Szûcs László

A kultúra autonómiája

Divat mostanában a kulturális autonómia fogalmáról beszélni. Róla is, mellé is persze, mint mindig, ha valami hórukk-indíttatású, idényjellegû kampánytémáról van szó. Csak az a baj, hogy fontos dolgainkban, vagy a legalábbis lényegesnek látszókban, elsõsorban a kereteket látjuk, a kereteket kívánjuk megteremteni. A forma bûvölete az elsõ. Talán azért, mert a tartalom hozzáértést is feltételez.

Kell önálló anyanyelvi oktatási rendszer? Lett. S született egy sor olyan pénzfaló intézmény is, ahol javarészt korszerûtlen a munka, ahol a kínálat a két-három évtizeddel korábbi igények szintjén van. Beszélünk a civil szféráról, csakhogy e szervezetek között igen kevés rendelkezik a civilek számára fontos feltételekkel: anyagi biztonság, függetlenség, decentralizált társadalmi közeg. Talán ez utóbbi hiánya a legbosszantóbb, hiszen miközben a túlközpontosított román államban látjuk sok bajunk okát, a mi közösségünk, kistársadalmunk hasonló centralizáltság jeleit mutatja. Legyen szó egyházról, politikai szervezetrõl, oktatásról, médiáról stb. Fõ, hogy a nagy cél lebegjen.

Igazából a kulturális autonómia ügyével is ez a baj. Már megint egy ügy. (Mi sose leszünk ügyetlenek?) Úgy tûnik egyrészt, hogy ismét fontosabb lesz ennek a kereteit megrajzolni, s a feladatra a politikum vállalkozik önként, mondhatni kész tények elé állítva a közvetlenül érintetteket. Leegyszerûsítve: a kultúrából (is) élõk mondják meg a tutit a kultúráért (is) élõknek. Miközben kevés érték teremtõdik. S a kevés érték és értékteremtõ még kevesebb figyelmet kap. Ezért – ha már a szavakkal játszunk – a kulturális autonómia mellett, helyett, elõtt teremtsük meg a kultúra autonómiáját.

Aztán tárgyalhatunk a többirõl.