Tárnoky Botond költő (1983, Margitta). A Partiumi Keresztény Egyetem bölcsészkarának filozófia szakos hallgatója. Középiskolai tanulmányait a váradi Mihai Eminescu Főgimnáziumban végezte, első versei a Bihari Napló napilap hasábjain jelentek meg.

Tárnoky Botond

A Mondolat szabadsága

Beszélgetés Demeter Szilárd író-szerkesztővel új kötete apropóján

– A Mondolat című köteted műfaját tekintve olvasónapló. Az én olvasatomban ez a kortárs irodalom visszatérő motívumaként van jelen. Úgy érzed, valamit helyre kell tenni vele kapcsolatban?

– Azt, hogy helyre kell tenni, nem merném mondani. Nem az én dolgom, hogy helyre tegyem. Olvasónapló – mondtad. Én olvasok kortárs szövegeket, és ezeket a kortárs szövegeket valamilyen szinten beajánlottam a Korunk olvasóinak. Akkor még ott szerkesztettem. Attitűdökről is beszéltem, többek között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az alapításáról, arról, hogy milyen szükséglet hozta azt egyáltalán létre. De visszatérve a kortárs szövegekre (ezt három éven keresztül hangoztattam, és nagyon fontosnak tartottam), úgy éreztem, hogy a kortárs erdélyi fiatal irodalom nem kapja meg a maga helyét, súlyát. Valamint paradox módon túlságosan hangsúlyos az, hogy valaki fiatalon ír valamit. Ami meg is jelenik (ami egy másik probléma), de egyszerűen nem jut el az olvasóhoz. Az volt az érzésem végig, hogy író ír írónak. Ez egy ördögi kör. Illetve ha meg is jelenik kritika, az olyan szakbarbár nyelvezeten íródik, hogy eleve elrémíti az olvasót még a kritika elolvasásától is, nemhogy a könyvtől. Ezért próbáltam meg kitalálni egyfajta élvezhetőbb nyelvezetet, közvetítést. Ezt vállaltam fel. Úgy gondoltam, „író-olvasóként” nekem ez lehet a tisztem. Ez ment három évig, és azt érzékeltem, hogy rettentő kevesen figyeltek fel azokra a szövegekre, amelyekről írtam, például Szerbhorváth Györgyről (ő vajdasági), Molnár Vilmosról, Lövétei Lázár Lászlóról, Orbán János Dénesről, Karácsonyi Zsoltról stb. Ezért tartottam logikus lépésnek, hogy ezeket a szövegeket egy kötetben összegyűjtsem. Ebben beszélek még a Rammsteinról, tehát zenéről, a számítógépes játékokról, egyebekről. Az a baj, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: ezek is a kultúra részét képezik. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak irodalomból áll a művészet. Azok, akiket szaknyelven „fogyasztóknak” neveznek, igenis kulturális élvezetet találnak ezekben a „termékekben”. Ezekre is oda kell figyelnünk. Meggyőződésem, hogy Kányádit sokkal kevesebben olvasnak, mint ahányan számítógépes játékokat játszanak. Visszatérve a kortárs irodalomra: egyesekről rengeteget beszélnek, például Závada Pálról, Esterházyról, Nádasról. Karácsonyi Zsoltról viszont keveset. Én ismerem őt, olvasom a verseit, szeretem őket, ezért én róla beszélek. Egyszerű a képlet.

– Írói pályafutásodat Kolozsváron kezdted. A transzközép íróival baráti kapcsolatokat ápolsz. Mit gondolsz, mennyire meghatározó a kolozsvári kör a kortárs erdélyi irodalomban? Téged személyesen ők mennyire befolyásoltak?

