Kalász Márton költő, író (Somberek, 1934). Munkás, népművelő, riporter, lap- és könyvszerkesztő, sokszoros irodalmi díjas szerző, az Új Írás, majd a Vigília főmunkatársa, köteteinek száma húsz körüli. 2002-től a Magyar Írószövetség elnöke.

Kalász Márton

Ady Endre Isten-élménye

Mi mást tehetnénk, mint hogy elképzeljük a fiú Ady Endrét, amint családjával e templom padjában, gyermekként persze – úgy gondolom – inkább az áhítat nyelvén hallgatja s követi a Biblia valószínűleg otthon, a családban is hallgatott költői nyelvét. A gyermek, következtethetjük ki minden nemzedék példáján, régmúltban is, Ady idején is, ma is, mindenekelőtt a körülötte beszélt nyelv nyomán indul el kifelé a világ tapasztalatrendjébe is, befelé önmagába is – s miért ne tette volna épp olyan gyermek, akiben már ott élt öntudatlanul a tehetség, a költői képzelőerő, mondjuk, s mondjuk nyugodtan úgy, a zsenialitás csírája. Az a képzelet, amely százszorosan kötődik a nyelvhez, de annak emelkedett s letisztult motívumaihoz, amelyek valamilyen titok felé viszik a képzeletet s gyermeki bensőt, amely maga is csupa titok még, s azzal keresi önmaga útját, hogy egyelőre csak befogadni kíván, mindazt, ami majd önkifejezésének eszközét lassan, szeszélyesen is, de végtére következetesen megteremti, megépíti. A Biblia nyelve, s úgy gondolom, az Ady gyermeki környezetében beszélt nyelv nem eshetett olyan távol egymástól, hogy a híd egyikből át a másikba ne lett volna kitapintható, naponta járható. Az ünnep pedig mindezt a maga varázslatos fényébe vonta, a Születés öröme s a szenvedés útjának fájdalmas megrendültsége ugyan más – s másféleképpen volt a felnőttnek és a gyermekléleknek ihlető s elmélyülésre késztető –, de mindez a Biblia nyelvén ment idézetekben s gondolattöredékekben. A Biblia szava pedig Isten szava, ha a Gyermek születését idézzük föl vele, naivul talán azért, gondoltuk hajdan, de gondolhatnók ma is, hogy Isten és ember már ott a bölcsőnél, a jászol körül közös nyelvet találjon, s aztán mindvégig ez a nyelv kötés legyen az ismert s értelmezett példabeszédeken át, a mustármag példáján az „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa” hirtelen haragra gerjedéséig. Én Károli Gáspárt, a magyar bibliai nyelv megalapítóját mindig úgy képzelem el, de Luthert is, aki a német Biblia nyelvét határozza meg mindmáig, nyelvi kísérletei napról napra úgy indultak s abban végződtek, hogy magyarul megtalálja annak változatát, amely ha Isten emberi nyelven szólalna meg, s mi teremtményei másképpen akaratát s velünk való szándékát hogyan is érthetnők meg, s mi megszólítva Őt, beszélt s olykor földhözragadt nyelvünkkel alkalmasak legyünk befogadására, megnyilatkozásra. Botcsinálta magyarázat ez, meglehet – de a Szentírásnak épp az a semmilyen írásművel össze nem hasonlítható ereje, gondolom én, hogy a közös nagy beszéd, élmény, képzeletet is buzdító tanítás megenged kis személyes gondolatmeneteket is a kapcsok őrzésének érdekében.

A beszéd látványteremtő is, a gyermek Ady Endrére visszatérve, az ünnep a látvány tökéletességre vivése, amint a látvány az ünnep egyik lényege – mindez vonatkoztatható a maga helyén, az Isten házában a Biblia, más szóval az Isten megnyilvánulásainak nyelvére, beszédére. Az áhítatra.

