, sok-sok pénz kellene! Az meg énnékem nincsen. Az állami pályázatkiírók – és a könyvkiadók is – szerzőket megalázó packázásaihoz pedig se vastürelmem, se jó gyomrom már. Továbbá az a tény is megemészthetetlen számomra, hogy az írói munkát manapság már senkinek se akaródzik honorálni. A kiadó ingyen akar hozzájutni a kiadás jogához, a nagyérdemű olvasó pedig elvárná, hogy ajándékként osztogassák neki a könyveket. Az írói munka tájainkon, lám, ily módon végképp értelmetlenné vált. De hogy e pillanatban mégsem dobom a sutba a tollat, az éppen a polcon veszteglő kész kézirataim miatt van. Legalább én becsüljem azt, amit az elmúlt esztendőkben pennámmal elvégeztem. Rövidpróza-kézirataim paksamétájában például ott lapul a Hópehely esélye a lerben.

Kacagva azt mondja Cimbora az én esélyemről: „hópehely a lerben”. Hirtelenében bebújtam volna a kamrába, a befőttesüvegek mögé, hogy ne is lássam, ne is halljam többé ezt a világot. Ehelyett csak nyeltem egy nagyot zavaromban, majd miután a váratlan billentés okozta meglepetésből szerencsésen talpon maradtam, úgy a szeme közé néztem Cimborának, mintha a világ proletárok egyesületét dörgölném az orra alá. Azt is akartam! Hogy ránézésemtől mi ment végbe benne, mi nem, pontosan nem tudom, de magabiztos kacaja megsavanyodott, és mentegetőzve azt mondta: „Különben sem tudnálak elképzelni hópehelynek, mely csak úgy belibben a lerajtón.” Én akkorra már visszacsillapodtam a medrembe, és kedvenc merengő játékomat kezdtem el játszani. Nem érdekelt már az esélyem, miként Cimbora legújabb értesülései sem. Havazást játszottam. Én voltam az ég, ahonnan havazik, és én voltam a Rézalja, a Hegyhát, a Hegyköz, az Érmellék is, mely hajnalra pompásan behavazódik. És én voltam a vakkantás, a kukorékolás, a reggeli harangszó és a lábnyom is a hóban.

Istenem, amikor ilyet játszom, szeretteim közelségét is ott érzem. Ilyenkor ölelhetnékem támad. Mennybéli segédlettel megnyugtatóan helyükre kerülnek a dolgok. Hasábfa a kályhába, füst a kéménybe, csengő a csikó nyakába, szánkózás a domboldalra, gyermekzsivaj Weöres Sándor rímébe, kalácssülés a lerbe, Cimbora a páholyba és így tovább.

Azért becses számomra ez az araszos, mert a magja vaskosan valós. S én éppen a vaskosságát igyekeztem a magam eszközeivel szalonképessé, tapintatossá tenni. A napi politikától tudniillik olyannyira megcsömörlöttem már, hogy a parlament épülete fölött is csak a pacsirtát keresem a szememmel.

A másik paksamétában másfél évtizeden át írott verseim alusznak. Lehetnek vagy százötvenen-kétszázan. Néhai hangulataim, amelyeket csakis a versforma képes mederbe fogni, befogadni, kebelére vonni s őrizni a nékem oly becses, színes kavicsokat. Ezen „alvó” verskéziratok közül emeltem be néhányat az általam szerkesztett Váradykon című, 2002-ben megjelent antológiába. Illusztrációként álljon itt a Búcsú Párizstól című vers, amelynek születéséhez csak annyit fűznék hozzá, hogy egy Párizsban élő disszidens magyar provokálta ki belőlem. Az istenadta némber autóbusznyi magyar, zömmel diák-turista füle hallatára azt találta kérdezni: Ő nem igazán érti azt, hogy a magyarok miért utálják úgy a franciákat. Nos, a vers utolsó soraiban, gondolom, sikerült némiképpen válaszolnom.

Az ősz itt is, mint odahaza:

elindulnak a levelek,

s az északi szél rálel a csontra,

ízületre.

Amúgy a tér – a Győzelem nevű –

minden márvány becse,

bronzcirádája mögül

felnyög a gyarmat.

Bóvlit árul itt a szerecsen,

fényképezkedik a japán,

s nyüzsög millió frankofon.

Párizs egyébként hatalmas

karácsonyfa, félelmetes

közlekedési dugókkal.

Versailles királyi pompáján

pedig messze-messze túlnő

Trianon igazságtalanja.

Ezért hát többé sose lássam.

1999. október 23.