– Ez egy többosztatú kérdés. Ami az úgynevezett transzközép irodalmat illeti, az egy blöff, amelyet többen követtek el, mint például Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes, Sántha Attila és mások, annak reményében, hogy sikereket érnek majd el, és bekerülnek az irodalmi köztudatba. Ez sikerült is. Én főleg Lövétein keresztül kapcsolódtam lazán ehhez a csoporthoz. Kezdetben negatív érzéseket keltettek bennem, amit meg is írtam az általunk alapított egyetemi lapba. Kerestek is, hogy megverjenek. Legalábbis egy kolozsvári költőről tudom, hogy ez volt a feltett szándéka. Úgy éreztem, az ő irodalmi felfogásuk nem egyezik azzal, amiben én hiszek. Megijesztett az, hogy magasról tojtak minden értékre, nagyképűek voltak. Túl sok volt az a fajta szabadság, amit ők képviseltek. Később aztán kiderült, hogy a nézeteik nem is térnek el annyira az enyéimtől, és ez egy jó buli, az irodalmárkodás, az együtt sörözések, amikor is az asztalnál le lehet húzni a másik írását, de kifelé már nem. Ha már kérdezted, mennyire hangsúlyosan vannak ők jelen, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon. Fekete Vince tíz évig szerkesztette a Helikon Serény Múmia rovatát, ahol pályakezdő írók kaphattak publicitást. Sántha Attila három évig volt az E-MIL elnöke. Orbán János Dénes Szőcs Géza segítségével működtette az Erdélyi Híradó Kiadót. Nekik pénzeket megpályázva sikerült köteteket kiadniuk, érdekeket képviselni. Ha azt mondom, hogy kortárs fiatal erdélyi irodalom, akkor az ő nevük ugrik be mindenkinek, és még véletlenül sem másé. Megint létrejött másfelől a Kolozsvár–Marosvásárhely szembeállításos történet. Egyrészt ott vannak az előretolt helyőrségesek (ez az általuk alapított lap neve), másrészt a látósok. Persze a két tábor átjárható, és át is járódik. Azt is fontos megjegyezni, hogy akik a kritikát inkább gyakorolják és az irodalmi kánonért emiatt elvileg felelősek, azok a látósok. Említettem már az átjárást, itt Balázs Imre Józsefre, Selyem Zsuzsára gondolok. Mégsem érződik ilyen értelemben megosztottság. Szekértáborok azért létrejöttek, de ez már megszokott. A kolozsvári kör azonban szétrobbant. Csináltak valami jót, ezt a búval baszott történetet, amit a kilencvenes években erdélyi, pontosabban romániai magyar irodalomnak neveztek, ezt a bemerevedett képet kinyírták. Nem kell csak a sorsról, nemzetről, munkásosztályról, kisebbségi létről satöbbiről írni; persze érdekel téged, meg minden, de ezen túl kellett lépni. Jó kedvet hoztak az irodalomba.

– A költészet napján a Chanson kávéházban beszélgettünk arról, hogy számodra lezárult egy korszak. A székelygóbés történetre gondolok. Mi az, ami megváltozott, illetve mi az, amivel jelen pillanatban kísérletezel?

– Az történt, hogy leköltöztem Nagyváradra, otthagyva a kolozsvári szellemi centrumot, amely tulajdonképpen nem is az már, ezt csak ők terjesztik magukról. Ez egy önmítosz-generálás. Kikerültem egy vákuumhelyzetbe, és megismerkedtem számomra ismeretlen költőkkel, írókkal. Váradról csak Kinde Annamáriát ismertem, illetve Gittai Istvánt. Amúgy a váradosok mindig elmondják, hogy Nagyvárad teljesen a perifériára szorult. Bekerültem egy ilyen helyzetbe, ahol érdekes módon engemet ismertek, és ahol egy meg nem érdemelt tisztelet övezett. Ekkor elkezdtem gondolkodni, és bepótolni a hiányosságot, elolvasva mindent, amit tőlük felleltem. Nem rosszabbak és nem jobbak, mint az átlag költő, író itt, Romániában. Másfelől nyugodtságot kaptam és egy kis „domíniumot”, ami a Partiumi Keresztény Egyetem, ahol én vagyok Az Író. Persze igaz, könnyű kakaskodni ott, ahol nincs más. Lett életterem, és úgy gondoltam, lezárom a székely korszakot, a „mágikus realistát”, melyet a gyerekkori emlékeimből, illetve valamilyen magánmitológiából építettem. Összegyűjtöttem a relevánsabb novellákat, ezek meg fognak jelenni az aradi Irodalmi Jelen Kiadónál. És pont. De akkor mit írok tovább, mert eddig ezt a „vadszékely” történetet írtam. Egy darabig filozófiai kisregényben gondolkodtam, amihez nagyon sokat kellett volna könyvtáraznom. Pályázgattam, de nem haraptak igazán rá. Pénzhiány miatt egy időre félretettem ezt a tervet. Akkor jött az ötlet, hogy nyelvet kell váltani, nem stílust, csak nyelvet. Egy erős nyelvezetet kell működtetni. Nyilvánvaló, hogy a mese az, ami ezt megengedi. Elkezdtem gondolkodni. Ugye, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőbe jártam, ahol akkor még húsz fiú és hatszáz lány „tanyázott”. Iszonyatosan jó életünk volt. Mindannyiunkba elvileg osztálynyian lehettek szerelmesek. Persze ez akkor nem tudatosult, csak belaktuk azt a teret, amiben éltünk. Átkonvertáltam az alapindulást egy kvázi meseregényszerűségre, és elkezdett működni, elkezdtem élvezni a dolgot. Vannak a lüdérckék, valamint a hajdúsógorok (ezek Molnár Vilmos barátom figurái, aki jóságosan rábólintott arra, hogy használhassam őket), akiket elkezdtem mozgatni. Hoztak egy nyelvet magukkal, amit élvezet írni, de ugyanakkor nagyon nehéz is. Most az van, hogy írom ezt az ifjúsági anti-meseregényt, igazából nem is tudom, hogyan lehet behatárolni a műfajt. Ennyi változott meg.

