Balázs Tibor költő, könyvkiadó (Aranyosgyéres, 1958). A kolozsvári egyetemen szerzett tanári diplomát, Nagyváradról telepedett át Budapestre 1989-ben, ahol megalapította a Littera Nova kiadót. Első verskötete Kék sirályok címmel jelent meg a Kriterionnál, 1987-ben.

Balázs Tibor

Az idegenség hatalmi képzetei Kenéz Ferenc költészetében

Az 1944-ben Nagyszalontán született költő 60. születésnapjának tiszteletére

„A tájban mely bennünk élt // elidegenülten / bukósisakban röpködünk immár / ide-oda”¹

A költő nem aszimmetrikus ellenfogalmakként láttatja a Mindent és a Semmit, hanem szorongását (idegenségképzetét) írja bele e megkettőzöttségbe: „a Minden és a Semmi páros szárnya a repülésben, / a mienk, // s a fiúké, / a fiúk sehol-sincs szárnya.”²

Heidegger a létezés és a létező viszonyulásához a szorongásban nyilvánvalóvá váló semmi leírhatósága révén jut el: „A semmi nem ellenfogalma a létezőnek, hanem eredetileg magához a lényeghez tartozik. A semmi nemlegessé tevése a létezőnek a létében megy végbe. De most már egy nagyon régóta visszafojtott kétségünket kell szóhoz juttatnunk. Ha a létezés csak a semmibe való önmagát-beletartás révén viszonyulhat a létezőhöz, tehát csakis így egzisztálhat, és ha a semmi eredetileg csupán szorongásban válik nyilvánvalóvá, nem kell akkor állandóan ebben a szorongásban lebegnünk, hogy egyáltalában egzisztálhassunk?”³

Kenéz Ferenc Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? című versében az én valójában lebeg a szorongásban, és kétség sem férhet hozzá: nem azért teszi, hogy ezáltal a sajátot semmítse, hanem éppen fordítva, hogy egzisztálhasson. Az architektonikus, avantgárd poémában primordialitásként mutatkozik az én ontikus idegenségének hatalmi képzete: „S most / mintha a teremtés első / pillanatainak / a sötétségéből // elhangzik a mondat: // Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?”⁴

A költői énprovokáció az egzisztenciálfilozófia „szituált szabadságát” teremti meg mindenekelőtt, hogy a lét alapkérdéseire keressen egzisztenciálfilozófiai válaszokat. A „szituált” szabadságból kiindulva Jean-Paul Sartre és Gabriel Marcel szükségszerűen más és más következtetésekig jut el: a szabadság kedvéért létező sartre-i ember a lét értelmetlenségét, abszurditását percipiálja, míg Marcel gondolkodása értelmet ad a létnek, amit eszmeiség modellál: „Ha azonban a szabadság van a másokkal való együttlét kedvéért – ami csak azért lehetséges, mert az ember lényegi vonatkozásban van Istennel –, akkor a lét értelme a szeretet.”⁵

A Kenéz-vers szituált szabadsága ugyanakkor mindkét irányba nyit: az ember társadalmi léte abszurd: nem „szabadsága kedvéért” adatott meg léteznie, de mivel az ember lényegi vonatkozásban van valamilyen teremtő erővel, a saját kérdését adományozza a felsőbb instanciának: „Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?”

A marceli szereteteszményhez is eljut a költő; a repülés motivikájában kirajzolódó szabadságot nemcsak a mítoszhelyzet privilégiumaként, hanem az önmagából teremteni képes profán tudás privilégiumaként jeleníti meg. Ugyanakkor ezeket a privilégiumokat ugyanolyan mértékben disztribuálja az „akárkiknek”, mintegy krisztológiai momentumként: „Ó Ikarusz szárnya, da Vinci szárnya, Lilienthal / szárnya, Aurel Vlaicu szárnya, Blériot szárnya, / Gagarin szárnya, Bormann szárnya” – írja, majd a „jelteleneket” emeli azonos helyzetbe: „s a tietek / az örökké csendes Á. Zolié, aki biciklire vágyott, / a villogó nyakkendőtűs B. Tibié, akinek az apja / mindig a nyugati adókat hallgatta éjszakákon át, / a kis mitugrász C. Gyuszié, akinek nagyvárosi / unokatestvérei voltak, az örök tornacipős D. Misié, / aki majdnem felrobbantotta a nyárikonyhát egyszer.”⁶ A romániai tragikus magyar költészet énképzeteit sűríti az a kép, melyben az énnek látszólag csak konstatatív szerep jut, így az értelmi megismerés is mintha saját megsemmisülésére törekedne: „istenem, micsoda / pálya / az égből / le a / földre.”⁷

