Prózapályázat

Eredményhirdetés

Pályázatunk kezdeményezésekor az az önös szerkesztői szándék vezérelt bennünket, hogy folyóvá dúsítsuk a folyóiratunk redakciójába csörgedező prózapatak áramlását. Özönvíz, mindent elsöprő áradat ugyan nem támadt a felhívásunk nyomán, de tucatnyi – ez nem minőséget, csupán mennyiséget jelez – közölhető, mi több: néhány antológiába illő írásmű érkezett. Egy ideig volt miből gazdálkodnunk, s reményeink szerint néhány szerző hűséget fogad a Váradnak, netán újabb híveket toboroz lapunk számára. Továbbra is sajnáljuk, hogy az Orvok árnyéka című pályamű szerzőjének kilétét pályázatunk lezártáig nem sikerült kiderítenünk. Nem kevés töprengés nyomán a nyerteseket illetően a következő döntés született:

I. díj: Murányi Sándor Olivér (Pisztrángrebbenés, Halálka);

II. díj: Merényi Krisztián (Agresszió);

III. díj: Tóth Ágnes (Csendélet);

Dicséretben részesült:

D. Mészáros Elek (Cigánypiruett);

Simon István (A néma rádiós).

A díjakat lapzártánk előtt adtuk át a nyerteseknek az Ady Endre Emlékmúzeum, a hajdani legendás Mülleráj termeiben. Alulírott kifejezte afölötti elégedettségét és örömét, hogy a szerzők fiatalja is – urambocsá! – öncélú mutatványoktól, tekervényektől mentes, olvasható, az olvasó számára is élvezetes novellával, karcolattal jelentkezett. Murányi Sándor Olivér kiforrott elbeszélő, átpoétizált szövegei finom lélekrajztól sem mentesek. Merényi Krisztián sajátos, öntörvényű világot épít, több jelentésréteget hordozó munkái egy kórboncnok biztonságával és „kíméletlenségével” teremtenek helyzetet és a helyzetbe illő figurát. Tóth Ágnes a tőle megszokott módon „érzelemgazdag realizmussal” pergeti külvárosi történeteit. Mindhármuk esetében a pályázati jeligés boríték felbontása előtt minden kétséget kizáróan rá lehetett „hibázni” a szerző kivoltára, hiszen egyéni hangvételű, senki stílusjegyeivel össze nem téveszthető írásaik közül már több megfordult a szerkesztő asztalán. Az eddigelé egyetlen rövidprózával jelentkezett D. Mészáros Elek, illetve Simon István munkájából még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Előbbi mikrorealista elemekkel elegy, szociográfiai vétetésű elbeszélése, utóbbi dinamikus, zaklatott felütésű novellája további küldemények révén nyugtathatja meg a szerkesztőt arra nézvést, hogy ráhibázott a szerzők képességeire, amidőn dicséretre méltónak találta őket.

Szilágyi Aladár