Péter I. Zoltán Podmaniczky-díjas helytörténész, újságíró (Nagyvárad, 1949). A Bihari Napló munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től 22 helytörténettel foglalkozó könyve jelent meg, ebből 14-et egyéni szerzőként jegyez.

Péter I. Zoltán

Huszonnyolc év históriája

A nagyváradi római katolikus székesegyházat 1780. június 25-én szentelték fel. A 225. évfordulón felidézzük a székesegyház építéstörténetét.

A nagyváradi római katolikus székesegyház építését Forgách Pál püspök (1747– 1757) kezdeményezte, aki 1748 februárjában foglalta el váradi székhelyét. Szent László templomát szűknek és alkalmatlannak találta székesegyháznak, de nem volt megelégedve a vele szemben levő püspöki lakkal sem. Benn a városban nem talált megfelelő helyet nagyszabású terve megvalósításához, ugyanis nemcsak egy székesegyházat, hanem egy teljes monostort akart építeni terjedelmes kerttel körülvéve. A tervéhez megfelelő helyet Olaszi felett, a szőlőhegyek alatti magaslaton találta meg, amely azzal az előnnyel is járt, hogy püspöki birtok volt. Olaszi akkor még csak a Páris patakig terjedt, az ezen túli rész majd csak 1752-től kezd benépesülni, a székesegyház építését követően.

A székesegyház tervének elkészítésére Forgách püspök Franz Anton Hillebrandt fiatal bécsi építészt kérte fel, aki eleget is tett a megrendelésnek. 1750 júniusában Hillebrandt Váradon járt és írásban kötelezte magát arra, hogy „azon Váradon készített három rajzot, melyet Forgách már elfogadott, »újból« tisztán és pontosan még tizenegy darab rajzban kidolgozza.” A rajzok pár hónap múlva elkészültek. A püspök utasította bécsi ügyvivőjét, Bernáth Györgyöt, hogy intézkedjen afelől, hogy Hillebrandt némi változtatást eszközöljön a székesegyház tervén, többek között hagyja el a kupoláját. Bernáth októberben levében értesítette a püspököt arról, hogy a terveket a kancellárnak is bemutatta, és az jóváhagyta a püspök szándékait, építészeti elképzeléseit. A püspök az elkészült tervrajzokat és a székesegyház modelljét 1751 decemberében átadta három bécsi építőmesternek felülvizsgálatra, akik a tervet némi módosítások mellett megvalósíthatónak találták. De ekkor már javában dolgoztak az alapok kiásásán. A kivitelezéssel Giovanni Battista Ricca olasz építészt bízták meg. Riccát az olaszországi Comóból hívták. Dominici Luchini nevű munkavezetőjével s huszonnégy kőművessel meg is érkezett. A székesegyház alapkövét 1752. május 1-jén tették le, nagy ünnepség mellett.

Az építészettörténeti munkák megoszlanak abban, hogy Hillebrandt vagy Ricca tervezte-e a váradi székesegyházat. Biró József az általa tanulmányozott, az alapkőletétellel kapcsolatos kiadásokat tartalmazó iratok alapján egyértelműen megállapította: Ricca nem kőművesmester, hanem építész volt, aki új terveket készített, amelyekért a pénzt felvette, s így nem lehetett a Hillebrandt-terv kivitelezője. „Ezek szerint a nagyváradi latin székesegyház első, kivitelre került tervét, már csak az írott források nyomán is, Gianbattista Riccának kell tulajdonítanunk.” Kelényi György is elismerte, hogy Ricca több volt, mint Hillebrandt terveinek kivitelezője, de szerinte az olasz építész nem készített teljesen új terveket, hanem a barokk korszak tervezési gyakorlatának megfelelően a Hillebrandt-tervek valószínűleg csak „alapanyagul” szolgáltak számára, s Ricca a maga észak-itáliai eredetű stílusához, kivitelező gárdája képességéhez mérve átformálta, talán egyszerűsítette a kézhez kapott anyagot. Biró szerint Ricca nem a provinciális osztrák templomépítészet szellemében dolgozott, hanem a római barokkot követte, amely közelebb állott Forgách püspökhöz. Ricca a római Il Gesu mását akarta Váradon felépíteni, amelyen – majd mint látni fogjuk – csak az építés későbbi szakaszán változtatott Hillebrandt.