A megfigyelő szerep ugyanakkor nem feltétlenül az én statikus állapotát jelenti. A költői énprovokáció modernitásának egyik alapvető hermenetikai ismérve lehet, hogy nem kommentár egy metatextushoz, mint ahogy Lucien Braun észrevételezésében „a filozófia megközelítésének alapvető formája mintegy 15 évszázadon keresztül a kommentár volt. (...) A kommentátor tevékenységét gyakran didaktikai segédletként fogja föl.”⁸ A romániai líra a proletkult időszakában volt kommentár.

A versén helyzetét Maurice Blondel azon felismerése hozza közel, hogy az „action” nem külsődleges az ésszel (intelligence) szemben, hanem a gondolkodás maga az action része, ami elvezet a lelkiismeret fogalmához is.

A költő idegenséghatalma abban a blondeli megvilágítású tudástöbbletben van elrejtve, melynek révén az ember rádöbben arra, hogy nem azonos azzal, amit akar. Blondel meglátása különösen érvényes a diktatúrában alkotó személy pszichológiai motivációjára: az ember nem képes teljesen belefoglalni magát cselekedeteibe (ekkor semmítené őt a politikai hatalom), mélyebb akarata, az akaró akarás (volonté voulante) – hogy megfordítsa a történelmet – viszont magával ragadja az akart akarást (volonté voulue): csak a saját idegenségének hatalmi képzeteit fordíthatja a politikai hatalom ellen.

Kenéz a „homok a bőröndben” metaforájával érzékelteti eme tudástöbbletet, illetve azt is, hogy a lelkiismeret imperatívusza nem teremt immár mitikus-kultikus helyzetet, de nem közömbösíti el a cselekvés részeként felfogott gondolkodást: „A költők azok / akik nem akarják szeretni a családot / akik nem akarják elkövetni a bűnöket / akik nem akarják cipelni homokkal telt bőröndjeiket // s akik mégis / szeretik családjukat / elkövetetlenül is bűnöket követnek el / s egyre több és több homokkal telt / bőröndöt cipelnek magukkal.”⁹

Egy holland ősz hátterében című versében a szabadság névvel jelölése fichtei módon mint önmagából eredő lepleződik le: „úgy tűnt // a világnak az a fele amit nem kaptam meg / hollandnak nevezhető / valamiféle személyes gyűjtőnéven.”¹⁰

A költői énprovokáció a Joannes Duns Scotus-i „akarat primátusát” fogalmazza át, részint mert több lehet az ontológiai értelmi megismerésnél, részint mert a politikai metanarratíva szó-tára saját voluntarizmusának rendel alá minden más megismerési perspektívát: „lehet / nem is az elérhetetlen nyelvet / csupán az elérhetetlent akartam / megtanulni // csupán a holland kakaót / akartam megtanulni / csupán a holland szélmalmokat / akartam megtanulni / csupán a holland korcsolyabajnoknőt / akartam megtanulni / csupán a holland kertig-ablak házakat / akartam megtanulni / csupán a világ legnagyobb repülőterét / akartam megtanulni / csupán Julianna királynő délelőtti kerékpárját / akartam megtanulni / csupán a parasztfiúból lett miniszterelnököt / akartam megtanulni”.¹¹

A vers szociológiai, lélektani üzenete a diktatúrába bezárt személy szabadságvágyával egyértelműen leírható. A személy szabadságának kijelenthetősége azonban mind a monolit, mind a szabad társadalmakban történelmi referencialitást igényel. A modern költői szubjektiváció leírásához Freud nyújt segítséget: „alapjában véve semmiről sem tudunk lemondani, csak becserélünk egyvalamit egy másik valamire; ami lemondásnak tűnik, a valóságban pótlék – vagy szurrogátumképzés.”¹²

A költői lelkiismeret – különösképpen a kisebbségi sorsban alkotó költőé – ebben a szituáltságban áll, nem képes lemondani semmiről (horribile dictu: képviseleti szerepéről sem, pusztán annak formáit cseréli be más formákra, ami szintén lemondás), sőt: tomista könyörtelenséggel „nehezül” az énre; az énnek esetleges tévedése során is követnie kell a lelkiismeretet, hiszen az ember személy – és nem megismételhető egyed. A tomista értékpozíciót, miszerint „az ember mint személy nem az általános ’esete’”¹³, aligha képes meghaladni a (poszt)modern gondolkodás, hiszen az individuáció, a szingularitás, az alteritás fogalmai szofizmákba zárhatók, amennyiben az egyed és nem a személy történetiségéből konstruálódnak.

