Gittai István

Otthonitthon

Valójában árnyalt és bonyolult (?) is a képe az otthonnak és az itthonnak, hiszen érzelmeim szövevénye hálózza be a szenthelyeket. Az otthon – a gyerekkori – a színmagyar Tótiban lámpavilágol. Ahol a vad- és kerti virágok színe és illata bódít, ahol Anyám varrógépe ketyeg. Ahol nyargal az õz, a vadnyúl, ahol villan a hal a Bisztra vizében, ahol felnyerít a csikó, ahol az istálló gõze megcsap, ahol Apám Kinizsi Pál. Ahol a nyár: tarló és szérû és cséplõgép-búgás és fürdés a patakban. Ahol a tél: disznótori macskaasztal és szállásdombi szánkóverseny és sáskerti korcsolyaparadicsom. Tóti, ahol a szembejövõk köszöntik egymást, ahol gyermekfejjel nem és nem tudtam felfogni, megérteni, hogy a községháza homlokzatán miért piros-sárga-kék, és miért nem piros-fehér-zöld a lobogó. Miképpen Anyám erõltetését, hogy lenyeljem az undorító ízû csukamájolajat, úgy román szavakat kikérdezõ tanítónõnknek a drákói szigorát sem értettem igazán, pedig a maguk módján mindketten jót akartak nekem.

Ötvenhat õszén a rádió utcára kiszûrõdõ hangfoszlányaiból, meg a felnõttek gyerekek füle elõl dugdosni próbált, elharapott szavaiból annyit azért sikerült felfognom, hogy Budapesten lõnek, hogy ottan magyarok háborúznak az oroszokkal. Ahogyan benõ a fejem lágya, úgy ösztönösbõl tudatosba torkoll vélem a bárka. Váradi család- és otthonteremtésem két évtizedében már jóval szeszélyesebb az idõ járása. Miközben emberi szabadságom az agyagos földbe taposva, fantáziám és tollam révén egyre rebellisebb vizekre merészkedem. A fõsodrás neve: Ady-kör. Ahol hasonszõrû barátok, cimborák különbnél különb bátorságos dolgokat mûvelnek: leírnak, kimondanak és megcselekednek ezt-azt. Ez az a kör, amelyet én enyémnek érzek, ez az a közösség, ahol jól érzem magamat. Ahol én szellemiekben gyarapodom. Hát ez az, amit a hatalom nem akar! Tûzzel-vassal se könnyû másodrendû állampolgárt faragni belõlem. Hiszen László király a védõszentem, csak teknõsbékapáncélja – a váradi vár fala – jóval erõsebb holmi rombolni vágyó diktátori allûrnél. És Adyval az élen ott vannak a holnaposok, akik a huzatot s a friss levegõt keltik. Talán vezérük s legnagyobbik váteszük se érzi-sejti Váradon akkor azt még, hogy bõ tíz esztendõ múlva reánk szakad Trianon pokla, átka, baja. Annak levét itta Nagyapám, Apám, én s részben még gyermekeim is.

De hát milyen is lehet a váradi otthon jövõkép nélkül? Merthogy a „román forradalom” után is következetes és folyamatos az a szándék, hogy bennünket földestõl, nyelvestõl, történelmestõl, minden úton és módon bekebelezzenek, avagy kiutáljanak onnan, aljas, alattomos, hazug, sunyi nemzeti-ortodox praktikákkal. S amiképpen a veréb fecskefészekbe beköltözik, úgy lesz övék a laktanya, az iskola, a városháza, a színház, az utca, a város. Beültek a készbe, az ölükbe pottyant potyába. Abba, amit ük- és dédapáink raktak, teremtettek. Még az a szerencse, hogy túl nagy a magyar falat nekik. És talán a világ és Európa se annyira vak, süket mostanában már. Meg aztán szerencsénkre manapság már villámgyorsan terjed a hír. Közülünk valakinek mégiscsak meg kellene számolnia már, hogy hány ortodox templom, kolostor épült és épül Erdély-szerte mostanában. Hát szóval továbbra is és állandóan be-benyomulnak, tolakodnak õk mindenüvé. Mi pedig defenzívában… A kishaza, az otthon meg rogyadozik… Nem kellett-kell nekik a tollam. Sebaj, ama kevéske földi idõmet, ami hátravan még, valahogyan végigevickélem. Akkor is, úgy is, ha Csepelen – itthon – a kutya se biccent felém a fejével. Ha pedig feltámad vágyódásom, hogy Váradot, Tótit lássam, vonatra, autóbuszra ülök, odautazom, s a domboldalon fehérlõ kõhöz virágot viszek. Emlék- és szülõközelben ücsörgök valamennyit, majd visszaindulok. A szembejövõk rám köszönnek, az öregebbje nevét, arcát ismerem csak. Levelesládámba hajszálpontosan hozza a magyar posta a havi számlákat, amelyeket igyekszem rendre kiegyenlíteni. Adós fizet, kutya ugat, a karaván meg karaván.

Itthon vagyok a tizedik emeleti panellakásban, fiamat a nagy szerelem belvárosi albérletbe röpítette innen. Leányom a szomszéd szobában a számítógép meg a tévé képernyõje elõtt raboskodik. Ha kiváló szellemi képességeihez némi szerencse is társulna, ez a leányzó kivirágozhatna.

Szeretett asszonyom, társam, Anyám reinkarnációja, Éva, miként több ezer kötetes könyvtáram és kedvenc képeim is, Nagyváradon maradtak. És a folyóirat, a Várad, amelynek elindítása és életben tartása szívem ügye volt és maradt, szintén oda kötnek, ahonnan eljöttem, ahova visszajárok álmomban és valóságosan is. Útiköltségre hozzávetõleg annyit áldozok, mint Apám nyugdíja volt. Létminimumon pislákolva is eldicsekedhetem azzal, hogy az orvos magyarul kérdi meg: Mi a panasza? Továbbá világútlevelemen a Szent Korona aranylik. Nyugdíjamból futja a legszükségesebbre. Szavazati jogom pedig itthon is meg otthon is van. Úgy gondolom, hogy ez mindkét helyen megillet. Ha pedig minden határon túli magyar ember, mondjuk, egyetlen tollvonással részesülhet majd e földi kegyben, akkor már az otthon és az itthon fogalma is eggyé olvad. Úgy, amiként az bennem már megtörtént. Amit igazságtalanul szétdaraboltak, az ismét egyesül, hiszen egy nyelven beszélünk, írunk, és Szent Koronánk is közös.