Mivel a talaj nem mutatkozott eléggé szilárdnak, az alapokat úgynevezett cölöprostélyzatra rakták. Ahogy Bunyitay feljegyezte: „A kiásott alapárokba először tizennégyezer tölgyfa cölöpöt vertek le, ezek hegyibe roppant vastagságú gerendákat erősítettek, s az alapfalakat a gerendákra rakták le. 1752 október végéig az alapfalak a föld színéig emelkedtek fel; 1753-ban az ablakok alsó párkányáig és így feljebb évről-évre.” Kezdetben jó ütemben folyt a székesegyház építése, amit később két esemény hátráltatott: Ricca halála 1756-ban, valamint 1757 áprilisában Forgách Pál váci püspökké való kinevezése. Utóbbi 1758 februárjában távozott Váradról úgy, hogy a püspöki szék egyelőre betöltetlen maradt. Salamon József kanonok visszaemlékezése szerint Forgách püspök távozásakor a székesegyház hajója egészen készen állott, csak az utolsó két oldalkápolnánál és a tornyok környékén két öl magasságnyi hiányzott a koronázópárkányig. Forgách visszaemlékezésében a szentély és a két nagy kápolna, azaz a kereszthajókban levő kápolnák befejezéséről tesz említést, a többi rész pedig az ablakok felső részéig volt kiépülve.

A püspöki szék betöltetlensége alatt Kruspér István királyi tanácsos és Keserű György kanonok lett a püspöki javak felügyelője a pozsonyi királyi kamara határozata alapján. A királynő rendelkezett arról is, hogy folytassák a székesegyház építését az üresedésben levő püspökség jövedelméből. Az építkezés vezetését 1756-57 táján Dominici Luchini vette át, aki mint Ricca régi munkatársa és terveinek letéteményese bizalmat élvezett. Ekkor épültek ki teljesen a hajó oldalfalai, de még 1759-ben sem volt befedve a templom, ugyanis: „A kancellária 1759 májusában felterjeszti a királynőhöz a székesegyház ügyét határozathozatal végett: vajon az egyházat rézzel födjék-e be, mint Forgách tervezte, avagy zsindellyel? – s azt véleményezi, hogy megfelelő minőségű cserép esetén cseréppel, a kupolát pedig rézzel, ellenkező esetben pedig az egész templomot a két toronnyal együtt rézzel födjék be. Magán a felterjesztésen olvasható a királynő saját kezű döntése: cserép hiányában zsindellyel fedessék be a templom.” Kruspér csak 1759 augusztusában adott rendeletet a belényesi uradalomnak, hogy faragjanak a tetőzet számára gerendákat. Biró József szerint a helyzetet az is nehezítette, hogy ekkor még kupolával akarták megépíteni a székesegyházat, amire Luchini egyszerű pallérként nem lett volna képes. Az olasz egykori mesterének, Riccának a tervezetét igyekezett megvalósítani.

Mária Terézia 1759 decemberében Patachich Ádámot nevezte ki váradi püspöknek (1759–1776). A kinevezett főpap 1760 márciusában érkezett Váradra. „Az első, amit Patachich Váradra jöttében a városból látott, a Forgách elkezdette székesegyház volt. Vakolatlan téglafalai tornyok nélkül, fedél nélkül; sőt boltozat nélkül – már messziről szemébe tűntek. Nem is téveszté el többé szemei elől” – vélekedett Bunyitay Vince. A székesegyház építésének ügye ennek ellenére nehezen haladt előre, Salamon József kanonok keserűen írja: Patachich Ádám püspök mindjárt 1760 tavaszán a székesegyház betetőzésére egybehordott gerendákat, szarufákat s cserepeket áthordatta a Szent László térre a Csáky Miklós-féle püspöki lak kibővítésére.

De a lak kibővítve sem nyerte el a püspök tetszését, ezért elhatározta, hogy a székesegyház mellé egy reprezentatív püspöki palotát is emeltet. Nagyszabású építkezési terveihez, elképzeléseihez nem felelt meg az észak-itáliai ízlést követő, akkor már provinciálisnak, régiesnek tűnő stílusban dolgozó itáliai mesterek munkája. Patachich püspök Franz Anton Hillebrandtot nyerte meg céljaira, aki a püspöki palota tervét el is készítette. Hillebrandt helyszíni megbízottja mindkét püspöki építkezésnél Johann Michael Neumann lett. 1760-61 körül már mindketten Váradon tartózkodtak. Amikor Hillebrandt átvette a megbízást, alapvetően megváltoztatta Ricca székesegyházi tervét is. Luchini fennmaradt rajza még karcsú tor-nyokkal és középen tamburon emelkedő kupolával ábrázolja a székesegyházat. A ma látottak alapján „a kupolának a nyeregtető alá süllyesztése, a tornyoknak, azok ablakainak, tagozásának, az óra elhelyezésének megváltoztatása s általában a formáiban gazdagabb olasz barokkból copf stílbe való átöltöztetése a később megjelenő Hillebrandt műve.”