A személy kérdezhet rá – blondeli módon – saját tudástöbbletére, illetve a személy képviseli azt a dualitást, melyet Karl Rahner érzékel, és ami a költői énprovokáció szubsztanciája, hogy „sorsa a világhoz köti, s egyúttal azon túl is elkötelezi.”¹⁴ „mit csinálsz / egy ilyen egészséges falusi télben / azzal a felismeréssel // hogy a világnak egy adott fokon túli érzékelése / már egyenlő lehet a mérgezéssel?”¹⁵ Az érzékelést a paroxizmusig viszi a költő; innen adódhat, hogy az autoriter politikai metanarratíva leleplezésében Kenéz Ferencé a legdirektebb hang.

Latin-Amerikában is élnek latin-amerikai írók című versének már címe is a totális társadalmi elidegenítettséget jeleníti meg. A vers éppen ezért az író és az újraíró / befogadó viszonyulását azonosságpozícióban modellálja: „Igen, tudom én jól, / a pék kenyeret süt, az író ír. (...) Ha vernek egy embert / a háza előtt, az író akkor is / ír, ír, ír – / de meddig, / kérdeném tisztelettel, / írhat az író úgy / hogy közben a vasútállomás / vagy postahivatal környékén / halomban mészárolják / a tegnapi, / a mai, / s a holnapi / olvasókat?”¹⁶

Valóban központi kérdést vet fel a Kenéz-vers: mennyiben feltételezhető azonosság a szöveg és olvasata között. Ann Jefferson és David Robey eszmefuttatása szembefut az olvasás, az értelmezés meghatározottságának korábbi leegyszerűsítő, sematikus szemléleteivel (teljes azonosság, részleges azonosság, interpoláció, teljes átírás stb.), ugyanakkor nyitott marad, legalábbis annyiban, hogy nem szentesít új dogmát: „Az olvasás elméleteinek központi kérdése tehát az, mennyiben határozza meg egy szöveg saját olvasatát, vagy mennyire engedi, hogy ez az olvasat határozza meg őt; úgy véljük-e, az olvasó a szöveg iránymutatását követi, vagy a szöveget magát is az olvasói értelmezés eredményének látjuk – esetleg e két nézet között helyezkedünk el valahol.”¹⁷

Jefferson és Robey kérdése ugyanakkor (céltudatosan?) elfelejti az alappremisszákat: mikor, hol és miért született a szöveg, illetve melyik szociolektusban ismeri fel magát az olvasó.¹⁸ Kenéz Ferenc költészete csak az alapkérdések figyelembevételével nyújthat érdemi támpontokat a recepciónak: szókimondó, fanyarul ironizáló verseiben ritka momentum az absztrakció azon hermetizáló szintje, amelyen a konkrét történelmi, beteg idő azonos lenne a filozófiai gondolkodás tárgyát képező idővel; ha az olvasat az életmű egészének üzenetéből közelít a megértés felé, akkor egyértelművé válik, hogy lehetetlen a történelem kikapcsolása, a diakrónia – akkor a megértés a pontatlanul beállított óra (a hatalmi megtévesztés objektivációja) jelzéseiből dekódolja igazságvágyát. Ekkor a vers iránymutatása és az olvasat aligha különülhet el.

