Finta József

Rendetlenség az építészetben

Immáron tíz-tizenkét éve minden húsvétot Velencében töltünk. A számomra (is) igen későn érkezett polgári létezés egyik formája-jele ez az utazás, ugyanabban a kis panzióban szállunk meg – a Pensione Bucintoróban, a Riva dei Schiavoni végében, az Arsenaléhoz vezető csatorna sarkán. Nyikorgó falépcsők, talán ha 20-25 szoba, ugyanaz az öreg pincér egy évtizede, s a kis hotelt vezető nagyon kedves, sohasem öregedő olasz család, amelynek fiatalabb nőtagjait mindig összetévesztjük…

Ám a nagyon borsos árú szobáért – amit a ház „csillagszáma” egyáltalán nem indokolna – cserében fenséges látvány fogad mindenkor: a Palladio tervezte Santa Maria Maggiore, szemben messze a Santa Maria della Salute, a Campanile, a San Marco kupola hullámzása, s a nagy rakpart (az egykori rabszolgapiac) Vivaldi templomával.

Velence sohasem unható meg, mindegyik utunkon felfedezünk egy-egy új teret-hidat-csatornát-palotát – s persze mindig jó a kávé is, hidegben, esőben, szélben pedig a grappa.

A Salute mögött lemenő nap s környezetének felhőjátékai, érkező és elfutó viharfelhők, a tenger állandó színjátéka, az egymáshoz csapódó vaporettók éjszakai zajai, a fény miséje nagyszombaton a San Marco csak ilyenkor s ily módon felragyogó aranymozaikjaival – nos, ezek visznek el minden évben bennünket erre az oly sokak által szapult, nemszeretem helyre.

Mert Velencében REND van – évszázadok óta szinte változatlan rendje a vizek által összefogott s felszabdalt épített világnak. Még a paloták furcsa csalásai is rendet sugároznak a Canale Grande felé fordított pompázatos kőhomlokzataik mögé bújtatott foszladozó-málló téglafalaikkal.

Rend van az utcák és terek, lagúnák, csatornák, hidak struktúrájában, a templomok és házak, kémények és erkélyek, ablakok és ajtók cizellációiban – e komplex pusztulásban is jelenvaló emberi-isteni rend, a mikro- és makroelemek egymásból származó azonossága.

És persze rend van másik kedvenc olasz városunkban, Firenzében is, meg Bologna központi tereiben, Sienában, Arezzóban, San Gimignanóban – de rend van Párizs Latin negyedében és a Citében, vagy a Marais negyed környékén – rend él a nagy bajor-német romantikus út városkáiban – s milyen természetesen párosul ehhez a felsoroláshoz a legújabb idők rendje Tapiolában, Finnországban – azaz a REND nem csupán a múlt idők sajátja.

Vajon mikor robbant szét, mikor bomlott fel ez az egynemű világ, mikor vált építészete heterogénné, hektikussá, izgalmakkal és idegbajokkal telítetté, mikor veszítette el az épített környezet humán tartalmát – mikor jutott a káosz olyan, immáron szinte megemészthetetlen szintjére, mint amilyen zűrzavart jelenünkben mutat filozófiájában, tartalmában, formáiban, egész habitusában?

E detonáció első jelei már a 19. század második felében jelentkeztek – az urbanizációs robbanás, az ipari, technikai, tudományos forradalom szülte eklektikával, amely szétszabdalta a középkori térszöveteket s párizsi hausmanni mintára alakította Európa nagyvárosait.

Ám még annak a nagyon is telekspekulációs, térszerkezeteiben néha bizony rajtakaphatóan embertelen, ám gondolati értelemben mégis némi egységet mutató, s épp gesztusainak méltósága, nagyvonalúsága által is szépnek mondható historizmusnak a RENDJE is megkap – hogy csak a pesti Andrássy utat, a párizsi boulevard-okat, Bécs ringjét említsem.

Aztán egy fantasztikus nekirugaszkodás: a szecesszió, amellyel az építő ember még egy kísérletet tett a tárgyak világának egységesítésére, a formák humanizálására, a szépre vágyó test és lélek esztétikai igényeinek kiszolgálására – s minderre a nemes kísérletre, e kudarcra ítélt csodára összesen is alig három évtizede maradt.