– Részt vettél a legutóbbi E-MIL-közgyűlésen. Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz a szervezetből?

– Az egyik új elnökségi tagnak, Karácsonyi Zsolt barátomnak ezt úgy fogalmaztam meg, hogy mostanában keveset publikálok, szeretném nyomtatásban látni a nevemet, az újságok ezt meg is írják majd. Így is történt egyébként. Amikor az E-MIL alakult, ott voltam az alapító tagok között. Olyan célok fogalmazódtak meg, mint fordítások, szerzői jogok védelme, honoráriumok kiverése. Ebből vajmi kevés valósult meg. Ami megvalósult, azt helyeslem, például elvinni „szórványba” az irodalmat, ilyenek. De felerősödött az a tendencia, hogy ha valami pénz érkezett, azt egy show-műsor keretén belül, egy gálán szétosszuk. Nem a díjazottak névsorával nem értettem egyet, hiszen mindig van, akiről azt gondolod, jobban megérdemelné, hanem azzal, hogy egy csomó pénzt félreosztottunk. A kilépésemmel csak azt akartam érzékeltetni, hogy ez a dolog szóljon arról, amiért létrehoztuk. A másik, ami nem tetszett, hogy boldog-boldogtalant felvettek E-MIL-tagnak, akinek megjelent valamilyen kötete. Ezek aztán semmit nem csináltak azonkívül, hogy az E-MIL tagjai voltak.

– A mostani választmányban kebelbarátaid is vannak. Õk hogyan reagáltak a lépésedre? Változatott ez valamit a baráti viszonyotokon? Megértették, hogy ezzel csak a rendszer hiányosságaira akarod felhívni a figyelmet?

– Ez nem erkölcsi kérdés, mint amikor a Magyar Írószövetségből kilépett száz-akárhány író, mert Döbrentei antiszemita megjegyzéseket tett. Persze, először azt mondták, hisztis vagyok. Nem értették, miért nem fejtettem ki a véleményemet a közgyűlésen, ami egyébként kész röhej volt. Az emberkék háromnegyede nem volt oda való. Ami nekem elégtételt jelentett, hogy több ember jelezte levélben, hogy egyetért velem. Ez is csak formális volt. Ez az én egyéni döntésem volt, nem akartam rosszat az E-MIL-nek. Mondtam is, hogy ezentúl is szívesen segítek nekik, amiben tudok. Ami meglepő volt, hogy a kilépők közül feltűnően sok volt a váradi. Kinde Annamáriára, Szűcs Lászlóra, Szőke Máriára gondolok. Ami a baráti viszonyokat illeti, azok nem változtak, viszont azt tapasztalom, hogy teljes hírzárlat van irányomban. Valószínűleg azért, mert nem történik semmi. De ez majd a zetelaki írótáborban kiderül, ahol most fizetővendégként leszek jelen, ugyanis az E-MIL-tagoknak ingyenes, és én már nem vagyok az.

– Egyesek szerint manapság sokkal többen írnak, mint olvasnak. Te mit tapasztalsz ezzel kapcsolatban?