Murray M. Schwartz tételesen kérdez: Irodalmár, mondd, mi vagy? Metaforikus válasza pszichoanalitikus megközelítésben adekvát, de a hermenetika többet igényel annál a valóban értékelhető nóvumnál, amit az irodalomtudomány eme vonulata hozott. A diktatórikus alávetettségben egzisztáló, a saját túlélését feltételezni sem képes szubjektum számára „a tágterű szabadság” valójában értelmezhetetlen; csak a valóság imaginárius, önelidegenítő tartományaiban jut el egyáltalán a percepcióig és az értelmezés tudatküszöbéig: „Mi, irodalmárok a tágterű szabadság idejét éljük. A lehorgonyzó tekintély hiánya súlytalanságunk és ugyanakkor gravitásunk forrása, komolyságunk keresésének eredete.”¹⁹

Schwartz valóban nem a történeti metanarratívával hozza összefüggésbe az irodalmár szabadságát, mint ahogy vulgarizálás lenne csak ebben a relációban tárgyalni gondolatmenetét. Az irodalmár (az alkotó) valóban csak olyan pozíciót teremthet képzeteinek – bármely históriai korban –, amelyből a saját szabadságát véli kiolvasni. Éppen ebben rejlik idegensége, hogy saját képzetei révén éli a tágterű szabadságot, és éppen ebben rejlik idegenségének hatalma: egyetlen tekintélye ő maga, aki a sajátot közvetíti saját szabadságképzetének.

Ez akkor is érvényes tehát, ha a költő „királytörvényt” cenzúráz, ír át: „Íme a trón, tied, elfoglalhatod. / S a palást is itt van, köpenyed. / Belül véres, kívül csillagos. / Forgathatod. Vedd a koronát / is, csillag-lyuggatott. / Ennyi a birodalom. A vérebekre / én vigyázok, a bolondot / magad választhatod. / Uram, / elkezdheted! Ja igen: / a nép nyugodt!”²⁰ Derrida a politikai cenzúra és a lényegi cenzúra viszonyának értelmezésekor „felejt” – a lényegi cenzúrában érhető tetten ugyanis az alkotó ontikus idegenségének hatalma; a filozófus nem reflektál arra, hogy a költői én ontikus idegensége megszűnik abban a szabadságélményben, amihez semmi más, csak írásának teremtő aktusa köti: „Az írás elképzelhetetlen elfojtás nélkül. Az írás feltétele, hogy ne legyen se állandó kapcsolat, se végleges szakítás a rétegek között: a cenzúra ébersége és sikertelensége. Az, hogy a cenzúra metaforája a politikában az írás törléseiből, kihagyásaiból, áthúzásaiból ered, nem véletlen, még akkor sem, ha Freud az Álomfejtés elején meglehetősen konvencionális és didaktikus célzást tesz is erre. A politikai cenzúra látszólagos külsősége valójában egy lényegi cenzúrára utal, ami az írót saját irományához fűzi.”²¹

Joachim Wittstock János-passiója hermetikusabban jeleníti meg az én idegenségét, mint Kenéz Királytörvény című verse. A helytartó saját ontikus idegenségének tudatával is szembesül itt, hisz nem lehet bizonyos a megfeszített Krisztus halandóságában: „És ekkor hang nem jött ki Pontius Pilátus torkán / és ott ült túl a küszöbön / amelyen háromszor átlépett / és mert havazni kezdett / tele volt rettegéssel.”²² Wittstock a pilátusi rettegést kiváltó havazáslátványt – elliptikus költői képként – mint morális tisztaságvágyat helyezi szembe azzal az akarattal, mely képtelen arra, hogy megfeleljen a tettnek, azazhogy akarja gyökeres akarását. Pilátus elidegenül saját semlegességétől is, hiszen retteg, és nem (csak) a külső hatalomtól. Az én ilyenkor cenzoriális módon teremti a saját idegenségét.

Magában az írás teremtő aktusában viszont a költői énprovokáció szabad, de a befejezett mű visszavételezi az alkotó szabadságélményét és teljes mértékben kiszolgáltatja a kornak: „a költészet kivonult / a versből // a vers / kivonult a költészetből // csak a költők maradnak ott / a fűrészpor közepén (...) ez // vigyázzállásból / fejállásba // ez / fejállásból / vigyázzállásba (...) melyet (...) nézni mintha /sokkal arcpirítóbb / volna // mint végig- / csinálni.”²³

Kenéz Ferenc szabadságképzetei a repülés öncelebráló motivikájában realizálódnak.

„A költői motívum – írja Tarján Tamás – sokféle tartalommal és sokféle formában megjelenő ismétléstípus.