A két pályaképkötet kéziratának egyike Szabó József (Ódzsa) váradi rendező életét, közel fél évszázados színházművészi munkásságát igyekszik felmutatni. Mintegy tizenöt hangkazettányi kecskeméti maratoni beszélgetés nyomán 2003 nyarán, kora őszén vetettem papírra a kétszáz oldalnyi kéziratköteget, amelyet elolvasás végett átadtam Ódzsának. Eltelt egy esztendő, s ő azóta is olvassa! Egy ízben telefonon érdeklődtem, hogy hogyan is áll az olvasással. Tömören közölte velem: „Pista, nem azzal van nékem bajom, amit te leírtál, hanem azzal, amit én mondok.” E pillanatban nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy valaha is könyv lesz a dologból. Ha nem, hát nem.

Miután az Ódzsa-kötet megírását befejeztem, 2003 októberében nekiláttam drága barátom, Morvay László grafikus, tűzzománcművész pályaképe megírásának. Sürgetett az idő, ugyanis barátomon a végzetes kór már szemmel láthatóan is elhatalmasodott. Lefogyott, szemében a fény törött volt, napi tanári munkáját pedig már csak kínok-keservek közepette tudta elvégezni. Óhajtotta, hogy írjak róla, hogy legyen egy könyv, egy színes album, amely majd őt megmutatja. Nekiláttunk, sok-sok órán át beszélgettünk soroksári műteremlakásában. És elolvastam több száz róla szóló újságcikket, kritikát. Karácsonyra el is készült a százoldalnyi kézirat, amelyet aztán ő is elolvasott. Néhány helyen kiegészítést, javítást és pontosítást eszközölt, amelyeket a magam során figyelembe is vettem. A kézirat azóta hajlékony számítógépes lemez memóriájában pihen. A barátom pedig a Kerepesi temetőben. Hogy mikor lesz a kéziratból album, azt csak a Jóisten tudja, hiszen annak kinyomtatására két-hárommillió forint is kellene. Vajon lesz-e elegendő ereje, kitartása özvegyének, Mártikának ahhoz, hogy azt a pénzt előteremtse? A magam részéről az előjegyzéses módszert látom a legjárhatóbb útnak, ugyanis Lászlónak az elmúlt harminc esztendőben több száz tanítványa volt a Gaál Imre Stúdióban és a pécsi egyetemen.

Az ismerős, baráti körből is találni lehetne jócskán olyanokat, akik minden bizonnyal szívesen előjegyeztetnék a művész színes munkáit bemutató albumot. S mindennek tetejében ott vannak a nagyváradi, a pécsi és az esztergomi katolikus püspökségek is, ahová stációsorozatokat készített tűzzománcból. És persze ott van Harkány, Ópusztaszer és Hévíz város önkormányzata is, amelyek a maguk során besegíthetnének némi támogatással, hiszen László ottani szabadtéri tűzzománcaival még sok-sok évtizeden át büszkélkedhetnek a helybeli lokálpatrióták. E kézirat-paksamétából az elhunyt barátomhoz írt Tűzben járt vala című verset idézném.

eMeL zománcképei alá

Egyszerű minden

akár az ég

az égrenézés

akár a fű

a beledőlés

akár az ásó

a kertkapu kinyitása

Szóval egyszerű

egyszeri juss

kócosan is

szépasszony teregetése

fehér lepedők

lobogása a szélben

Hát persze hogy az

piros és sárga

kék és rőtbarna

fehér és fekete

és kereszt és alkony

és álom és minthaharang

és minthamadár

Egyszerű mondom

egyszerű

mint ujjbegyedben

az érintő bizseredés

mint a szarkalábat szépítő

kópés kacsintás

mint szénásszekér

araszolása a dombon

Talán még ennél is

egyszerűbb

hajadon nyakíve

kamasz pehelyző bajsza

hómoraj nyúlnyom

menyasszony és vőlegény

násznép és tenger

és érzelemszótár

Ilyesmi minthatotem

Minthakagyló

Minthagyöngy

Tűzben járt vala

s kihűlt vala

minden

de el nem enyészik

de el nem enyészik

hiszen ragyog

hiszen egyszerű

hiszen egyszeri

De hiszen ujjlenyomat!

Nem és nem lelem a motivációt, hogy miért is írjak… panaszoltam volt imént. Mindennek dacára olykor-olykor mégiscsak írhatnékom támad. Olyan ez, mint a felhők, mint a Hold, a Nap, a csillagok sétája az égen. Mint a gólyák, a fecskék, a vadludak felkerekedése a nagy útra. Belülről jön, ösztöneim hozzák, a Mindenható tudta és terelgető, jóságos nógatása nyomán. Nem a kimért gyakorlati logika, hanem az érzelmi logika szertelen szabálya szerint cselekszem, amikor írok. Az álmodáshoz hasonlít leginkább. Révület, önkívület súlytalanságában lebegek. És kívül vagyok az időn is azalatt. És ez nekem jó. Akár a végtelen simogatás, amelyben lakom. Hát ez az én pazar, égi honoráriumom. Amiért igenis érdemes írni.