Aztán a világháború, a technika totális diadala, az átformált tudós-technicista gondolat forradalma, az IZMUSOK minden múltbélit eltörlő lendülete, a modern mozgalmak első kísérletei egy ÚJ VILÁG megteremtésére, a konstruktivista gondolkodás diadala, Sant Elia városálmai – s egy nyugvópontot kereső és majdnem megtaláló klasszikus modern, a lelket is mércével kalibráló, de (hitem szerint) nagyon is etikus gondolkodású, szociális-társadalmi töltetű BAUHAUS (hogy kikapnék e kijelentésemért az organikusoktól), ez is a NAGY REND újrateremtésének, visszaszerzésének erőfeszítése, máig ható erejű vágya és gesztusa!

S újból egy világégés, nagyobb és borzasztóbb az előzőnél – a II. világháború –, a széria modern mindent letaroló primitív mozdulataival, szociálisnak álcázott antihumánus filozófiájával, a tömegtermelés-tömegember párosával, tönkretett és alig élhető városokkal és városrészekkel, Budapest paneles övsömörével, családirtó kis egyenlakásaival, az ÁLREND gondolati, politikai, társadalmi, vizuális „koszolásaival”.

Néhány szerencsésebb ország és nép – így pl. az ÉSZAKIAK – megmenekültek ettől a pusztító mozdulattól, s saját rendjüket, tiszta és szép léptéküket át tudták menteni jelenünkig.

Ám az alakuló „szép új világ”, az egyre erősödő, életünket-életformáinkat, viselkedés-, család-, munkaformáinkat átformáló információs detonáció s a motorizáció totális térnyerése újabb és újabb építészeti káoszokat hoz létre, amely káosz-sorból immáron alig lehet kilátni – remélni egy elviselhetőbb humán karakterű kifejlettebb, emberformájúbb jövőt.

A PIAC, a TŐKE, ez az átláthatatlan, megérthetetlen absztrakt erő új törvényeket hoz, átrendezi az építészet TARTALOM-IDŐ-ÉRTÉK mércerendszerét, az eladhatóság újratermelő vágya-érdeke elviselhetetlenül felgyorsítja az avulási folyamatokat olyan szintig, hogy a telek (jó helyen feküdvén) immáron magasabb árat képvisel, mint a rá húzott ház, s ha a kívánt nyereségtartam úgy kívánja – új épület is kerülhet a 20-30 évet élt (netán még esztétikai értéket is képviselő) objektum helyére.

Az új rend rendetlenségei egész életünket átmarják, az egykor élő utcák autóparkolókká silányultak, a valaha élt üzletek szupermarketekbe tömörülve próbálják átmenteni egzisztenciájukat egy kivehetetlen képű jövőbe, a hivatalok kaotikus, zavaros rendeleteket hoznak az általuk folyamatosan félreismert káosz megfékezésére, a NYERESÉG, az ELADÁS DIKTATÚRÁJA újabb és újabb stílusokba, stílusparódiákba kényszeríti az építészetet, s próbálja belénk szuggerálni, hogy eme pénzorientált tettei értünk, életünkért hozatnak létre.

Persze, a KÁOSZBÓL kivezető utat etikus erők is keresik – s az egész KOR keresi önkifejezési formáit.

A technika-technológia-anyagipar teremtette lehetőségek egyre gazdagabbak, egyre hívogatóbb megoldásokra biztatnak – s valóban perelhetetlen az az igazság, amely szerint MINDEN KOR JOGA KIFEJEZNI ÖNMAGÁT formában, funkcióban, esztétikai értékben.

Új, eleddig elképzelhetetlen léptékű terek, térszövetek jönnek létre, a hátrahagyott ún. gyalog-építészet törvényeit átlépve a TÉR horizontális és vertikális értelemben egyaránt kirobban, kiszabadul, s új dimenziókba lép át.

