Merényi Krisztián költõ (Karcag, 1970). Magyarországi lapokban, antológiákban publikált. Önálló kötetei: Labirintusban (versek, 1997), A múlhatatlan ma (versek, 1997), Táncoló szobor (versek, 2004).
Merényi Krisztián
Engedje el a fogát!
Egyszer fájt a fogam úgy istenigazában. Épp Karcagon, és épp hármas ünnepkor. A városka maszekja csengetésemre kibillenti fejét az ablakon, ám amint észrevesz, visszarántja magát homályos szobájába.
Marad az ügyeletes rendelõ; hiába a huszonnégy órás készenléti szolgálat, a jelentéktelen kórházrészleg élettelenebbnek bizonyul, mint Hirosima atomtámadás után. Egy lélek sincs, fogfájás annál inkább. Éjszaka agyamig hasogat, csak a bivalyerõs gyógyszer enyhít. Álmomban patkányok rágják ki magukat a jobb felsõ hatos környékérõl. Masszírozhatom, nyomkodhatom arc- és koponyacsontomat, nem sokat ér; vörös hólyag fejemen már csak a drasztikus beavatkozás segíthet.
Hétfõn észak felé vonatozom. Újabb remény a cserépváraljai nomád táborozás elõtt. Mezõkövesd mégis csak nagyobb, mint Karcag – nyugtatom magamat.
Az SZTK-ban a 26-os sorszámmal kezemben. Én következem… Emlékeimbõl felderengenek a körülöttem csillogó, elavult kínzóeszközök. A szék akár egy inkvizíciós film legborzalmasabb díszlete.
Az NDK-atléta küllemû fogorvosnõnek szadista hangja mintha örökké egyfajta „jöjjbetegmegkínozlakélvezemisazutánmegnyugtatlak” körforgást szítana.
A dörmögõ hangú fogorvosnõ aligültömben felteszi a futószalag-kérdését:
– Mi a panasza?
– Itt felül…
– Na nézzük! Ha kopogtatom, fáj?
– Áááááááá!!!
– Meg lehet menteni! Egyik kliensem bal alsó ötösét 46-szor gyökérkezeltem, végül sajnos ki kellett húzni, de legalább megpróbáltam.
Vehemens kutakodása közben felesleges kérdésekkel borzolja idegeimet:
– Milyen fogselymet használ? A bal alsó hatost mikor tömték?
A választ meg sem várja, mintha nem is érdekelné.
– Adok egy érzéstelenítõt, de szóljon, ha véletlenül a nyelvét szúrom! Lazítson!
Szerencsére az ínyembe döf. Kiküld. 2 perc, semmi. 5 perc, semmi. 10 perc, semmi. Visszahív. Panaszkodom:
– Egy hangyányit sem zsibbad!
– Ritka, de elõfordul. Ez a reflexes idegmenekülés, ilyenkor az idegek elmozognak a tû elõl. Azért hadd lássam! Ha fáj, emelje fel a jobb karját.
Már a tû közeledésétõl majd bevizelek. Mikor fogamhoz ér, csillagokat látok, a PVC üléshuzatba mélyesztem körmömet. Kezem mint keljfeljancsi csapódik a magasba, kis híján állon verem kínzómat. Zaklatottan búcsúzom és a legelsõ maszek fogászatra rohanok.
Lenyûgözõ kerthelyiség villájának alagsorában a rendelõ. A kaputelefonba rekedtes hang:
– Üdvözlöm, parancsoljon!
– Jó napot! Rettenetes, már napok óta a…
– Jöjjön csak!
A légkondicionált elõtérben két középkorú, bodros hajú hölgy várakozik. Az árlista láttán rögvest csökken fájdalmam.
„Húzás: 9000 Ft
Esztétikai tömés: 12 000 Ft
Fogkõ-eltávolítás: 16 000 Ft
Gyökérkezelés: 8000 Ft
Gyökértömés (csatornánként): 6000 Ft”
Az asszisztensnõ kedélyesen érdeklõdik. Kikotyogom:
– Karcagon kezdõdött, amúgy budapesti vagyok…
Roppantmód elbizonytalanodik, türelmemet kérve visszalép a rendelõbe. Diskurzusuk kihallatszik:
– Mit tegyünk? Budapesti!
– Mit keres ez itten? Valahogy külgyed el!
A „Kedveske” bájvigyorral közli:
– Sajnálom, sok a beteg, a doktornõ nem tudja fogadni.
– De hát nem ezt mondták. Elpatkolok! Legalább nyissák meg!
– Talán próbálja meg máshol…
Diszkrimináció – morogtam, miközben becsukta orrom elõtt az ajtót.