Olyan – pusztán szavakba vagy utalásokba, máskor és gyakrabban szóképekbe, bonyolult poétikai szerkezetekbe fogott – vissza-visszatérő eleme a lírai életműnek, amely jól körülhatárolt önértékkel, dús jelentéssel bír, egyben állandó organikus teljesedésre, változásra is képes, tehát nyitott részeleme a műegész struktúrájának. Ez a dinamizmus már a latin gyökből, a mozog, mozgat, felkavar, meggyőz jelentésű movere igéből is a motívumra testálódott.”²⁴ Kenéz költészetében az irodalomtörténész által láttatott összetettségében jelenik meg a motívum: lételméleti perspektívákat nyit, ismeretelméleti modelleket mozgat, az én-tudatot és a mi-tudatot megjelenítő tartalmakat hordoz, a legkülönbözöbb formákban.

Kenéz repülés-motivikájának egységesítő gondolati eleme sohasem az én önfeledt emelkedettsége, hanem az apokaliptikus látomásosság, a heideggeri „szorongásban lebegés”, amit legtalálóbban – a romániai magyar tragikus költészetre is érvényesen – egy Lászlóffy Aladár-metafora fejez ki: „A repülés a zuhanásban”.²⁵

Az én ontikus idegenségében feltételez egy külső, enigmatikus, sőt: misztikus, magánál nagyobb hatalmat, akinek cselekvését modern tudatával nem értheti és nem értelmezheti, viszont arche-tudatával érzékeli. Étienne Gilson a középkori filozófia szellemét vizsgáló művében Szent Bonaventurára történő hivatkozással mondja: „Egy teremtett univerzumban mindannak meghatározásához, ami történhetik, nem elég az, amit a dolgok tenni képesek. A természet speciális rendje fölött, ahogyan Szent Bonaventura mondja, van egy általános rend, amely Isten eszétől és akaratától függ. Mindaz, amit csak Isten tehet meg a természettel, lehetetlen a természet szemszögéből, de lehetséges Isten szemszögéből.”²⁶

A költői én arche-tudata szemszögéből erre az általános rendre való ráeszmélés viszont már az idegenségképzet hatalmát jelenti: „(...) Nem tudható, / hogy emeli-e vagy épp / ereszti alá valaki az / eget.”²⁷

Kenéz énprovokációjában lételméleti szkepszisként értelmezhető, hogy a repülés per se már a genezis állapotában ellehetetlenítődik az önnön megválthatósága ellen forduló tragikus ember víziójában: „Ím, repülünk. Hát hihetetlen, / hogy kegyetlenség lenne e versben, / csupán mert a pávát Ádám, / a pávát, mely eljött értünk, / széttrancsírozta a kertben.”²⁸ A „szárnyakat” a történeti metanarratíva kiveti a megismerést romantikusan modelláló szabadságképzetek szó-tárából. A történeti, romlékony idő kontaminálja a legtisztább képzeteket is, így azok szerzett rongálódásukban, groteszkségükben kínálkoznak fel az énnek, mint eredeti jelentésüket elvesztett, azok ismeretét kioltó szubsztanciák. Az énprovokáció számára egyetlen lehetőség marad – az abszurdba-való-belevetettség –, hogy visszadja őket eredeti, tiszta jelentéstartalmuknak: „A szárnyak így fölakasztva / a ruhafogasra, aztán csak úgy / odadobva a szennyesládába, / a szárnyak elkoszolódtak, hát / rostokolnak behajigálva a mosógépbe.”²⁹

A repülés elképzelhetetlensége, a szárnyak kontaminációja immár a „mi-tudatba” tevődik át, a jogfosztott közösség lelkiismeretébe; „az erkölcsiség belsővé válása”³⁰ révén történik meg a felszólítás a radikális szembefordulásra, egészen pontosan arra, hogy a jeltelenné tett én (és közösség) kész legyen arra a szabályszegésre (végzetes lázadásra), amit liberum arbitriuma elhatározásként jelent be.

A kommunista üdvtörténet elfelejtette az én „sötétnek” hitt középkorból származtatható tudását kötelezettség és akarat viszonyáról: „Lehet kötelezni az embert arra, hogy megtegyen valamit, de semmi sem kötelezheti arra, hogy akarja.”³¹

A költői énprovokáció eljut addig a pontig, amikor a történeti abszurdra már nem képes saját abszurd, ironikus válaszait sem megadni; mégsem éri be azzal, hogy szabad akaratát kiiktatva teljes önfeladásával szemlélje a saját semmítését: „asszonyaink tompán, enyhe / fejfájással, döbbenten bámulnak / a mosógépbe, elegük van már / a szárnykoszból, szárnyporból, / elegük van a tollakra rakódó / guanóból, koromból, hogy / hihető legyen a vércse, / asszonyainknak már vér kéne, / vér a kabátszárnyak sóssá / lett tövében.”³²