S új, szinte a science fiction kategóriája szintjét is meghaladó formavilág teremtődik Zaha Hadiddal, Noxszal, Morphosisszal, Eisenmannal, Coop Himmelblauval, Viguerral, Peter Cookkal – a dekonstruktivizmus és a LODING újabb és újabb csodáival, a megkérdőjelezhető etikájú, érvelésű ún. bőr-építészettel (lásd. pl. Egeraat Dózsa György úti házát), a high-tech lenyűgöző fém-üveg transzparenciájával (Renzo Pianóval, Fosterrel, Rogersszel), az önmagát folyamatosan megújító Calatravával, Japán konzekvens építészeti deklarációival a klaszszikus modernhez vissza-visszanyúló Richard Meierrel, a tér- és formadetonációk varázslójával, Frank Gehrivel – és a magyar példákra nem is térnék rá, talán tapintatból.

És persze, nem beszéltem (jelesül hazai „minták” penetrációira utalva) a tömegépítészet etikátlan és minden szakmai (emberi) törvényt áthágó kommerszségéről, arról a képtelen környezetszennyezésről, amely a világ egészére jellemző, de amelyben mi bizony meglehetősen élenjárók vagyunk (lásd pl. a budai hegyeket felemésztő szenny-építészetet, vidéki városának ilyetén tönkretételét – s kesereghetnénk még eleget e témában).

Pár hete eljutottam egy kiállításra, a KÉVÉS-GALÉRIA azon bemutatójára, amely az új SANGHAJRÓL szólt.

Az egyébként kitűnő fotókon ábrázoltak mélyen megdöbbentettek. Miként lehetséges az, hogy egy sok ezer éves kultúra, egy saját nemzettudatában nagyon is erős hatalmas nép (elnézést a durva kifejezésért) ilyen széttárt lábakkal fogadta a nemzetközi tőke felháborítóan idegen eredetű, nemzeti konszenzusokat nem kereső építészeti gesztusait, az ezerszámra épülő felhőkarcolók rémdrámáját, amelyeknek árnyékában meghúzódva még ott mocorog az örökölt kínai élet, pici papírfalú házak, szűk utcák szövetében bicikliznek, főznek, tolonganak, üzletelnek – miközben már rájuk borul a háttérben csillogó (e tájtól oly idegen és valóban kommersz) százemeletes ház góleme.

Ha egy ilyen erejű és ekkora nép ekként hódol be a totális globalizációnak, mit kezdjünk mi magunkkal, nyomorultul szétvert nemzettudatunkkal, identitászavarainkkal, manipulált (visszamanipulált) múltunkkal, kérdőjeles, periférikus európai jövőnkkel – de gyönyörű hagyományainkkal, perelhetetlen értékű és a világban oly kevéssé ismert kultúránkkal?

Pár szóval szeretnék felvázolni még néhány olyan számomra fontosnak gondolt problémát is, amely az eddig elmondottakból kimaradt.

Nehéz lenne megkérdőjelezni, hogy az építészet meghatározó összetevőjében mérnöki tudomány és szakma, s e tudomány legegzaktabb mércéje saját hasznossága.

Úgy látom, hogy a jelen élvonalbeli (vagy annak menedzselt) építészetének figyelme nem erre a primer feladatára fókuszál, hanem elsőrendűen a KOR vizuális-esztétikai önkifejezési problémáival foglalkozik.

A tudomány kutatásai szerint a világ energia-háztartása 2050 tájára teljesen felborulhat, ha a ma még fejlődőnek nevezett országok (pl. Kína, India) egy olyan civilizációs szintre vágyva (joggal), mint fejlett társaik, e cél érdekében ilyen mennyiségű hagyományos energiát is próbálnának felhasználni. E helyzetben a jelzett tragédia nagy valószínűséggel bekövetkezhet.

Ha tehát az oly sokszor tárgyalt, netán túltárgyalt esztétikai minőség problémái mellé odatársítjuk a komplex társadalmi hasznosság, az életminőség javítása és a jövőbe látás igényeit is, nem volna szabad továbbgondolkodásunkból kihagyni azt sem, hogy évtizedek múlva, egy ránk kényszerített anyagtakarékos és energiatakarékos világ milyen építészetet képzelne el magának.

