Sorstükör

(Magyarság- és istenes versek)

Mi nem alkottunk világraszóló filozófiai rendszereket, ellenben hatalmas katedrálist emeltünk költeményekből. Poétikusabb alkatúak lennénk másoknál? Talán a történelem hozta úgy, hogy a tiszta racionalitást igénylő bölcselettel szemben nálunk az önkifejezésnek inkább ez az érzelmi-indulati (affektív), költői formája nyert igen jelentős teret a lét- és sorskérdésekkel való szembesüléseink folyamán. Nem is igen történhetett volna ez másképp, hisz amahhoz huzamosabb szélcsendes történelmi időszakok kellenek, amiben nekünk, tudvalevően, nemigen volt részünk. A hektikusan változó históriai helyzetekből fakadó kollektív és egyéni lét- és (sors)kérdésekre adandó válaszoknak a költészet, általában az irodalom – utólag megállapítva – valahogy megfelelőbb formája volt. Hisz a költészet vallomás, feltárulkozás, közlés és tudósítás egyszerre. Ahhoz, hogy megfeleljen rendeltetésének, a versnek túl kell lépnie önkörén. Az üzeneteknek pedig címzettjeik vannak. Mint például mi most, a globalizmus bárki-, illetve senki-földjére taszított erodált nemzettudatú mai magyarok. Fiatalok – akiktől döntő módon függ, hogy lesz-e magyar holnap vagy se –, illetve közép- és idősebb nemzedékbeliek. Akiket a közelmúltban Medvigy Endre, a jeles irodalomkutató ritka szép ajándékkal lepett meg. Egy remekbe szerkesztett bibliányi magyarság- és istenes versgyűjteményt nyújtott át, kiválogatva azokat a magyar költészet rendkívül gazdag kincsesházából. (A magyarokhoz. Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig. Felsőmagyarország Kiadó, Kiskapu Kiadó, 2004.)

Tette ezt azzal a nemes szándékkal, hogy szellemi táplálékként naponta magunkhoz véve, megerősödjünk önérzetben, méltóságban, hogy bizakodóbbá válva sokasodjunk, gyarapodjunk és megmaradjunk annak, amik voltunk, vagyunk és mindig is lenni szeretnénk: embernek és magyarnak. Ahány vers, ugyanannyi tanúságtétel: drámai és tragikus mozzanatokban bővelkedő ezerszáz esztendős Kárpát-medencei történelmünk hiteles művészi lenyomatai, egy kötetbe foglalva. Identitásunk mélyrétegeinek felragyogtatása ez az antológia, folytonosan veszélyeztetett nemzeti létünk, kilátásaink egyféle sorstükre, nemzeti önértékeléseink formáinak, módozatainak egyik legfontosabbika. A költészet a lélek ünnepe. Amikor alkalmanként örvendezni összesereglünk, örömünket versekkel tetézzük; ha fájdalomtól meggyötörten tekintünk magunkba, vigaszul és azért, hogy az igaz eszmék és nemes érzelmek forrásából merítve megtisztuljunk és erőt gyűjtsünk újabb küzdelmekhez, szintén a versekhez folyamodunk segítségül. S minthogy az embereknek szükségük van időnként ünnepekre, úgy néha-néha kinek-kinek be kell vonulnia a költészet szentélyébe: emlékezni régiekre, eltöprengeni egyéni és nemzeti-közösségi lét- és sorskérdéseink fölött, elmélyedni a teremtés és az elmúlás misztériumában, elmélkedni megmaradásról és nemzethalálról, személyes életgondokról, felemelő és megrendítő tapasztalatokról, leigázottságról és függetlenségről, szabadságról és rabságról, méltóságról és önfeladásról – az Életről.

