Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990–1991-ben a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Gittai István

Egy kis haza

Szüleim elhunyta után többnyire már csak mindenszentek tájékán fordulok meg szülőfalumban, Tótiban. Házunk üresen árválkodik. Egerek, pókok birodalma. A talajvíz meg lassan, de biztosan kúszik felfelé a vályogfalakban. A bútorok, a függönyök, a csillár, a kályha meg a képek továbbra is a helyükön, miként a kamrában a befőttesüvegek s a pincében az üres hordók. Az egyik polcon ott porosodnak, foltosodnak egykor szüleimnek dedikált versesköteteim. Akár a maradék, hátramarad és valakié! – írtam volt valamikor. Néhány fényképpel együtt egy szatyorba pakolom a könyveket. Az Anyám által összegyűjtött újságkivágásokat is magamhoz veszem, mondván, ha már neki annyira fontosak voltak az én publikációim, akkor nekem kutya kötelességem e papírfecniket megbecsülni. Annál is inkább, mert az egyik kötetemből kihullik ama vers kivágása, amelyet kilencven karácsonyára írtam volt Anyámnak: „Anyám, ha lenne jó idő, / lebontanám a házad, / hiszen öreg és roskatag / és nyirkosan hideg. // Anyám, lebontanám, / és kezdenék építeni / tágasat, világosat / és meleget Neked. // »Jól van, képzelegj csak fiam, / építs majd másikat, / ágyadba én addig is, / meleg téglát hozok.«” (Karácsonyra Anyámnak)

Bár a szüleim nem lakják már a házat, valahogy mégsem akarózik túladni rajta. Legszívesebben lebontanám, s ugyanolyan formában, korszerű építőanyagokból visszaépíteném. Sógornőm rábólint az ötletre, mint aki elfogadja, tudomásul veszi irracionális érveimet. Sohase lehet tudni! Ugyanis egyre inkább egy olyan hajlékra vágyom, amelynek udvara, kertje van, s a ház két oldalán jó szomszédok, földijeim laknak. De jó is lenne Évámmal újra életre kelteni Anyám egykori zöldséges- és virágoskertjét! S vasárnaponként elballagni kettesben a templomba, ahol mindenki ismer bennünket, ahol minden arc ismerős nekünk. Talántán Öcsém szőlőjének felélesztésére is kerülne még erőm. Eme ötletemre máris rálegyintek, hiszen egy ideje önként lemondtam már a mámorító itókákról. Annak meg ugyan mi értelme volna, hogy munkám gyümölcsének leve csupán mások jó kedélyét gyarapítsa?

Kétségtelen, számomra egyre bizonyosabb a vágyódás haza, valahová, ahol természetközelben lakhatnánk. A harmincesztendőnyi panellakásban élést végképp megelégeltem. Szükségem volna néhány gyümölcsfára, száz négyzetméternyi gyepre, ahol majdan megszülető unokáimmal hancúrozhatok. Saját kutyámmal, esetleg hátaslovammal vágyom kóborolni. Dűlők, rétek, erdők, tagok, növények nevét óhajtom újra megtanulni. Verejtékezni és vacogni szeretnék. Sárban, porban, harmatos fűben gyalogolni mezítláb, és lavórból mosakodni a kútnál. És lovat abrakolni, itatni, csutakolni. Lóillatot beszívni mélyen. És lovagolni tanítani fiam fiát. Letörölni a port Anyám varrógépéről, megolajozni, s arra biztatni Évámat, hogy szegje be véle a vászonlepedőt. Én meg dugig tömném a fásszínt tüzelnivalóval. Szóval: majdhogynem teljes életet élhetnénk! Karácsony táján disznót vágnánk, jól sütő kemencénk és zajos baromfiudvarunk volna. Tengerimorzsolással, diótöréssel, paszulyfejtéssel, lisztszitálással, tereferéléssel múlnának az esték. Olyasmiket tennénk-vennénk, amikben évtizedek óta nem volt részünk. Sülő kalács illata, friss tepertő íze, gágogás és kotkodácsolás boldogítana, amíg csak élnénk.