Ha ez az út oda vezet, hogy még könnyebb, még hártyaszerűbb s anyagaikban visszanyerhető építéstechnikákat használunk, fokozottan merül fel e házak energiaháztartásának, energiaigényének kérdése. Ha pedig az út oda (ill. vissza) vezetne, hogy nehéz, időálló, stabil, tartós anyagú épített világban gondolkodunk, a rohanó idő által felvetett erkölcsi élettartam, erkölcsi avulás kérdéseivel kerülnénk szembe.

Az építészet mihamarabb rákényszerül, hogy az anyagtudománnyal és energetikával közösen, intenzív együttműködésbe kezdjen önnön jövője ilyetén problémái és azok válaszadásai tartalmi-funkcionális, mérnöki-építési – és persze téralkotási és vizuális-esztétikai kutatásai tárgyában.

Egy KORBÓL nem lehet kilépni, gondolati anakronizmusokból nem lesz folyamatos, értéktartó kultúra, nem lesz építészet visszaálmodott formákból és anyagokból, nem ragadhatjuk ki magunkat az európai és világtrendek sodrásából.

Ezért, ha saját magunkban, gondolatainkban, világban elfoglalt helyünkben, józanul végiggondolt és érvelt jövőnkben, politikánkban nem teszünk rendet, akaratainkat nem fókuszáljuk egy irányba, ne képzeljük, hogy egy KAOTIKUS, RENDETLEN FILOZÓFIÁJÚ, ABSZTRAKT PIACI ERŐK ÁLTAL MOZGATOTT VILÁGUNK EGY MOLEKULÁJAKÉNT ÉLVÉN ÖNMAGUNK RENDJÉT ÁLTALÁBAN MEG FOGJUK, MEG TUDJUK MAJD TEREMTENI – EKKÉNT ÉPÍTÉSZETÜNKBEN, TÉRVILÁGUNKBAN IS.

Egy nemzet olyan építészetet kaphat csupán, amilyet érdemel (s ez nem az én megfogalmazásom). Nos, hát ez a FACTUM szomorít el mostanság leginkább, s kezdi ki egyre jobban született optimizmusomat!

(Elhangzott 2004. május 22-én
Nádasladányban)

Önéletrajz

1935-ben születtem Kolozsvárott. Édesapám, Finta Gerő, a Farkas utcai református kollégium magyar–latin szakos tanára (egyébként kiváló Eminescu-fordító), édesanyám, Csűrös Katalin, a gimnázium titkárnője volt. Gyermekkorom városáról kevés emlékem maradt – talán legjobban az 1800-as évek elején épült tanári lakás boltozatos-hűs „világa”, az ablakunkon benyúló hársfák illata, a ház mögötti kis kert intim szépsége az, amit máig hordozok magamban. 1941-ben apámat Váradra helyezték, ahol is megalapítója lett a Szilágyi Erzsébet református leánygimnáziumnak. Az iskola szép nagy parkja kiváló „játszóterem” volt, de (akkor már 7-8 éves voltam) jól emlékszem Nagyvárad eleven, izgalmas, lüktető életére, a Körös-partra, a Fő utcai MOZIRA (amelybe sokat jártunk), s arra, hogy először vittek el színházba! S emlékszem a szinte gyalogosan araszoló villamosokra, a konflisokra, a gyönyörű virágnyitó váradi tavaszokra, sétáinkra a Kálváriadombra…

