Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Gittai István

Kamattörlesztés, afféle

Kétezer-négy december huszonnegyedike hajnalán Nagyváradon kinézve a hálószoba ablakán látom, hogy leesett az első hó. A szűzfehér és tiszta látvány olyannyira feldob, hogy tollat ragadok. Örömömben. Az első hó megérkezésével én mindig is ott érzem az Égiek nagyvonalú ajándékát. Mehetnékem támad ilyenkor. Drága Anyám is így volt ezzel. Emlékszem, hallom szavait, amint odaszól Apámnak: „Vedd a kabátod, Miska…” S karon fogva csak úgy elindultak a hóesésben.

Az első hó kiváltotta örömérzet eszmélésemtől mostanáig mit sem változott. Más természetű örömérzeteim ezzel szemben, mondhatni, száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Például a román–magyar határon való átkeléskor, nemzetiszínű zászlónktól s az anyanyelvű feliratoktól gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Aztán megszokottá, érzelmi szempontból hétköznapivá váltak az átkelések. Manapság pedig a Várad-széli hőerőmű füstölgő kéményeinek megpillantása vált ki bennem parányi örömöt. A Váradon leélt közel négy évtized súlya, emléke nyöszörögtetően is visszaragyog. A saját költségemen megjelentetett Bohémvirág című rövidprózakötetem december 9-i bemutatójára hozzávetőleg félszázan eljöttek: ismerősök, barátok, egykori Ady-körösök. Amiközben Hajdu Géza színművész barátom Szindróma című írásomat tolmácsolja, észreveszem, hogy a közönség soraiban ott ül Krisztik János néhai iskolaigazgató kántortanítónk unokája. Állítom: nem véletlen, hanem igenis az isteni gondviselés műve ez. Ha másért nem, hát ezért a pillanatért igenis nem volt hiábavaló a kötet megjelentetéséért vállalt anyagi áldozatom.

Akkoriban nagy szó volt a rádió, legalábbis mifelénk, ahol az asszonyok még hetente dagasztottak, kézzel mostak, és déli harangszóra ott gőzölgött a levesestál az asztal közepén. A férfiak meg lószekérrel jöttek-mentek erdőbe, mezőre, vásárba, malomba. Akinek füstölés volt a szenvedélye, saját termesztésű kapadohányát szívta és a maga kapálta szőlő levét itta egész esztendőben, még víz helyett is. Mi gyerekek meg a petróleumlámpa világa mellett bármi mást szívesebben csináltunk – még a tengerifejtést is –, mint a másnapi leckét.

Igaz, ami igaz, már mifelénk is kezdték forszírozni – csak évekkel később erőltetni – a közösben való szántás-vetés-aratás-cséplés napsugaras előnyeit, de arra – néhány vékonydongájú, heves szájú munkakerülőn kívül – nemigen figyelt oda senki. Azokban a napokban-hetekben furcsa és rejtélyes lett a felnőttek pusmogása. A férfiak a két rádiós ház udvarának valamelyikén gyűltek össze esténként, hogy meghallgassák a legújabb híreket. Így utólag visszaidézve, a falumbeli férfiak igazi szurkolók voltak, a Gellérthegy lábánál felszított események szerencsés kimenetelét vágyták titkon mindannyian. Mármint azt, hogy forduljon jóra minden, amit a veresek elrontottak. Ahogy én emlékszem, leginkább a közénk húzott határral nem voltak kibékülve. Még a puskaropogás és jajveszékelés is hallatszott, csak azt nem mondta be a rádió, hogy nagyapám melyik vasárnap reggel gyalogolhat ismét át Létavértesre testvérbátyjához egy demizson újborral.