Nekünk pedig, akiknek mindenkor gyűszűvel mérték az örömöket és szakajtóval „bőkezűsködték” a megpróbáltatásokat, tanácsos volt jól meghányni-vetni a dolgokat, körüljárni a miérteket és hogyanokat, s főleg okos-bölcs döntésekre jutni, hogy derüljön is végre, ne csak mind boruljon fejünk fölött az ég. A kollektív emlékezet is zavarban van annak megítélésében: hányszor is álltunk árva egymagunk szemben a durva túlerővel, minden külső segítség híján, már-már teljesen reményvesztve? Hányszor volt úgy, hogy a küszöbünkig nyomakodott az ártó szándékú Gonosz? Hányszor harapott belénk annyira mohón, hogy a végső pusztulás rémképe is felködlött előttünk? De amikor a legreménytelenebb pillanatokat szenvedtük, váratlanul felénk nyújtotta kezét az Úr. Aki mentsvárunk és biztos menedékünk minden időkben. („Tebenned bíztunk eleitől fogva”; „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!?”) Katolikus és protestáns költők Mária-énekekből és zsoltárokból zengő bástyafalakat emeltek körénk már akkor, amikor az ökumené gondolata tán még ki se csírázott. Bizony, könyörületes volt hozzánk a Fennvaló. Csak ezzel magyarázható, hogy versirodalmunkban magyarság- és hitköltészet olyan közel áll egymáshoz, hogy igen gyakran egymásba is szervesültek. Ez a tudati-érzelmi közelség, már-már azonosság lehet a magyarázata annak is, hogy legszentebb ügyeinkben – anélkül, hogy a kizárólagosság vétségébe estünk volna – hozzánk magyarítottuk még az Istent is: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” (Petőfi: Nemzeti dal)

A nemzet ezerszáz éves európai folytonosságának a csodáját és felemelő ethoszát mutatja be versekben Medvigy Endre filológiai igényességgel és nagy hozzáértéssel szerkesztett versantológiája. Verskultúránk egyféle hossz- és keresztmetszeti teljességét nyújtja a versben utazóknak. Alámerülve, megmerítkezve az igaz-szép gondolatokban és érzelmekben, bizonyossággá izmosodik bennünk az az öreg sejtés, hogy legjobb költőink mindenkor és minden körülmények között együtt lélegeztek a nemzettel. Újfent és ismét megbizonyosodhatunk afelől, hogy a népet, a nemzetet, a hazát szeretni, félteni, óvni, vagyis szolgálni csak őszintén, szilárd kötődéssel, kellő alázattal és erős hittel lehet. Ha kell, ostorozva is a „Kedvest”! Forgatva a könyvet, csodálkozva látjuk, milyen sokan voltak, akik nagyon szerették, féltették, óvták e hazát és ezt a nemzetet, amelyből maguk is vétettek. Esedeztek, könyörögtek érte és pöröltek vele. Mindig érte, sohase ellene! Azt hiszem, kevés nemzetnek van olyan gazdag nemzet- és hazaféltő, vagyis hazafias költészete, mint nekünk. Talán a folytonos veszélyeztetettség, az időről időre megismétlődő holtvágány-sors okán is.

Anélkül, hogy túlértékelnénk Medvigy Endre szerkesztői teljesítményét, megkockáztatjuk azt a merész gondolatot, hogy a kötetbe rostált költemények legjava a nemzet mindenkori testi-lelki higiénéjének tükre és záloga. Különösen olyan ínséges időkben vagyunk segítségükre utalva, mint amilyen ez a mostani is. Hisz még az ezerféle furfanggal bomlasztott, csökött nemzettudatúvá manipulált nyelvtestvéreink is életre szóló katartikus élményt, hitet, erőt meríthetnek belőlük. Hogy megmaradjunk.

Medvigy Endre szerkesztői koncepciójában csupán egyetlen alapvető szempontot érvényesített, de azt következetesen, mély morális meggyőződéssel. Fittyet hányva volt tiltásoknak, rosszallásoknak, mű-érzékenységeknek, szűkkeblű érdekeknek: minél teljesebb igaz képet adni Kárpát-medencei „keresztény magyar létfolytonosságunkról, nemzeti önértelmezésünk irányairól” (Bertha Zoltán), ismételten agyagba döngölt igazságainkról. (Ugyanez a kutatói elv vezérelte a jeles irodalomkutatót akkor is, amikor az ideológiai indíttatásból bemocskolt, agyonhallgatott nagy székely író, Nyirő József életművét emelte – hosszú szilencium után – ismét az olvasói köztudatba, leseperve mind az életműről, mind a szerzőről a bajkeverők minden mocskát.)