Az utca embere ajánl egy meglett fogdokit:
– Iga’, nem fiatal, de a keze arany! Mos’ még rendel. Arra, utána jobbra, majdan a piactérnél meglássa a patika mellett. Ne odamennyék, ahun fodrászat van kiírva, hanem ahun fogászat!
Egy árva lélek nem sok, annyi sincs a várózugban. Az öreg behív régen meszelt, dohos rendelõjébe.
– Hun fáj fijam?
– Ott felül!
– Jaj, ne mongya mán! Az pedig nem fájhat, mert nem lyukas!
– Lyukas az, csak fehér töméssel...
– Fehérrel? Ja, mán látom. Tényleg fáj?
– Elviselhetetlenül, kérem, nyissa meg!
– Hát azt mán minek? Rágófogat nem lehet gyökírkezelni, csak a meccõket. Hallottá’ mán ilyet, Rózsika?
A pöttöm, takaros asszisztensnõ felkacagva rázza fejét.
– Írunk rája valami gyóccert és jó lesz a’.
– De erre az nem…
– Nincs apellátum! Untájig elég a gyóccer, szép fehér fog, mit akar még?
Végsõ elkeseredésemben taxit fogok, hisz este valahogy el kell jutnom Cserépváraljára. Könyörgöm a sofõrnek, hogy vigyen el egy valóban megbízható fogorvoshoz. A központnál rak ki. Fõút; társasház; csengetek. Maga a fogorvosnõ nyit.
– Jaj, aranyos, hol fáj? Na, csak gyorsan!
A rendelõben öt klónozott nõszemély, mind olyan fogorvosnõforma, és láss csodát, még az asszisztense is rá hasonlít. Mindegyikük 40–60 közötti, bodros hajú, gömbölyded „menyecske”.
Az elõttem behívott asszony vérzõ szájjal kiront a rendelõbõl:
– Jaj, de fáj! Ez egy mészáros!
De már ez sem érdekel. A meglévõnél különb szenvedést úgysem okozhat.
Én következem. Becsücsülök a félhomályos szoba fogásztrónjába. Némileg modernebb eszközök sorakoznak, mint az „OTI-ban”.
– Lazán nyit. Bal felsõ hatos?
– Igen! – felelem csodálkozva. Azonnal beinjekcióz. Teljes pofával elzsibbadok. Megkönnyebbülök, hogy végre egy profi kezei közt vagyok. Öt perc teltével ismét a székben.
– Miben is maradtunk?
– Gyökérkezelés…
– Biztos nem húzás?
– Nem.
– Rendben, nálam a beteg az elsõ!
Fúrója komótosan próbálja túrni a szilárd tömést. Meg-megakad, leáll, nem bír az idegen matériával.
– Sajnálom! Mindent megpróbáltam. Húzzuk!
Vaskos fogójával megragadja fogamat. Nyögök, izzadok, de a fránya fog a világért sem akar megmoccanni. Kalapálni kezdi. Kapkod, forgolódik, kezei remegnek, rángat. Mint kifogott hal, várom a mélyen ülõ horog kiszabadítását. Rám rivall:
– Engedje! Vegyen mély levegõt, és engedje el!
A kinti kiírásra koncentrálva reménykedem, hogy nem a szülészeten vagyok. A huzamos kalapálástól zúgni kezd az agyam. Hangosan szuszogok, igyekszem követni utasításait. Vérzõ pofámon át jógalégzéseket imitálok, de továbbra is kifogásolja technikámat:
– A levegõ bevétele után lassan enged ki, közben csúszik egyre lejjebb! Hiába strapálom magam, ha nem engedi!
Az asszisztensnõ emelt hangon, vezényelve biztat. Nagy, buta szemei üzenik, hogy egyedül én tehetek arról, hogy még mindig itt kell szenvednem. Meg sem reccsen.
Fújtatok, akár egy gõzhajó, csak legyen már vége. Õ is szenved, izzad, cicceg, majd hirtelen ledob mindent.
– Figyeljen rám! Egyikünknek sem jó így! Engedje már el azt a fránya fogat, mert különben mehet a szájsebészetre!
Végül csak kitördeli darabokban. Késõbb begyulladt ínyem valóban a szájsebészetre számûz. Kivésik a testidegen törmelékeket, szilánkokat, gyökérdarabokat. Megszenvedtem.
*
Amikor meglátom Mezõkövesd határát, önkéntelen a számhoz kapok, kiver a víz, s vadul ver a szívem.
Paróka
Kietlen országút, majd kisváros. A férfi fásultan mosolyog.
