Nichita Stãnescu román költõ, esszéíró, publicista (Ploiesti, 1933 – Bukarest, 1983). Bölcsészkaron diplomázott 1957-ben, ekkortól publikált, elsõ verskötete 1960-ban jelent meg. Életmûve másfél tucatnyi kötetbõl áll, számos irodalmi díjat kapott. Magyar fordítói: Balogh József, Franyó Zoltán, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Zirkuli Péter és mások.

Nichita Stãnescu

Elõmenetel

(Înaintare)

Gõzmozdony vagyok

elpárolognak a sínek utánam.

Madár vagyok

megkövesedik a levegõ utánam.

Kimondott szó vagyok

csak a test marad utánam.

Idõ vagyok

kristályórából kiugró.

Fû vagyok

zöldtõl görnyedõ.

Éhség vagyok

gyomor elõtt lebegõ.

De amennyire valóságos

világra hozó anyám

én annyira valótlan vagyok.

Dal

(Cîntec)

Nem szépít meg se a szomorúság,

se az alkony, se az éhség,

se másnak a szíve, se másnak a fái,

se az utca nélküled,

se a lovak, se a fû,

se a kövek,

se a szó, amelynek

magánhangzóin

átlátok

mint egy üres szemüregen.

A láthatatlan nap

(Invizibilul soare)

Nagy ejtõernyõk hulltak

az óceánba.

Úgy álltunk ott egymás mellett

akár egy értelmes

mondat szavai

vagy mint egy

hatalmas lény

megtestesült beszéde.

A felhõk szétszaggatott nyárfák voltak

és szüntelen íriszkék és narancssárga színüket

mutogatták.

Akkor mindnyájan

úgy éreztük hogy feljön az égre

egy nagy láthatatlan nap.

S a kiejtett szavak

nagy lángra lobbantak.

Goron Sándor fordításai