A tempó árnya

Többek között egy olyan lovat is őrzök az emlékezetemben, amelyre jobb híján a megátalkodott, csökönyös jelzőt sütöm most. Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb, legtalálóbb és egyáltalán nem a legpontosabb szó azzal kapcsolatosan, ami az állat igazi karakterét lefedné. Továbbá azt is határozottan tudom, hogy gyermekkoromban – ezen esemény megtörténtének idején – volt megfelelő jelző, szó arra, hogy milyen is a lova Mészáros Lajcsi bácsinak. Hát igen, ismételten elveszett – vagy csak elkallódott? – bennem egy gyönyörű szó. A megátalkodott jelzővel illették volna? Nem, nem, mégsem ez a szó volt. De hogy e különc pára köré némi valóságkeretet rittyentsek, elmondom, hogy Lajcsi bácsi fogata egy ízben megállt a házunk előtt. Hogy nevezett néhány percig mit tárgyalt apámmal a kapuban, mit nem, nem tudom és nem is érdekes, hiszen minden bizonnyal valami hétköznapi, gazdálkodással kapcsolatos, ügyes-bajos férfidolog lehetett. Udvaron sertepertélő, begyes galambjait bámuló fiúgyermek számára figyelemre se méltó e dolog mindaddig, amíg a lófogatnak oda nem szólt Lajos bácsi, hogy: Gyí! Igen ám, de a szekér elé fogott két ló egyike nem indult. Se a megismételt gyíre, miként a szíjostor csapásaira sem. Én a káromkodásra meg a lólábra mért ostorcsapásokra lettem figyelmes. S milyen a gyermek: kíváncsian rögvest odaugrik, ahol történik valami. Lajos bácsi csépeli az egyik lovat. A fogat másik lova, szegény, az menne, húzna, de egyedül nem bírja a krumplis zsákokkal teli szekeret. Egy adott pillanatban Lajos bácsi a dühtől elvörösödve leugrik a szekérről, s előhúzza a vasvillát. Krumpliteherhez minek a vasvilla? – kérdezhetik jogosan, amire én azt mondom, hogy előrelátásból. Amiképpen manapság az autó csomagtartójában ott lapul a pótkerék, a szerszámos táska s az elsősegélynyújtáshoz elengedhetetlenül szükséges doboz is, úgy akkoriban a jó gazda szekerének oldalán, minden eshetőségre számítva, ott lógott a vasvilla meg a balta. Nos, ezt a vasvillát húzta elő az iga tulajdonosa, s annak nyelével kezdte el csépelni megmakrancosodott lovát. Heuréka! Megvan a szó: megmakrancosodott! Igen, most már minden kétséget kizáróan bizonyos vagyok abban, hogy ez az a szó, amelyet akkor a megátalkodott ló kapcsán apám kimondott. Hiába sokasodtak a ló pej hátára mért ütések nyomán a hurkák, a ló nem és nem indult. A patthelyzet láttán az én öregemnek az az ötlete támadt, hogy öntsék le a makacs lovat egy vödör kútvízzel. A ziháló-tajtékzó állatnak ez végül is jót tett, s ha nem is azonnal, de néhány perc múlva, toporzékolva bár, de húzni kezdett.

Hogy valójában mi is játszódhatott le az önfejű párában, azt senki sem tudta. Nemhogy az állatorvos, de a falu vénje sem konyította a megfejtést. Ötven esztendő után, minap, azt hiszem, megvilágosodott bennem a rejtély. Véletlenül. Egy filmet néztem a tévében. Szerelmes pár bensőséges párbeszéde pergett a képernyőn, mondhatni már-már szokványosan, amikor a nő hirtelenében egy különös anekdotát kezdett el mesélni. Aminek lényege dióhéjban így fest:

Egy Himalája lábához érkezett expedíció tagjai nepáli teherhordókat alkalmaztak, hogy magaslati kutatásaikhoz és túléléshez szükséges cuccaikat vigyék fel a hegyre. Verőfényesen sütött a nap, s a meredeken magasodó hegylánc oldalában a mostoha útviszonyok dacára is igen jónak mondható ritmusban haladtak. Egy darabig. Aztán a teherhordók megálltak. A libasorban vonuló expedíció valamennyi tagja helyénvalónak találta, hogy szusszanjanak valamicskét. Igen ám, de amikor eljött az újraindulás ideje, a teherhordók egyöntetűen megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandók hátukra venni málháikat, sem egy, sem két, sem pedig három óra múlva. A tudósok méltatlankodva fordultak a teherhordók vezetőjéhez, aki széttárt karokkal jelezte: ő bizony semmit sem tehet, hiszen az emberei megátalkodottak és eltökéltek a veszteglést illetően. A megbízókat a széttárt kezek nem nyugtatták meg. Õk igenis tudni szerették volna, hogy mi váltotta ki a málhahordók ellenszegülését. A nepáliak feje nagy sokára végül is kinyögte, hogy emberei túl gyorsnak tartják a tempót, a sietséget, olyannyira, hogy azt a lélek nem bírja követni. Mivel pedig a lélek lemaradt, a teherhordók most mást se tesznek, mint hogy bevárják, amíg önnön lelkük utoléri őket.

Hát igen, ez az! És ez több mint gyönyörű. Naná, hogy elgondolkodtató!

Lajos bácsi megmakrancosodott lova vajon nem lemaradt lelkére várt-e akkor és ott, a mi házunk előtt?