JÓZSEF ATTILA

Reménytelenül

Lassan, tűnődve Vas-színű égboltban…

Az ember végül homokos Vas-színű égboltban forog
szomorú, vizes síkra ér, a lakkos, hűvös dinamó.
szétnéz merengve és okos Óh, zajtalan csillagzatok!
fejével biccent, nem remél. Szikrát vet fogam közt a szó –

Én is így próbálok csalás Bennem a mult hull, mint a kő
nélkül szétnézni könnyedén az űrön által hangtalan.
Ezüstös fejszesuhanás Elleng a néma, kék idő.
játszik a nyárfa levelén. Kard éle csillan: a hajam –

A semmi ágán ül szivem, Bajszom mint telt hernyó terül
kis teste hangtalan vacog, elillant ízű számra szét.
köréje gyűlnek szeliden Fáj a szívem, a szó kihül.
s nézik, nézik a csillagok. De hát kinek is szólanék –

1933