Ha végignézzük elmúlt századaink irodalmi nyelvét, de nézhetnők a régi német, németalföldi, más irodalmak nyelvét, az igazító fonal a Biblia nyelve, s itt nem lehet eléggé méltatni, milyen szerencséje a magyar nyelvnek, hogy Isten megajándékozott bennünket egy Károli Gáspárral, de zsoltárfordító Szenczi Molnár Alberttel, Bornemisszával, hitvitázó Alvinci Péterrel. Ady Endrét, bár habitusa, lelkülete mélyen s időnként válságosan különbözött az említettekétől, nyelvteremtőként, képalkotóként közéjük is sorolhatnók, tesszük is – indítéka is azonban a Biblia nyelvének költészetébe való beépítésében több a hangerősítő szándéknál. Isten-keresés – s ha olykor tagadás is, Isten-élmény. Amely kezdődhet akár annak, jóval később fölidézett, gyermekhangulatával: „Tegnap harangoztak, / Holnap harangoznak, / Holnapután az angyalok / Gyémánthavat hoznak.” Ne higgyük, hogy (bármilyen erős az emlék, a nosztalgia) olyan könnyű ezt a hangulatot ilyen tökéllyel, áhítattal, gyermekszem-ragyogással visszaadni, ahogyan Adynak sikerült: „Szeretném az Istent / Nagyosan dicsérni, / De én még kisfiú vagyok, / Csak most kezdek élni.” Amióta megszületett a Kis, karácsonyi ének, szinte népénekké vált. Ez a hang persze még nem föltétlen azonosulás a bibliai nyelvvel, de mindenképpen, mint ahogyan Szilágyi Ferenc irodalomtörténész véli, „egy tisztább, emberibb múlt iránti honvágyát, a bibliai tanításokkal való azonosulásait is” kifejezi ebben Ady Endre.

Érdemes tovább követnünk Szilágyi Ferenc vizsgálódásainak gondolatmenetét, amely szerint Ady: „Ösztönösen fordult ahhoz a századhoz, amelyben – a maga nagy kívülrekedtségében – belül, otthonosan érezhette magát: a magyar reformáció századához; részben azért, mert egy nagy nemzeti katasztrófa kellős közepén e nagy szellemi megmozdulás és demokratikus megújulás kiutat tudott mutatni – sőt: kiutat tudott vágni a nemzetnek. S ez volt az a korszak, amelyben a magyar nép – a kétkeziek, az országfenntartók is – először vehettek részt őket megilletően a nemzeti sors intézésében. E nagy átalakulás szellemi forrása s fegyvere pedig a magyarra fordított Biblia tanítása és jelképrendszere volt: kiváltképpen az Ószövetség a választott nemzet megpróbáltatásaival, s a romlott Ninive és Babilon pusztulását hirdető igékkel.”

Ady Endrének a Biblia mindennapi olvasmánya volt, még Párizsban is, ahol nyilvánvalóan Károli gyönyörű nyelve is segítette honvágya csitításában s versnyelve formálásában. A Góg és Magóg metaforája, az ő személyük Ezékiel próféta könyvében található – Ady bibliai, történeti tájékozottsága, műveltsége itt nyilvánvalóan úgy rendszerez, hogy Anonymus Magógtól származtatja a magyarságot, valószínűleg azzal a szándékkal is, hogy a korántsem jóhiszemű Nyugat előtt akár a magyarság bibliai eredetét, s ezáltal kivételes rangját bizonyítsa. Góg pedig úgy illeszkedik ebbe a képrendszerbe, hogy a középkorban a nyugati egyházban, de az iszlámban is, az a vélekedés alakult ki, hogy Gógot és népét Nagy Sándor vaskapuval zárta be: ezt döngették kétségbeesetten, s törtek ki időnként, hogy háborúságra induljanak a környező világgal.

Ady Isten-élménye az Ószövetség könyveiből táplálkozva a gyakran acsarkodó, magát akár „szörnyetegnek” beismerő lázadóé, aki Istent „Borzolt, fehér Isten-szakállal, / Tépetten” látja, „szép, öreg Úr”-nak , másutt Cethalnak, s nyilvánvalóan valódi kétség, ha némi póz is, ha így szólítja meg: „Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy.” Akárhogyan is van, Ady költészetét vizsgálva tapasztalhatjuk, Istennel való párbeszéde, vitája, kétségeitől, nehéz lelkületétől el nemigen választható, Isten-élménye örök párhuzamban él minden más gondolatával – a gyakran szeszélyes Ady nagyon is tudatos elméjű személyiség –, magyarságtudata is minduntalan megtalálja az Ószövetség képrendszerében a maga kötődéseit – de szerelmes verseit is átszövi az Énekek Énekének nyelve, utalásai. „Gyermekded kost, fehér gerléket, / Első-fű-bárányt, vért és velőt / Áldoztam már négyéves koromban / Száz-arcú Hágár előtt”, írja A Hágár oltára című költemény kezdő versszakában – de vessük össze a kezdetben idézett Kis, karácsonyi ének attitűdjével a kései Virágos karácsonyi ének szövegét: „Két gerlicét vagy galambfiókat, / Két szívet adnék oda, / Hogyha megint vissza-jönne / A Léleknek mosolya...” Itt is inkább az ószövetségi áldozatok képzete tárul elénk, s nem az a kisfiú által megélt ünnepi hangulat.