„Minden egyes motívum poétai címer – írja Tarján –, amelynek kialakításában a pszichológiai jegyeknek, a kontaktus személyességének döntő befolyás jut. Az állandóság és az ismétlődés eleven sémaszerűséget visznek a motívumokba, s azok így eleve és együttesen viselik a formalizálódás, az értelmezési automatizmus előnyeit és terheit. A lehető legnagyobb formai és tartalmi változatosságú, de önmaga centrumába folyamatosan visszakötődő motívum érheti el a legintenzívebb művészi hatást. E centrumot, a motívum lényegét névvel kell illetni: a motívum mindig nevet kér és nevet is ad önmagának. Így jelölőjévé válik az oeuvre valamely uralkodó képzetének, gondolatának, témakörének, megszólalásmódjának.”³³

Kenéz Ferenc költői oeuvre-jének uralkodó képzete a szabadságvágy; a repülés motívuma a semmített madarak képzetével nem ezt a deziderátumot semmíti, hanem a saját idegenségét jelöli ki általa: „Merről, honnan / érkezhettek ezek a nagy / madarak, // melyeket / egyszer csak megpillanthatunk itt-ott // a szomszédainknál, // kitömve / a konyhakredenc tetején.”³⁴

Tarján a továbbiakban arra hívja fel a figyelmet, hogy már az elnevezéssel is a bizonytalanságok talajára léptünk: „A motívum elnevezése – akár evidens, lényegsűrítő, akár kreált, tartalomkibontó – egyszerre hajszálpontos és félrevezető. A motívumkutatás tehát látszólag egyszerű és hálás vállalkozás, mert a vizsgálat tárgya megnevezi a témát, a jelenségkört, és már-már zavarba ejtő természetességgel indít el utunkon, siet segítségünkre. Holott magának a motívum kifejezésnek is csupán egyik lehetséges összegzését nyújtottuk a fentiekben, és bármely konkrét életmű bármely konkrét motívuma már épp az elnevezéssel is kétségeket támaszt.”³⁵

Kenéz költészetében a repülés-motívumnak l’art pour l’art irányultságot tulajdonítani minden bizonnyal félrevezető. Nicolai Hartmann a művészet kettős szituáltságát fogalmazza meg: „(...) a művészeteknek nem szabad elzárkózniuk a valós élettől, bár önállóságot élveznek vele szemben. Legalábbis, ha nem akarnak az elzártságukért tulajdon életükkel fizetni”.³⁶ Az alkotó idegenségképzetei nem a hartmanni önállóságban vannak elrejtve, hanem éppen abban a kettősségben, melyet Hartmann tudatosít. Kenéz tragikus szülőföld-élménye is ezt tanúsítja: „Fiúk, ti mindenkoriak: / a szülőföld élménye oly megdöbbentő / mint egy repülőszerencsétlenség.”³⁷ Ez lehet az a lélektani pillanat, amelyről Freud mondja, hogy „az én beéri a néző szerepével”.³⁸

A szülőföld átrendezése című verse olyan imaginatív aktusokkal operál, amelyek felülírják azt a pszeudopoétikai áramlatot, amelyet a gyakorlatilag programatikus, és gyakran sematikusan ruszticizáló, naivan heroizáló, patetikus szülőfalu-versek jelentettek.

A „nyelvkritikai” pozíció, amelyet Pomogáts Béla fogalmaz meg a 68-as paradigmaváltás elemzésekor, nemcsak a politikai metanarratíva patetikus, hamis beszédmódja ellen irányult, hanem a dogmatikus korszak „verselőinek ünnepélyessége”, sablonos beszédmódja ellen is, akiknek mítoszteremtési lázából maradt a túlretorizáltság. Az alkotáslélektani motiváció ilyenkor önmaga ellen fordul, gyakran önparodisztikus alkotásokat eredményez, miközben az eszmei kötődések szimbolikája elvész.

