Bevallásaim a kunmarcellaemberről

Mit kompinált már megint az Avas(s)ról Vass Tibor? Mit „irodalmazott be” laptopjának billentyűit tapogatva miskolci kócerájában, valamint Hernádkakon, vagy Kövesden elzártan a külvilágtól, Zinocskájára gondolva – vakon? Új kiadványa gusztusos, jó kézbe venni, bár ahogy a botnak, ennek a könyvnek – a többitől eltérően – két vége van.

In medias res két év termékeny jobbra és balra csordogáló forrásának. Ezt persze nem politikai értelemben gondolom, a jobbot és a balt, és nem azért kezdem a közepén az olvasást, hogy kíváncsi legyek az elejére is, miközben a vége felé araszolok. Középen fogok hozzá, mert ott kezdődik(!), és először jobbról balra indulok, bár nem héber a nyelv, és nem is arab, mégis visszafelé haladok. Kezdem a Testkultúrával, melyben a versek is, mint a „testes nő” hája, három részre osztva, három oszlopba tördelve végig, még akkor is, ha a termetes nőszemély elfogy a végére. A „testes nő” ágyra járó bermudás hódolója a hétköznapi helyzeteket faragja verssé, néha kissé nyersen. De nem kell a tenyerébe köpnie, hogy megizzadjon a munkájában, a versírásban, mert érezhető a nagy „kompinátor”, Vass Tibor kívül maradása az általa teremtett világból. A verssorok nem temetik maguk alá a szerzőt, és hiába dünnyögi az egyszeri ember, hogy ilyet ő is tudna írni, de nem tud! Már csak azért sem, mert Vass Tibi már beirodalmazta, és ha mégis sikerülne, akkor az plágium, vagy utánzat, legfeljebb vasstibis. („Vannak írások, / melynek írásában ugyanott fáradok el, / ahol az olvasásukban, / a saját írásaimról, olvasásaimról van szó...”) Egy kissé lehet, hogy előreszaladtam, néhány oldallal, de a „testes nő”-be én is bele-belefáradtam, ha egy szuszra kívántam elolvasni („...s mi lesz a vége, mivel / fuss el véle, / magyarán mi származik ebből, / mit tudom én”). Sok bőrt lehet lehúzni a „testes nő”-ről, hiába, na, ha van neki, és a költő mielőtt belefáradna az általa teremtett nyelv útvesztőibe, megemeli a poézist Kun Marcella verseivel. Az elképzelt nőről a kitalált költőtárs ír hódolattal a szerzőnek, Vass Tibornak.

Az Okvetetlen ágyakon versei már más dimenzió, más helyszín: Vass Tibor egyes szám első személyben. Saját hangján, saját laptopján űzi, hajtja gondolatait, kövesdi magányában „irodalmazza be” a szobatársakat, közöttük a bogácsi embert, ágyszomszédját, a nőt, aki önkéntes masszírozást vállal akár hajnalban is, és a „kövesdi reuma” szinte minden betege, dolgozója, nyírfája, macskája örökkévalósággá merevedik a gyógyulásra váró költő célkeresztjében („...nem gyaníthatják, hogy életük egy részét ütöm be, / apró, mell- / ékes mozzanatát, amiről gyaníthatóan soha / nem fognak tudomást szerezni...”).

Visszalapozok a könyv közepére, mert befejeződött az első rész a címlap előtt, és folytatom a Vakon_docjaim Zinocskához verseivel. Amelyben a nagy visszatérő számomra a „testes nő”, legalábbis a sorok között lebeg szelleme. És ki szól az új ideálhoz? Nem más, mint a trágárul beszélő bermudás, de most úgy bánik a szavakkal – biztosan szerelmes –, mintha Kun Marcella szájával szólna („Nem is tudom, / érdekelne-e annak fényében Zinocskám, / hogy nincsen a testes nő. / Nem érdekelne biztos, / különben hogy foglalkoznék ezzel, itt.”)

Az utolsó részben, az Önképző körökben sem avas a vas(s), frissen emeli fel a hétköznapok semmitmondó történeteit a Parnasszusra. Futnak ki az ujja alól a versek, játszik a szóval, legyen annak tárgya egy kiállításmegnyitó, almafa, vagy egy ünnepinek hit alkalom, a „karácsonykás” („Ásatom a nyelvet: rizlingua, olcsó, gyér küvé, / Berci bácsi-féle cserszegi fűszeres, / gyógyírok potyára hamismás-verset”). Az utolsó versben azonban másképpen fonódnak egymásba a szavak. A költő nem szabadon asszociál, hanem fiának először olvasott szavaiból – Raktár. London. Holnap. Röntgen – tűz föl néhányat egy gondolatfüzérre a hozzá kapcsolódó emlékekkel együtt, és megállapítja: „...Ha csak egymás mellé, mögé / a szavakat, s nézném csak, mennyi a történet. / A mesélni való. Nem is kellenék hozzá.”

Kocsis Csaba

Vass Tibor: Bevallás garnitúra. Orpheus Kiadó, 2004.