1944 késő nyarán jöttünk el Váradról, azóta Budapesten élek – immáron 59-60 éve (bár „erdélyiségemet” azóta is nagyon tudatosan vállalom). 1945–52 között a nagy hírű Lónyai utcai református kollégium tanulója voltam, s az iskola bezárása után már más helyen érettségiztem 1953-ban. Még az évben felvettek a Műegyetem Építész Karára (53 a „Nagy Imre-év” volt, amikor is a kitűnő érettségi még a „rossz káderek” számára is helyet biztosított az Egyetemre). 54–55-ben (az 56-os forradalomig) a Rajzi Tanszék demonstrátora voltam, s e tanszékkel később is szoros kapcsolatokat tartottam. 1958-ban – igen nagy szerencsével – bekerültem a LAKÓTERV nevű „nagy szocialista” vállalathoz, s még ez évben felvettek a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolájára, amely kitűnő posztgraduális képzésnek bizonyult, kiváló előadókkal, mesterekkel s állandó versenyre inspiráló tehetséges fiatal építészek társaságával. Igen sok tervpályázaton indultam abban az időben, és sokat meg is nyertem. Első önálló munkámra – egy dunaújvárosi garzonházra, klubra, üzletházra – Ybl-díjat kaptam, 1970-ben pedig salgótarjáni üzletközpontomért Állami Díjjal tüntettek ki. 63-ban megnyertem a PESTI DUNA-PART RENDEZÉSÉRE kiírt országos pályázatot – s e pályázat alapján indulhattam 1966 elején a HOTEL DUNA INTERCONTINENTAL tervezésére kiírt versenyen, s e verseny végeredménye alapján – 30 évesen – megkaptam ezt az óriási és végtelenül nehéz munkát (korán jött ez az „öröm”, még az egészségemet is megviselte e viták kereszttüzébe került NAGY HÁZ).

Az Intercontinentalt (mai Marriottot) igen sok szállodamegbízás követte itthon és külföldön (pl. a pozsonyi BRATISLAVA, a brnói VORONYEZS szállók, a bécsi Hotel Hungária, a budapesti Novotel és Penta [ma Mercure], a Váci utcai Taverna, a Liget szálló, a Duna-parti Fórum [ma Intercontinental], a Hotel Kempinski stb.).

1994 végén műtermemmel együtt kiváltam a Lakótervből, s önálló céget alapítottam Finta és Társai Építész Stúdió névvel. Már saját Stúdiómban terveztem a Budapest Szabadság téri BANKCENTERT, a RENDŐRSÉGI SZÉKHÁZAT (az Országos és Budapesti Rendőr-főkapitányságot), a belvárosi Millennium Centert, a Műegyetem Informatikai Karának épületét, ill. eddigi „legnagyobb” munkámat, a WESTEND CITY CENTERT.

1991-ben az Amerikai Építészeti Intézet (FAIA) tiszteleti tagjává választottak, 1984-ben a műszaki tudományok doktora, 85-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 95-ben rendes tagja lettem. 1993 óta a Műegyetem c. egyetemi tanára vagyok, alapító tagja a Magyar Szépmíves Társaságnak és a Magyar Művészeti Akadémiának; s tagja lettem az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának is.

Minden címem, rangom, különféle „beosztásom”, tudományos és közéleti tevékenységem mellett, és mindenképpen azok FÖLÉ HELYEZVE – építész vagyok, aki házak tervezésére szerződött az ÉLETTEL. Ez a munkám.

Nagyon szeretek rajzolni, több hazai és külföldi kiállításon mutattam be „útirajzaimat”, grafikáimat, festményeimet. Útirajzaimból állítottam össze 2000-ben kiadott „RAJZOSKÖNYVEMET”. Szeretek utazni (s utazásaim alatt rajzolni), s szeretem a klasszikus szimfonikus zenét.

Mint tervező építész, confessiómat igen sokszor publikáltam és adtam elő cikkekben, könyvekben, előadásokon, vitafórumokon.

Az építészetet – szellemi és materiális értelemben is – szolgálatnak és szolgáltatásnak tekintem, ez primer funkciója. Morális értelemben gondolom elhibázottnak, ha önmegvalósításom okán és érvelésével a használat értékeit, a házba helyezett emberi mozgások szabadságát, az épület jövőbeli életének mobilitását csökkenteném és csorbítanám. Minden ház „jellé” válhat, ha tehetség fundamentálja; ez olyan evidencia, amelyet nem lehet erőszakos, öntörvényű úton keresni és megvalósítani.

Hiszek abban, hogy volt, van és lesz magyar – és közép-európai – építészet, s nem hiszem, hogy bármikor is létezhetne „magyaros” architektúra. S perelhetetlen igazságnak tartom, hogy az építészet mindenkor saját kora legfejlettebb technikája segítségével kell hogy kifejezze magát; mióta létezik ember és építészet. Ez a „szakma” ekként működik, ez „teremtő” munkánk lényege.

Budapest,
2004. július 22.