Kenéz Ferenc a szalontai Csonkatorony árnyékából radikálisan másként közelíti meg a korábbi idolátria tárgyát képező szülőföldélményt, ugyanakkor kötődései a mítosz interiorizált képzeteit sejtetik. Az ökonomikusan gazdálkodó költő repetitív gesztusai, lakonikus szóhasználata, tudatos cezúrái, ornamentikától megfosztott képisége mögött nagy, elfojtott szenvedélyesség munkál. A vers nyitó sorai (mise en abyme) „repülés-magasba” emelnek, a látvány a földre szállítja a tekintetet: „Nézd csak / ott // az a // varázstalan / kopottas / csúnya // táj // a galamb-piszkította torony körül // az ott / a szülőföld.”³⁹

Kenéz hitelessége éppen abban áll, hogy nem szab feltételeket (a szépséget, a táj „magasztosságát”, személyes nosztalgikus emlékezetét) a szülőföldhöz való kötődés eszményének. Az „egyszerű” észlelési folyamat öneszmélésévé válik, hiszen a szülőföld Párizsra, Londonra, Rómára való beválthatóságát kérdőjelezi meg a versén. Norman N. Holland Wordsworth lírája kapcsán a versben megjelenő észlelési folyamatot a következőképpen definiálja: „Nemcsak észlelünk, hanem észleljük magunkat, mint észlelőket.”⁴⁰

A költői énprovokáció azáltal, hogy nem fetisizálja a szülőföld-képet, nem is idegeníti el önmagától. Idegensége a valósághoz való viszonyulásában keresendő, abban az öneszmélésben, mely azt tudatja a sajáttal, hogy a valóság többé már nem megtartó erő, a valóság korrekciós igénnyel sem léphet be a szubjektiváció folyamatába.

„A művészetek – írja Nicolai Hartmann – csak a történelmi valóság keretei között lehetnek azzá, aminek lényegük szerint lenniük kell, mert ennek a valóságnak az éltető talaján keletkeznek, nem pedig valami esztétikus árnyéklétezés [kiemelés: B. T.] valóságon kívüli szférájában, ahogy azt a teremtő korok erőtlen epigonjai utólag elképzelik.”⁴¹ Hartmann gondolatmenete merő sematizmusnak tűnhet, heves polémiára adhatna okot, ha nem csak előfeltételezése lenne a lényegi, eredeti gondolatnak: „Éppen itt terem számukra a feladat, amelyet más nem képes megoldani, s éppen azért, mert teremtő tevékenységük nem megvalósító jellegű.”⁴²

Ebben az antinómiában érzékelheti a romániai magyar költő idegenségének (és nem identitásának) hatalmát: teremt, de tevékenysége nem valósítja meg azt, amire teremtése irányul: a metanarratíva lerombolását.

A repülésképzet ezért képes olyan erős, vehemens, próteuszi alakváltozásokra Kenéz létköltészetében, mert nem identikus a szárnyalással, pusztán annak katasztrofikus következményeivel.

Az én ontikus idegensége a szárnyalás, az ég (a be nem fogadó végtelen) motivikáját a nagypénteki momentumban teszi időtlenné: „Amikor a levegőn / csak lépkedve lehet átaljutni, / és csak szárnyalva / a gyalogút fölött. / Túl rövid az út a Koponyák / Hegyéig, s a Koponyák Hegyétől / túl messzi az ég.”⁴³

1 Kenéz Ferenc: Alattunk (részlet), in uő: Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion, Bukarest, 1978. 15. o.

2 Kenéz Ferenc: Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? (részlet), in uő: Az átvilágított földgömb, Kriterion, Bukarest, 1975. 58. o.

3 Martin Heidegger: A létezés, a semmi és a szorongás (Zoltán József fordítása), in Az egzisztencializmus, Gondolat, Budapest, 1984. 171. o.

4 Kenéz Ferenc: Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? (részlet) in i. m. 50. o.

5 vö: Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése, Szent István Társulat, Budapest, é. n. 435. o.

6 Kenéz Ferenc: Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? (részlet) in i. m. 50. o.

7 Kenéz Ferenc: i. m. in uő: 50–51.

8 Lucien Braun: A filozófiatörténet története (Fordította Steiger Kornél), Holnap, Budapest, 2001. 53. o.

9 Kenéz Ferenc: Homok a bőröndben (részlet), in uő: Lovak a virágoskertben, Magvető, Budapest, 1986. 24. o.

10 Kenéz Ferenc: Egy holland ősz hátterében (részlet) in uő: Az átvilágított földgömb, Kriterion, Bukarest, 1975. 44. o.

11 Kenéz Ferenc: i. m. in uő: 47. o.

12 Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés, in Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum, Budapest, 1998. 99. o.