Éjfél. A gépkocsi csendes motorhanggal suhan a fõúton. Moris a péküzem elõtt zúgó lámpát szemléli; lomha, fekete lepkék lejtenek haláltáncot körülötte. A település parkjában néhány csámpásan ténfergõ részeg indul szúnyog-gazdag éjjeli búvóhelyére.
Moris a jól ismert utcácskák sötétjében alig érzékeli a kontúrtalan házakat. Otthona elõtt áll meg, és nem ott, ahol felnõtt.
*
A tízéves Moris Basthvisban élt szüleivel. Az otthon nyomasztó börtönébõl, amikor csak tehette, átmenekült a szomszéd Suzanékhoz. Itt valami olyat kapott, amit otthon nem.
A fiú apja diplomataálláshoz jutott. Londonba költöztek. Moris a környezetváltozásba belebetegedett. Négy hétig ápolták a központi idegosztályon. Látszólag felépült, ám mintha másnak lelke bújt volna belé. Csillapíthatatlan feszültség tombolt benne. Álmaiban Suzanéknál járt, felriadása után párnájába fojtotta zokogását.
*
Moris ügyvédnek tanult. Egy délután az egyetemrõl haza igyekezett. Régi ismerõse ült a padon.
– Nocsak? Megismersz, Suzan?
– Hogyne! Mi van veled?
– Megvagyok… te ott laksz még?
– Persze! Csak suliba járok be! Egy óra busszal. Összefutunk valamikor?
– Oké! Nagyon örülnék!
Telefonszámot cseréltek. Gyakran találkoztak, moziba mentek, vagy beültek egy kávéra. Többnyire a hirtelen elillant négy évrõl beszélgettek.
Moris titokban remélte, hogy Suzan egyszer újra meghívja magához. A lány egy médium volt a számára, akinek a segítségével ide-oda sétálhat a jelen és a múlt ingoványa között.
Egyik este a Temze partján ücsörögtek.
– Suzan, mit szólnak otthon, hogy olykor egész éjszakára elcsavarogsz?
– Ugyan, tudod, hogy nincs gond. Vigyázok magamra, még apám sem félt, pedig õ aggódóbb, mint anya.
Eleredt az esõ. Moris a következõ ötlettel állt elõ:
– Menjünk hozzám! Az õsök elutaztak.
Megvették a piát. A pezsgõt már a lépcsõházban felnyitották. A fiú a lakás összes zugát megmutatta.
A lány megállás nélkül fecsegett. Moris váratlanul Suzan felé kapott. Testeket látott egybeolvadni. Szemeit összevissza forgatta, gondolatmontázsaitól összezavarodva dühöngött:
– Nem tehetem!!! Egymásba olvadnak!
Könnyezve nézte a lányt, aki úgy vihogott, akár a világ leghitványabb hiénája. Moris gyanította, hogy az õ nyomorúságán.
– Hagyd abba, te kurva! Már itt van!…
Suzan válaszképp arcon vágta. A fiú nyakán kidudorodtak az erek, és a pezsgõsüveggel kétszer fejbe sújtotta a lányt, aki a parkettára vágódott. Az ütéstõl kidülledõ szemek köré repedéseket festett a lecsurgó vérpatak.
Moris mozdulni sem mert, csak a halottat nézte. Körmét rágva várta a csodát; hátha felkel. Reményét vesztve, magánkívül zihált. Eszement kurjongásokkal rohant az erkélyre, onnan a fürdõszobába, közben megállás nélkül ontotta magából a rövid, éles hangokat. Nagykéssel körbemetszette a fejbõrt, hajánál fogva derékmagasságig emelte az ernyedt testet, egy darabig tartotta, majd visszavágta. A skalpot az asztalra dobta. A fejhúsdarab vérrel itatta a fehér csipketerítõt. Haját rövidre vágta, majd a lány húscafatoktól rojtos skalpját parókaként húzta fel. Szétkente az arcán Suzan vérét, mintha csak az oldaltincseit igazgatta volna. A hosszú, fényes haj körbefogta az eres szemet és a sápadt arcot. Moris háborodott vigyorral bámult a tükörbe.
– A lányotok vagyok! Aranysárga hajamat fényesre fésülöm – képzelte maga elé Suzan szüleit. Kirontott a lakásból, autójába ugrott, padlógázzal indult. Ünnepélyes hangulatban, parókáját igazgatva kémlelte az éjt.
*
A kietlen országutat kisváros váltotta fel. A gépkocsi csendes motorhanggal suhant a fõúton. Moris a péküzem elõtt zúgó lámpát szemlélte; lomha, fekete lepkék lejtettek haláltáncot körülötte. A sötétben alig érzékelte a kontúrtalan házakat. Valódi otthona elõtt állt meg.