A rádióhírek novemberre már egyre szomorúbbak és lehangolóbbak lettek. Hallgatni sem volt már azt érdemes. Ekkoriban történt, hogy egyik délutánon a tanító néni helyett János bácsi iskolaigazgató jött be az osztályunkba. Nem közölte velünk, hogy mi okból is jött ő be órára. Szigorúság hírében állt, így aztán pisszenni sem mertünk, nemhogy kérdezősködni a tanító néni holléte felől. Csak akkor oldódtunk kicsit, amikor közölte, nem kíván se számtan-, se román-, se szépírásórát tartani. Ezzel szemben váratlanul szavalni kezdett. Halkan, intimen indította, ahogyan az alkony lopózik az osztályterembe. Aztán erősödni kezdett a hangja, mint aki haragszik, mint aki tehetetlen. A végén már villámlott, dübörgött, mint nehéz időkor az ég. És folyt a könnye. Mi kilenc-tíz éves nebulók a döbbenettől lenyűgözötten, tátott szájjal hallgattuk őt. János bácsi sírva-zokogva szavalásának miértjét-titkát, miként pontos időpontját is, csak huszonévesen sikerült megfejtenem. Ötvenhat novemberében vagyunk: a Gellérthegy lábánál felizzott tűz hamvaiba fojtva, szökik a magyar, amerre lát. Az akkor hallott versek – A gólyához, A madár fiaihoz – pedig a Tompa Mihályéi. Istenem, ennek már közel félszáz éve.

Osztogatom a Bohémvirágot Nagyváradon. Mintha a várossal szembeni temérdek tartozásom kamatát törleszteném. Milyen kár, hogy Laci bácsinak, Sándornak, Öcsi bácsinak, Marinak, Csabának, Katinak, Dezsőnek, Imre bácsinak, Ági néninek, Lászlónak, Öcsémnek, Matyinak s drága jó szüleimnek már nem adhatok belőle. „E pillanatban / áldozat bemutatására / alkalmas tisztás a szívem.” E sorokkal fejeződik be első verseskötetem. Harminc esztendő múltán is hasonló érzelmek fűtik a lelkem legbelül. Engedtessék meg nekem ezúttal mégis a kötetcímadó araszosommal zárni eme hevenyészett, szeszélyes visszaemlékezésemet. Ugyanis ez a Bohémvirág című araszosom hangulatában, úgy érzem, leginkább váradi.

Nemcsak jó szimat és zsebmetszői finom kézügyesség, de átlag fölötti irodalmi jártasság és egészséges életösztön is kell ahhoz, hogy valaki egy kevésbé ismert költeményben is ráleljen s kicsenje onnan a számára életbevágóan fontos meleg nagykabátot. Az én Hegedős barátom képes erre. Tetejében még szerencséje is van, hiszen a nagykabát belső zsebében egy kettőbe hajtott nagy címletű bankót is talál. Olyannyira nagy címletűt, hogy abból beosztva egész évben ehetne-ihatna, s a hétvégeken még utazásokra is futná belőle. Csakhogy: miként a költeményekben és a hangszerszólókban, úgy az én Hegedős barátom fejében sincs szemernyi gyakorlati logika. Örökké az érzelem levében lebeg az én Hegedős barátom, így aztán a belső zsebben talált nagy címletű bankó, miként a mélyhűtőből kiemelt fagylalttorta, puhulni, roskadni kezd, majd szétfolyik. Miközben a borgőzös asztaltársaság egyre-másra Hegedős barátomat élteti, én azon morfondírozok magamban, hogy: egyáltalán létezik-e a helyes út? És hát melyik is az? E bennem felmerült kérdéseket szívesen megvitattam volna valakivel, de a társaság ekkor már felkerekedett s indult a folyópartra, hogy a hamarosan érkező hajnalt igazi bohémekhez méltóan fogadják. Hegedős barátom a pirkadás legemelkedettebb pillanatában levetette magáról a nagykabátot és a vízbe hajló fűzfa törzsére terítette, mint aki didergő lovát betakarja. Efféle, költeménybe illő gesztusra csak Hegedős és az ő bohém cimborái képesek. Hát ezért is járok én velük hajnalt fogadni a folyópartra. Dacára annak, hogy a bennem fölmerült földhözragadt kérdésekre tőlük választ nem kapok. Ahova különben a Gondviselő is eljár. Igaz, hogy inkognitóban és láthatatlanul, de folyamatosan és érzékelhetően jelen van, s amikor csak teheti, a nagykabát belső zsebébe be-becsúsztat egy-egy bankót. Gondolom, azért, hogy folyamatosan reménnyel éltesse Hegedőst és bohém társaságát.