13 Nyíri Tamás i. m. 164. o.

14 Nyíri Tamás i. m. 499. o.

15 Kenéz Ferenc: Mi lesz veled (részlet), in uő: Lovak a virágoskertben, Magvető, Budapest, 1986. 31. o.

16 Kenéz Ferenc: Latin-Amerikában is élnek latin-amerikai írók, in uő: Egyszercsak, Kriterion, Bukarest, 1986. 12. o.

17 Ann Jefferson – David Robey: Bevezetés, in Bevezetés a modern irodalomelméletbe, Osiris, Budapest, 1999. 17. o.

18 A teoretikusok mintha valami nonsalanszos „szövegöröm”-felettiségen munkálkodnának, új, profán exegézisen: „kezdetben vala a szöveg”. A szöveg egy volt és egy maradt. Erről az egyről beszélhetünk, de hogy intellektuálisak legyünk: többféleképpen képzeljük el a szövegköziségét ennek az egynek.

19 Murray M. Schwartz: Irodalmár, mondd, mi vagy?, in Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány, Filum, Budapest, 1998. 344. o.

20 Kenéz Ferenc: Királytörvény, in uő: Egyszercsak, 5. o.

21 Jacques Derrida: Freud és az írás színtere, in Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány, 280. o.

22 Joachim Wittstock: Johannespassion (részlet), in Ritoók János (ford.): Önkihallgatás. Hét romániai német költő versei, Dacia, Cluj-Napoca, 1980. 17. o.

23 Kenéz Ferenc: Fejállásban (részlet), in uő: Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion, Bukarest, 1978. 75–76. o.

24 Tarján Tamás: Tres faciunt collegium. Esszék, tanulmányok, Orpheusz, Budapest, 1997. 7. o.

25 Lászlóffy Aladár: A repülés a zuhanásban, in uő: A repülés a zuhanásban, Littera Nova, Budapest, 1997. 19. o.

26 Étienne Gilson: A középkor és a természet, in uő: A középkori filozófia szelleme (Fordította Turgonyi Zoltán) Paulus Hungarus / Kairosz, Budapest, 2000. 347. o.

27 Kenéz Ferenc: Nem tudható (részlet), in uő: Egyszercsak, 9. o.

28 Kenéz Ferenc: Légvilág (részlet), in uő: XYZ. Három vers, Kriterion, Bukarest, 1981. 47. o.

29 Kenéz Ferenc: Döbbenten bámulunk a mosógépbe (részlet), in uő: Vigyázzállásból fejállásba, 22. o.

30 Étienne Gilson: Szándék, lelkiismeret, kötelesség, in i. m. 320. o.

31 Étienne Gilson: Szabad akarat és keresztény szabadság, in i. m. 283. o.

32 Kenéz Ferenc: Döbbenten bámulunk a mosógépbe (részlet), in i. m. 22. o.

33 Tarján Tamás: Tres faciunt collegium. Esszék, tanulmányok, 7–8. o.

34 Kenéz Ferenc: Egyszercsak (részlet) in uő: Egyszercsak, 37. o.

35 Tarján Tamás: Tres faciunt collegium. Esszék, tanulmányok, 8. o.

36 Nicolai Hartmann: Utánzás és teremtés, in Esztétikai olvasókönyv a szép aktualitása kérdéséhez (Válogatta, a bevezetőket és a jegyzeteket írta Orbán Gyöngyi), Polis, Kolozsvár, 2002. 279. o.

37 Kenéz Ferenc: Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? (részlet) in uő: Az átvilágított földgömb, 58. o.

38 Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés, in Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány, 63. o.

39 Kenéz Ferenc: A szülőföld átrendezése (részlet), in uő: Lovak a virágoskertben, 34. o.

40 Norman N. Holland: A pszichoanalízis három fázisa, in Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány, 339. o.

41 Nicolai Hartmann: Utánzás és teremtés, in Esztétikai olvasókönyv a szép aktualitása kérdéséhez, 279. o.

42 Nicolai Hartmann: i. m. uo. 279. o.

43 Kenéz Ferenc: (Amikor a levegőn...) (részlet), in uő: A hollywoodi temető, Zrínyi, Budapest, 1999. 138. o.