A magyarokhoz két nagy szerkezeti egységre tagolódik. Az első rész (Magyar századok) az Ómagyar Mária-siralomtól tova Ady Endréig ível, kultúrtörténeti korszakok levegőjét is magával hozva. A második rész a Trianon utáni idők, a történelmi Magyarország feldarabolásának, szétszóratottságunknak – a Duna–Tisza tája, Partium és Erdély, Felvidék, Délvidék, Nyugati magyarság (öt ágú síp – Illyés Gyula) szomorú képét nyújtja a költői termések legjava révén. Később, a kárpátaljai magyar irodalom kialakulásával az ötágú síp hatágúra bővült.

Az ország szétdarabolásán, az ötvenhatos forradalom eltiprásán érzett fájdalom és keserűség, illetve a kommunista totalitarizmus szörnyűségei okán-nyomán ennek az időszaknak a költészetére a komorságba át-átcsapó borongósság, az önemésztés, a kétségekkel való küszködés nyomja rá a bélyegét, azzal a megjegyzéssel, hogy a költőket a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés esélyeit.

Valós igényt elégítettek/elégítenek ki a nyelvvédő versek. Harmadfélszázaddal ezelőtt a germanizálás kimérájával kellett farkasszemet nézniük az anyanyelv szentségét és mindenek-fölöttiségét hirdető költőknek. Baróti Szabó Dávid a nyelvében él a nemzet princípium jegyében szólította fel kora ifjúságát a veszélyeztetett anyanyelv határozott védelmére, szolgálatára: „Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved, / Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet… / Serkenj fel mély álmodból. / És szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz” (A magyar ifjúsághoz, 1777). Ebben a tekintetben mintha állni látszanék az idő Közép-Kelet-Európa tájain. Bő kétszáz évvel később ugyanis a kisebbségi sorba taszított utódállamokbeli magyarság legjobbjait is ugyanazok a súlyos gondok nyugtalanították, nyomasztják. Erdélyben a kíméletlen románosítás, Felvidéken a szlovákosítás, Délvidéken a szerbesítés, Kárpátalján az ukránosítás kényszerítették őket arra, hogy tollat ragadjanak anyanyelvünk védelmében. „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, / Ki borát issza: Élet borát issza, / Előre néz s csak néha-néha vissza – / S a kelyhet többé nem engedi el!” (Reményik Sándor: Az ige). Márai Sándor ide vonatkozó soraiban az emigrációban sínylődő magyar kisember anyanyelvvesztésének folyamatát írja le, drámai erővel: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.” (Halotti beszéd, 1950.) Medvigy Endre jól érzi a mindenkit egynyelvűvé silányító globalizációs nyelvi sovinizmus alig álcázott veszélyeit. Ezért igyekszik – kiemelkedő költői alkotások közlésével – ráébreszteni az olvasót az anyanyelv megőrzésének a fontosságára, arra, hogy a választékos nyelv használatával gátat vessünk ennek a feltehetően tudatos (szándékos?) nyelvrontó és nemzetpusztító folyamatnak.

Az említettek mellett egyéb erényeit is ide gondolva, ennek a páratlanul gazdag versanyagot felvonultató, alaposan átgondolt versantológiának ott (lenne) a helye minden magyar ember könyvespolcán, valamennyi iskola, felsőfokú intézmény könyvtárában. Napi olvasmányként kitűnő gyógyír identitástudatban gyengélkedőknek, illetve elsivárosodás, elkérgesedés ellen ebben a lelketlen merkantil világban.

Aniszi Kálmán