Rádiók, ébresztõórák fényei szûrõdtek a selyemfüggöny mögül. Moris bizonytalanul nyomta meg a csengõt, annak hangja köszörületlenül erõlködött egy mákszemnyit.
Nem történt semmi, tovább vonaglott a monoton éjszaka. Az ajkát harapdáló, tehetetlenül tébláboló fiú arcába mélyesztette a körmét.
Hosszabban csöngetett. Elkeseredését a csengõ sikoltva közvetítette. Valaki felkapcsolta a ganglámpát, melynek halvány fénye nem ért el hozzá. Az ablak mögött sietve öltözködõ alak husánggal kezében bukkant elõ.
– Mi a fenét keres itt ilyenkor?
A házból kimerészkedõ anya kérdõn bámulta a férjét. Moris nem szólt, erõtlenül, meghatódva nézte a szeretett személyeket. Jól látta a lámpa alatt dühöngõ embert.
– Árulja már el, hogy kicsoda maga, és mit akar? Mert különben…
De nem fejezhette be a mondatot; Moris keserves nyöszörgésbe kezdett. Amikor levegõhöz jutott, kígyósziszegés-szerûen szólt:
– Én vagyok, Suzan. Hazajöttem, többet nem maradozok el. Jóravaló gyermek nem tesz ilyet, bocsássatok meg…
A földig hajló, könnyezõ fiú „szülei” felé nyújtotta vérfoltos kezét.
– Engedjetek be…
A hangzavartól néhány közelben lakó is felriadt. Az apa a kerítéshez érve, az egykori szomszéd gyereken észrevette imádott lányának haját. A hitvesét feltartóztató férfi elfúló hangon:
– Ne menj oda! Itt maradsz!
Az anya kitépte magát férje kezeibõl. A szörnyûség láttán a rózsaágyásba zuhan. Tébolyultan a földet kaparta. A husángot markolászó apa a kaput igyekezett kinyitni, de reszketõ keze képtelen volt a kulcsot a zárba dugni. Zokogó hitvesére borult. Moris értetlenül:
– Miért keseregtek? Itt vagyok, megjöttem…
Elhalt a mondat. Véreres szemeivel „szüleit” csodálta, majd térdre rogyva – mintegy gyermeki alázattal – várta azok döntését.
Holtvágány
– Megmûtöttek… még régebben.
– Tudom.
– Nem arra a mûtétre…
– Ugye, nincs semmi bajod? – szakítottam félbe.
– Nincs… másról van szó… nem volt könnyû döntenem.
Eltûnõdött; valahol máshol járt. Megráztam vállát, végre kimondta:
– Férfi voltam.
– Micsoda? – mosolyogtam, ám hiába… komolyan beszélt. Iszonyodva engedtem el a kezét.
Elutazott.
Éjszaka rémálmok kísértettek. Hiába igyekeztem kiáltani vagy szabadulni; nem ment. A könyörületes felriadás után nyugtatóval mertem csak visszaaludni. Reggel elgondolkodva helyzetemen, beláttam, hogy a tények nem sokban térnek el lidérces álmaimtól.
Kisétáltam a közeli erdõbe. Hazaértem; alkonyodott.
A kert elõtti fenyõfasor felett denevérek zuhantak a föld felé.
Feltettem egy lemezt. Halk szonáta dallama úszott. Gyertyát gyújtottam és a nappali ablaka elé toltam öreg bõrfotelemet. Elhúzva a függönyt, jól látszott a ház bejáratáig vezetõ, bronz mécsesekkel övezett út. Az est utolsó felvonására vártam.
Mielõtt a zenétõl elszenderedtem volna, nyugtalanság szállt meg.
A pislákoló gyertyafény beszûkült saját, bizonytalan lángfalai közé, rövid haláltusa után végleg kialudt. A tû a csend holtvágányára siklott…
Éjfél körül a rám nehezülõ kábulat lezárta szememet. A házhoz vezetõ úton egy megtört test közelített, bizonytalanul, mint aki maga sem tudja, hová tart. Elesett vándor – gondoltam, ám erõtlen lépteivel az egyik lámpatest mellé ért.
Az Õ vonásai rajzolódtak ki a féloldalasan vetõdõ fényben. Sokat öregedett, görnyedten tartotta ifjú testének templomát. Valahol a környéken bujdoshatott idáig. Bátortalanul közeledett, csak remélhette, hogy látom hazatérését.
Egy csapásra olyan lett minden, mint elsõ találkozásunkkor… most nem mosolygott.
Már csak az érdekelt, hogy minél gyorsabban lerántsam arcáról a rákövesedett bánatot.