Szandra May a sivatagban,

avagy a (szonett)koszorús költő

Mielőtt érdemben nekilátnánk a Kinde Annamária kötetével való ismerkedésnek, néhány hiba kijavítása erejéig csapjunk fel korrektornak. A korrekt befogadás érdekében. Történt vala, hogy valaki, akárki – lett légyen korrektor vagy lektor, egyre megy – státusával (vissza)élve három ízben belemaszatolt Kinde szövegébe. A költői szabadság funkcionális eszközeinek csorbítását, szintúgy a költői üzenet valamelyes kisiklatását eredményező „bagatelleket” viszont nem hagyhatjuk szó nélkül. Mint ahogy azt sem, hogy a kötet szerkesztője elfelejtette megmódolni valamiképpen a szonettkoszorú lezárásának könyvgrafikai jelzését. Ilyenformán csak kellő figyelemmel lehet „észrevenni”, meddig tart a koszorú… Nos, korrigáljunk: a kötet 15. oldalán, a mesterszonett nyolcadik sorában a „lélek elhal, annyi az egész” helyett, a „lelke elhal, ennyi az egész” olvasható, ami nem csak a versmondat értelme, hanem eufóniája elleni „merénylet” is. A titokzatos jóakaró a kötetzáró vers első és utolsó sorába (94. és 95. oldal) úgy avatkozott bele, mint akinek nincs tudomása arról, hogy a költői „grammatika” olykor-olykor nem egyezik a hétköznapi nyelvtannal. Kindének, aki ebben a versében – és egyebütt is – poétikai eszközként használja a nyelvi vétségeket, illetve az elírásokat, arra volt szüksége, hogy „szabadok vagyok”-ot írjon, nem „szabad vagyok”-ot, továbbá, hogy a köznapi „már át sem üt a gézen”-ből „már át sem üt a gézán”-t produkáljon. Mentorék lelkiismeretes akárkije pedánsan „kivasalta” ezeket a részeket, ha úgy tetszik: kiszedte belőlük a költői pecsétet, méghozzá anélkül, hogy szerzőjükkel konzultált volna.

Töredelmesen bevallom, hogy nem csak a betűrend tiszteletben tartása végett – elvégre a „k” betűs Kinde a „b” betűs Boka után következik – javasoltam ezt a ma esti sorrendet a két szerző könyvének bemutatását illetően. Mivel Boka kötete éppen Kindével végződik, mintegy felvezetőként kínálta magát ez az elem, s önös szándékkal arra gondoltam: az előző Kinde-kötet kritikusa megkönynyíti a mostani Kinde-kötet recenzensének dolgát. Nézzük meg, miket írt a költő a harmadik könyvében, arról hogyan vélekedett a kritikus, vegyük elő a negyedik Kinde-könyvet, olvassuk el, s vessük össze: miben különbözik az előzőtől, és főleg mennyire erősíti a Boka-szövegben fellelhető pozitív ítéleteket, illetve mennyire gyengíti annak elmarasztaló megállapításait. Menten le is tettem erről a szándékomról, hiszen rájöttem: az efféle komparatista játék sokkal tér- is időigényesebb, mint a szerény alkalmi recenzió…

Első olvasatra inkább a kontinuitás, az eddig épített költői világ tágítása ötlik a versolvasó szemébe. Kinde tovább gyakorolja eddig jól bevált „költői erényeit”, formakészletét tovább cizellálja, eddig – éppen Boka által is kifogásolt – kísérletező sokszínűsége tökéletesedő sokoldalúságba csap, ismerősökként visszaköszönő „lírai hősei”, Szandra May, Sgt. Blitz, Tom Vanguard, Mániácsí János differenciáltabb és főleg mélyebb üzenetek hordozói. Kinde maszkjai mögül kitekintve hitelesebben kendőzi-mutatja „érző lelkének” közérzeti tipródásait-töprengéseit. Ami talán esztétikailag kevésbé releváns, de a kötet egészét tekintve fontos: az előzőnél egységesebb konstrukció ez, egy-egy könyvrész darabjai jobban szervesülnek ciklusokba, állnak össze ciklusokká, mint a költő eddigi gyakorlatában. A felfokozott költői „készenlét” izgalmas többrétegűséget eredményez. A költészet nemcsak a kimondásnak, hanem az elhallgatásnak is a művészete. A formai erőlködés, a mesterkéltség már ritka vendég Kinde háza táján. Amint szabadjára engedi önnön benső gazdagságát, amint leveti ballasztként ható „nem természetes” pózait, akár a fehérizzás hőfokáig eljutva égeti belénk, „ami fáj”.

Mindezek után nehéz eldönteni, hogy mennyi a tudatosság, a vállalás egy-egy sutábbnak tűnő megfogalmazásában, mennyi a rímek egybecsengését feloldó szándék, egy-egy kötött formájú vers rímtelenül árválkodó sorában, s mennyi a költői éberség. Most többet, szebbet, töprengtetőbbet kaptunk, mint eddig. Az már talán „irodalomszociológiai adalék”, hogy Nagyváradon, abban a városban, amelyik mostanság nem szenved „költőtúltengésben”, a város leányának, Kinde Annamáriának az első három kötetét nem, csupán ezt a negyediket adódik alkalma bemutatnia.

Befejezésül ejtsünk szót a költő legnagyobb ívű vállalkozásáról, a talán Arad, színházi este – a kötet beosztásából sajnos nem derül ki – címet viselő, természetesen mesterszonettel megfejelt szonettkoszorúról is. Ez a mű „megérne egy misét”, megérdemelné, hogy értő és érző módon mutassuk fel értékeit. Érdemes volna azon is eltöprengeni, mennyire és miért korjelenség a szonettkoszorúk művelése, hiszen Eszteró István után Kinde Annamária két hónapon belül immár a második poéta, aki szíves-örömest gyakorolja ezt a rendkívül igényes műformát, mely közel nyolc évszázada született II. Frigyes szicíliai udvarában, akkoriban, amidőn a „szicíliai” a „költő” szinonimája volt…

Jómagam már alaposan elfáradtam, s a tisztelt hallgatóság türelmével sem szeretnék viszszaélni. Ezért Kinde nagyopusának „kimerítő” elemzése helyett hadd kínáljak ízelítőül négy kortyot a Remény és félelem szonettjéből: „Ritkás álom vajúdik valahol, / a veres szemű farkas ott lohol. / Remény s félelem tölti be a házat: / Mennyit fizet az őszinte alázat?

Szilágyi Aladár

(Elhangzott 2004. november
25-én Nagyváradon,
a könyv bemutatóján.)