Isten-élménynek tekinthetjük azt is, ahol Isten közvetlenül nincsen jelen, s így nem is szólítható meg – de a gesztusok, a jelek, az események mégiscsak Rá utalnak. Ady ezt talán vitatná – költészetét én azonban úgy látom s értelmezem, hogy tele van ennek bizonyítékaival. „Adynak megvolt a jelmeze” – állapítja meg Németh László, s nyilvánvalóan így is van. Nem lehet szó nélkül hagyni magányát sem, s az ebből részint származó fölényét, hiúságát, sérülékenységét. S a kétségbeesését. Csokonaitól a derűt, az apollói harmóniát irigyelte, s ezzel már meg is volt az akadálya, hogy a nagy elődöt példájának vegye. Minden magyar költőnél jobban kedvelte pedig, s rendre „ébresztgette”. A Csokonai Vitéz Mihály című gyönyörű verses emlékezésben s hódolatban az idézett fohász Ady ajkáról is elhangozhatott volna: „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy, / Rossz hátam alá a karod: / Úgy emelj el innen magadhoz, / Ne lássanak a magyarok.” A vers Adynak abbeli hangulati környezetében keletkezik, ahol csak egyetlen verscím idézése is elég: Nekünk Mohács kell.

„Ha van Isten...” Igen, ha van, mondja Ady, „földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Ebben az indulatban a közvetlen Isten-élmény, a vele való csatározás akár valóban háttérbe szorul, s a „Ha van” sem létének kétségbe vonását jelenti. Van, s teendője, hogy fölrázza ezt a népet – s ha olvasható a Szentírásban, „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak”, akkor ki szólítható föl egy megkeseredett nemzet megőrzésére, ha nem Ő, az Úr. „Hajunknak egy ősz, hulló szála / Följegyzett bú nála / S ha bűnös lény tőle elköszön, / Ő vár, míg visszajön, // Nem rója meg sok vétkeinket, / Mert ő szeret minket / S poklok felé visz bár az utunk, / Ő int s visszafutunk.” (Az Uraknak ura) Adynak Istenhez való viszonyában, Isten-élményében ritkán fölnyíló terep, amikor a magánvívódás, a perlés hangja megszólal, de hamar átváltozik a köz ügyének védő hangjaképpen. S itt a megindultság egyben szeretetteljessé válik, történelmi vagy bibliai párhuzam sem szükséges, még a megigazulás igéit hirdető régi hitvallók hangja sem. S mindebből, ha némi kockázattal is, ki lehet következtetni Adynak Istenhez való igaz, meghitt viszonyát, amelynek alapja a bizalom. Mert úgy megszólítani a másikat, ahogyan a költő ilyenkor természetes módon teszi, enélkül nem lehet. A bizalom ihlető ereje viszont, ha úgy akarjuk, a Biblia nyelvi magatartására (lehetséges ilyen), nem magára a nyelvre vezet vissza.

Ady, ha figyelmesen követjük életművét, megtapasztaljuk, mindkevésbé önmagának sajátítja ki az Istent. Vannak erre persze már korai példák is, akkor is, ha még az egyes szám első személy, mint Az Úr érkezése című, csöndes imához hasonlító, meghitt hangja vagy a Krisztus-kereszt az erdőn „nyakas, magyar kálvinista”, ám mégis meghatott legénykedése jellemzi is. Egyiknek még megnevezett környezete sincsen, a másik kulisszája a holdas éjszaka, a téli erdő, s az időt a húsz éve elmulasztott s most pótolt tisztelgő kalapemelés jelzi.