A székesegyház építése lassan haladt, mert Patachich püspök minden anyagi erejét a rezidencia építésére fordította. Emiatt a királynő 1769 júniusában Váradra küldte Koller József János kamarai tanácsost, hogy Hillebrandttal együtt vizsgálják felül az építkezést, valamint a püspökség anyagi helyzetét, és az ott tapasztaltakról tegyenek jelentést. Addigra már a székesegyházat Neumann felügyeletével teljesen beboltozták, elkészült a főhajó, a kereszthajók, a szentély csehboltozása, a félgömbszerű szentélyzáródás, valamint a tető alá süllyesztett kupola is, akárcsak a sekrestyék, valamint a feléjük épített helyiségek, a nyolc oldalkápolna a föléjük épített nyolc oratóriummal együtt. Hillebrandt egy sor változtatást javasolt – többek között a főhomlokzat módosítását –, amihez Mária Terézia hozzájárult. A püspöki építkezések a vizsgálatot követően újabb lendületet vettek, de annak jóformán csak a püspöki palota látta hasznát.

Mária Terézia 1776. április 8-án kalocsai érsekké nevezte ki Patachich Ádámot. Emennek eltávozását követően a királynő nem kívánta betölteni a váradi püspöki széket a székesegyház felépítéséig. Patachich elmenetelekor éppen hogy be volt vakolva s meszelve a főhajó boltozata, az oldalfalak az oratóriumok ballusztrádjáig, és készen volt a kupolafreskó a közepén emelkedő vak lanternával, valamint a kápolnákban levő oszlopok.

A püspök távozásával leállt az építkezés is. Salamon kanonok szomorúan szemlélte a félbemaradt székesegyházat. „Gróf Forgách Pál nagyszerű alkotása mivé lett? Tetőzete már átereszti a nedvességet. Kívül-belül vakolatlan. Hiányzik az orgonakarzat. Az oltárok, oltárlépcsők, toronyba és karzatra vezető lépcsők még nem készültek el. Nincs padlózata, kriptája, ajtaja, ablaka. A homlokzat befejezetlen. A fülkék befalazatlanok.” A királynő utasította Hillebrandtot – aki akkor már udvari főépítész volt –, hogy tartson helyszíni szemlét, és tegyen jelentést arról, hogyan lehetne mihamarabb befejezni a székesegyház építését. Az építész a kanonok társaságában – akit a káptalan megbízott a további munkálatok felügyeletével – 1776 nyarán eleget tett a megbízatásnak, majd a látottakról részletes jelentést tesz az uralkodónak. Aprólékosan leírja a székesegyház és a püspöki palota állapotát, a legapróbb részletekre is kiterjedő gondos kimutatást készít, kiszámítva, hogy mennyi pénzre lesz még szükség. Mária Terézia döntése szerint 1777. október 18-ig be kell fejezni a székesegyház építését, amelynek fedezetéül a be nem töltött püspöki tisztség jövedelmét jelölte meg.

Hillebrandt máshol volt építkezésekkel elfoglalva, de egyébként sem volt kedve ahhoz, hogy a Ricca által „eltorzított” építkezési terv kivitelezésében közreműködjön, ezért váradi helyettesére, Neumannra bízta a közvetlen irányítást. 1778 tavaszán hozzákezdtek a tornyok, a homlokzat építéséhez, és olyan jó ütemben, hogy augusztus 15-re már a kereszteket is feltehették a tornyokra. Sajnálatos módon a királynő sürgetése miatt és nem utolsósorban anyagi megfontolásból a tornyokat a tervezettnél alacsonyabbra építették.

Salamonnak – aki Ricca eredeti tervéhez ragaszkodott – számtalan nézeteltérése akadt Neumannal, aki viszont Hillebrandt elképzelését követte. A heves ellentét a Ricca itáliai és a Hillebrandt klasszicizáló barokk felfogása közti különbségekből eredt. A vita eldöntése céljából Salamon József a káptalan és a királyi kancellár útján emlékiratot terjesztett a királynő elé, aki azt kiadta Hillebrandtnak és Neumannak. Hillebrandt 1778. szeptember 2-án keltezett jelentésében minden vádpontra megfelelt, megvédte a kupola szerkesztését, az eldugott oltárok közelebb hozását, az órának technikai okokból az oromzaton való elhelyezését. Mária Terézia elfogadta az udvari építésze érveit, a káptalan vádjait nem vette figyelembe, így a főhomlokzat kivitelezésében, a külső-belső díszítésben Hillebrandt elképzelései valósulhattak meg. A királynő 1779. május 3-án újabb sürgető rendeletet adott ki, és ugyanazon év augusztus 7-re kitűzte a székesegyház ünnepélyes felszentelésének időpontját is. De a székesegyház mégsem készült el, a sok átépítés felemésztette a betervezett pénzösszeget is. A királynő október 21-én egy újabb összeget utalt ki a székesegyház belső felszereléseire. Végül december 8-án Korniss Ferenc nagyprépost megáldhatta a székesegyházat, egyúttal nyilvános használatba is adta. Az ünnepi felszentelésére 1780. június 25-én került sor. Kollonitz László erdélyi püspököt, aki a székesegyházat felszentelte, Mária Terézia ugyanazon a napon váradi püspökké nevezte ki.