– Igen, ez a bizonyos „szabadságnak” és az amnéziának egy különös egyvelege. Tehát: bármit leírhatsz, öndeklaráltan lehetsz költő, író, miegymás, az isten sem tudja lemosni rólad ezt a bélyeget. Pontosabban nem létezik semmilyen kritérium, hogy mi az, ami irodalomnak minősül, bármi megjelenhet. Mindig a szegény Mari nénit bántjuk: jön Mari néni, és megírja az emlékeit, és ez már emlékirat-irodalom. De sajnos ez így van. Nem hajíthatsz el egy rendes könyvet anélkül, hogy minimum három költőt ne találnál vele fejen. Leírtam a Mondolatban is: mintha magyar nyelvterületen mindenkinek alanyi jogon járna egy kötet. És ez nem is baj. Írjon, ha szórakoztatja, én is azért írok. De. Olvasson is. A nyakamat teszem arra, hogy a mai „költők”, izék nagy része nem olvas irodalmat. Saját magát, ha olvassa. Legföljebb a magyar irodalomban járatos bizonyos szintig, kortárs irodalmat nem olvas. Illetőleg semmilyen más irodalmat. És ez baj. Ha valakinek ezért kinyílna a töltőtoll a zsebében: nézzük meg, hányan rendelik meg irodalmi folyóiratainkat! Egy Harry Potter-kötet árából az összesre elő lehetne fizetni egész évre! És az amnézia kérdése: 1989 előtt az égvilágán semmi nem történt. Legalábbis erre utaló „feljegyzések” nagyon nem születnek. Mari néni szögény nem arról ír, hogy milyen volt sorban állni tejért, cukorért, hanem a tájról. Ez elborzasztó!

– Az írók és költők egyre jobban elmentek a vulgaritás irányába. Ez az irodalom alkonyának a jele, vagy inkább polgárpukkasztás, figyelemfelkeltés végett történik így?

– Érdekes, hogy ezt kérdezed, nemrég olvastam egy igencsak meglepő cikket a HVG-ben: anno, ha jól emlékszem, a múlt század húszas-harmincas éveiről van szó, Tersánszky Józsi Jenőt is feljelentették szeméremsértés miatt. Ignotust és József Attilát is beidézték mint másodrendű vádlottakat, ők szerkesztők voltak, pengő-bírságot kaptak. Tersánszky egy rövid novellában, amely a Kakukk Marci része, valamit a nők melléről írt, mittudomén. Móricz is behívattatott saját írása ügyében. Karinthy is. Nézd, ezek korfüggő kérdések. Nekem elég sok bajom van a vulgaritással, mert szereplőim, hogy is mondjam, „naturalista” nyelvet beszélnek. És hát az, amikor a kiskölyök az édesanyjának bazmegel, nem tagadható. Nyelvi szegénységben élünk valóban, viszont egy másik nyelv is kezd kialakulni, úgymond, a „szleng”, erre is oda kellene figyelni. Számomra sokkal szimpatikusabb, ha valaki azt mondja, hogy „faszom”, mintsem azt, hogy „tök ciki” vagy azt, hogy „nem cool.” A legelőbbit legalább értem.

– Nem az a fajta író vagy, aki bezárkózik a saját gondolati építményei közé. Tanárként is igyekszel minél barátságosabb légkört teremteni. Hogy gondolod, a külvilág és a mű belső világa ok-okozati viszonyban áll egymással? A mű üzenet a világ felé?

– Hupsz, most megfogtál. Nem tudom, hogy van-e üzenet. Hogy őszinte legyek, remélem, nincs ilyen. Üzenet akkor létezhetne, ha lenne ilyen, hogy külvilág. Vannak ilyen teorémák (divatosak, meg minden), amelyek arról beszélnek, hogy az egész világot tulajdonképpen olvassuk. Wittgenstein nyelvjátékokról beszél. Ez egy jó szó. Ma nem hitelesek azok a nyelvjátékok, amelyek a kőkemény realitás talajába horgonyozzák le mondanivalójukat. Amely kőkemény realitásról nem is tudunk. Nincs ilyen. Túl sok a jelentés, túl kevés a jelölet, hogy szemiotikus legyek. És ezt elég sokáig hitték is, „megaszondós” műveket kellett gyártani. Az írónak, költőnek nem ez a dolga. Az a dolga, hogy egy világot hozzon létre. Írhat parabolát, lehet nemzetmentő stb. – mindez akkor érdekes, ha jól írja. Olvashatóan. Ezt nevezem én irodalomnak. Az a baj egyébként, hogy mai napig túlértékeljük az irodalmat. A művészek közül az írónak áll jogában „megmondani a tutit”. Hát ne mondja meg. Azért vannak a politikusok és egyéb állatfajták, hogy ők mondják meg. Az író írjon.