S innen valójában már csak kéznyújtásnyi az élmény, a közösség hitbeli magatartásának kifejeződése: fény-nyár, Kalota-folyó, hídján nép halad át, „templomból jövet” persze („Mily pompás vonulások a dombon. / Óh, tempós vonulás, állandóság, / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom”): s Adynak eszébe juttatja a hajdani gyermekkort, az „Átalvonult templomi népség / Belémköltözött áhítata” fölidézi Érmindszentet, közvetve-közvetlenül: „S imádkozva nézni e nagy szemekben / Magamat és mint vagyok bennük.” A Kalota partján, hiszen Ady Endrének erről az 1914-ben keletkezett remekéről van szó, a maga szépségét és nyugalmát, különös univerzumát itt sikerül, talán Ady egész életére, az így vagy úgy elmúltakra visszavetíteni, s olyképpen a költőnek egyik, vagy talán legnagyobb Isten-élménye, hogy az Úr neve el sem hangzik, még egy csöpp ellen is beiktatódik, „Papi-beszéd kemény fejükből csöndben / Száll el”, de arcukról, mozgásukról, egész hordozatukról mégiscsak Isten jelenléte sugárzik, s az őket körülölelő békés ünnepi természet, mint Isten tükre, visszavetíti rájuk e sugárzást. Még a Szent Lélek ünnepére című pünkösdi vers utal valamelyest erre az élményre: „Hajh, Szent Lélek, / Be ifjú lehettél akkor / S az ákácok is ifjak lehettek: / Micsoda pünkösdök lehettek akkor.”

Isten megszólítása persze ezután sem marad el Ady költészetében – de mint az Új s új lovat című költeményből is érzékeljük, az Úr inkább szövetségesként, a halál sejtelmében is, tudjuk, szinte küzdőtársként tetszik elő: „Segítsd meg, Isten új lovaddal / A régi, hű útra-kelőt”, majd „Élet s Halál együtt-mérendő / S akit a nagy Nyíl útja bánt, / Hadd, óh, Uram, szépülten futni, / Megérkezett gyanánt.” A beteg Ady, a csalódott, az utolsó nagy emberi érzésbe, a szerelembe kapaszkodó Ady, az Utolsó hajók verseinek írója, néha inkább kiküzdője, a nem csak költészetében, de lelkében, testében is mind „töredékesebbé” alázódó poéta mind ritkábban rajzolja föl Isten-képét. Oly verscímek, mint a Követelem a holnapot is, már csak tétova, határozatlan gesztusok, az „Adj, Isten, ha félve, keres, / Jobb időket szegény szívemnek, / Mert így bizony nem érdemes / Élet, se más”. Ha valakire igaz a szólás, az agónia, a lassú haldoklás küzdelem önmagunkért, Ady Endre élete utolsó tíz esztendejében valóban az. „Most a halál előtt, most vagyok” – olvassuk egyik versében. A test, mondják, sorra veszíti ilyenkor tartalékait, a lélek igazán ekkor ismeri meg. Ady boldogtalanságát az utolsó években a szerelem boldogsága egészíti ki, kiszorítani napjaiból nem tudja. Németh László írja Ady költészetéről: „A végokok közé szorított lélek beszél benne.” S ez a lélek előbb veszekszik, vitázik Istenével, majd – néha hitetlenül is – diskurál, végül szenvedésében, segítő társat keresve, ha kimondható így: társnak szegődik az örök dolgokhoz. Mert többek közt úgy érzi, az ember ugyan önmagának, eszméinek is, de elsősorban annak tartozik felelősséggel, aki hűséget követel tőle. „Az Isten van valamiként: / Minden gondolatunk alján.” Majd: „Az Isten: az Én és a kín, / A terv s a csók, minden az Isten.”

Németh László úgy gondolja, ilyen sorokat az a költő vagy géniusz ír, aki „már minden látványosságból kifogyott”. Igazat kell adnunk Németh Lászlónak – abban is, hogy olykor használt kötekedő hangja az Istennel való párbeszédében, „ha akarom: vagy, ha akarom: nem vagy”, sose a tiszteletlenség vagy a gúny hangja, inkább az, hogy Isten benne van. „És senki fényesebben nem szolgálta ezt az Istent, mint ő” – mondja Németh. Úgy gondolom, igaza van.

Elhangzott Érmindszenten, 2004 novemberében