A szakirodalomban nincs nyoma annak, hogy 1877-ben a székesegyház szentélyének meghosszabbítását fontolgatták volna, és ezzel együtt a két oldalán levő kápolna és a sekrestye is arányosan megnagyobbodott volna. Az erre vonatkozó tervet Koloman Storno, a székesegyház egy évszázadig fehéren maradt falfelületeit 1878-ben kifestő Storno Ferenc testvére készítette. A terv azonban ma már ismeretlen okból nem valósult meg, tegyük hozzá: szerencsére, mert ezzel megbontották volna a székesegyház arányait.

A székesegyház külső képe nem sokat változott az építését követő több mint két évszázad alatt. A legszembetűnőbb, hogy az oromzatán levő kőszobrokat 1832-ben eltávolították, mivel súlyuk miatt nagy terhet róttak a falra, amely megrepedt, de a statuák is „viseltesek” voltak már. Lajcsák Ferenc püspök belül üres ércszobrokat akart a helyükbe állítani, de végül terve nem valósult meg. 1872-ben rézzel fedték be a tornyok sisakjait az addigi bádoglemez helyett. A toronysisakok rézlemez borítását az első világháború alatt hadi célra levették, közönséges bádoggal helyettesítették.

A székesegyházat többször is felújították. Például 1958–68 között a város restauráltatta külsőleg az elvett káptalani kertek fejében, ahová tömbházakat építettek. Ezt követően, az 1980-as évek végén külföldi segélyszervezetek anyagi támogatásával ismét felújították a székesegyházat. 1991. december 16-án a Basilica Minor kitüntető címet kapta a székesegyház II. János Pál pápától, Tempfli József megyés püspök kérésére.

A székesegyház építéstörténetének összefoglalásaként idézhető Biró József művészettörténész: „Kétségtelen, hogy a katedrális tér- és tömegmegoldásában Ricca műve. Mindaz, ami ettől a tervtől eltér, a későbbi Hillebrandt-jelentésekben pontról-pontra figyelemmel kísérhető. A kupolának a nyeregtető alá süllyesztése, a tornyoknak, azok ablakainak, tagozásának, az óra elhelyezésének megváltoztatása, s általában a formáiban gazdagabb olasz barokkból copf stílbe való átöltöztetése a később megjelenő Hillebrandt műve.” A székesegyház összességében nézve Biró általános érvényű megálla-pítása szerint: „Hatalmas mérete [68 méter hosszú, 30 méter széles, a boltozatok magassága 24 méter] ellenére sem tartozik a legszebb 18. századbeli magyarországi barokk-templomok közé, aminek két fő oka a stílusegység hiánya és a helytelen arányok. Hillebrandt szelleme, mely a templom egész külső tagolását vezette, nem számolt a nagy falfelületek arányos betöltésével. Áll ez különösen a város felé forduló déli főhomlokzatra. A széles és impozáns középrészt aránytalanul csenevész tornyok fogják közre, s ez különösen profilban s nagyobb távlatokból nézve feltűnő. A templom roppant tömegéhez képest túl alacsonyak a 61 méter magas tornyok. Bár elhelyezésük Ricca terve szerint történt, alacsonyságuk az építkezés elhúzódásának és a befejezés sürgetésének rovására írandó. Hillebrandt kényelmes, leegyszerűsített palotastílusa különben sem egyezett meg az olasz barokk magasbatörő s égbenyúló lelkességével, nagy tömeg-hatá-sával és mozgalmasságával. A váradi székesegyház terjedelmes, sárgára vakolt s fekete sodronyos ablakkivágásokkal megosztott, kissé unalmas homlokzatán a vízszintes párkányzatok tömör hangsúlya már nem lefojtott szenvedélyeket, hanem a századvég nyugalomra vágyó klasszicizálását tükrözteti. A részletekben a késői copf stílelemei jelentkeznek.”