Maurice Duruflé – francia premier Váradon

Április óta szemmel láthatóan felbolydult a zenei élet Váradon, úgy tűnik, hirtelen mindenki szeretett volna valamit megmutatni vagy bemutatni. Õsbemutatókban és meglepetésekben nem volt hiány, elég, ha csak a Bazilikában május közepén Franz Metz vezényletével előadott Dittersdorf-misére gondolok, amelyet nem valószínű, hogy az elmúlt kétszáz évben valaki hallhatott Nagyváradon. De itt van a végre nálunk is felbukkant kodályi Psalmus Hungaricus, ezt Berkesi Sándor dirigálta május végén a filharmóniában. Ha már a különlegességeknél tartunk, meg kell említenem a Thurzó Sándor József által szervezett Brazil Zenei Fesztivál hatodik kiadását is, mely idén júniusban ismét számos, európai fül számára szokatlanul egzotikus zenét hozott Váradra, számtalan eddig Európában sem hallott művel. A sok koncertnek köszönhetően néha még az a bosszantó helyzet is előállt, hogy időben egybeesett két hangverseny, és dönteni kellett, melyiket válassza a zenebarát. Nos, mi ez, ha nem határozott javulás ahhoz a langyosan nyugalmas hétköznapi élethez képest, amikor öröm volt, ha az ember heti egy csütörtöki hangversenyre elmehetett, esetleg havi egy-két alkalommal élő kamarazenét hallhatott?

Amiről beszélni szeretnék, az egy országos bemutató: Maurice Duruflé (1902–1986) 1947-ben keletkezett Rekviemje (op. 9), amelyet a Kodály-művel együtt valódi nagy durranásnak számító koncerten Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy vezényletével, jó nyolcvan fős énekkarral, a mannheimi Melanchton Kantoreiból, a Debreceni Református Kollégium Kántusából és a Partiumi Keresztény Egyetem Énekkarából összeállított kórussal hallhatott a filharmóniában a közönség.

Ami Duruflét illeti, ő az a fajta tökéletességre törekedő zeneszerző volt, aki látszólag nem sok kompozíciót hagyott az utókorra (mindössze 14 nyilvánosan is jegyzettet), viszont azokat rendkívüli alapossággal csiszolgatta, míg kiadásra nem kerültek. A jelenség nem egyedi, elég, ha rögtön zeneszerzéstanárát, Paul Dukas-t említjük, aki még ennél is kevesebbet publikált. Talán tőle ered Duruflé szűkszavú alapossága is. Ez a fajta szűkszavúság a mai CD-gyűjtőknek szolgálhat leginkább örömére, hiszen akár néhány lemezre ráfér a szerző egész életműve. Duruflé nemcsak zeneszerző, de orgonavirtuóz is volt, szívesebben is komponált erre a hangszerre, emellett pedig zenekarra. Furcsamód tartózkodott például a zongorától vagy a vonósnégyestől, mert úgy gondolta, ebben már előtte mások sokkal nagyobbat alkottak. Bár kortársa és kollégája volt Messiaennek, Duruflére mégsem hatott az avantgárd.

Duruflé 1927-től Louis Vierne asszisztense a Notre-Dame-katedrálisban. Hűséges növendéke volt a 32 évvel idősebb komponistának és orgonaművésznek, hiszen még akkor is mellette volt, amikor Vierne 1937. június 2-án, 1750-ik, jubileumi koncertjén az orgona billentyűire roskadva halt meg. A sors iróniája, hogy bár Vierne maga is Duruflét szerette volna utódjaként látni a katedrális orgonája mellett, a hivatalosságok nem így rendelték, így Duruflé 1930-tól a Saint-Étienne du Mont orgonistája lett.

Az orgonánál maradva, örömhír, hogy a Váradon országos viszonylatban először bemutatott Rekviem az elmúlt egy év leforgása alatt immár legalább a második nálunk hallható Duruflé-darab a kevés számú opusból. Lehet, hogy kevesebben emlékeznek rá, de a várad-olaszi református templomban tavaly augusztusban volt egy koncert, akkor a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona szakos hallgatójának, Gyimesi Bencének az előadásában Duruflé egyik orgonaművét is hallhattuk, Prelúdium és fúga ALAIN nevére (1942, op. 7). A darab a szerző orgonista barátja, a háborúban 1940-ben elesett Jean Alain emlékére íródott. A francia hatok, főleg Poulenc hangzására emlékeztető improvizatív zenemű egy olyan francia hangzáshagyományra épül, mely teljesen idegen az európai zenekultúrát oly sokáig meghatározó német és olasz tradícióktól. Gyakran Debussy játék- és dallamszeretete is visszaköszön benne. Dinamikus, de halk, ugyanakkor elevenen nyüzsgő bevezetője, mely leginkább egy francia film zenéjére emlékeztet, szüntelenül viszszatérő epizóddá alakul, némi finom módosításon átesve. Ezeket az epizódokat a mű címében szereplő Jean Alain által komponált Litánia egyik témája szakítja szüntelenül félbe, végezetül pedig egy dinamikailag felfokozott tetőpontban csúcsosodik ki a darab.

Visszatérve a nemrég bemutatott Rekviemhez, szembetűnő, hogy milyen hosszú idő (közel 60 esztendő) kellett, míg elért hozzánk ez a remekmű, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük az előző rendszerben nem szívelt egyházi vonzatát és az egyesek fülét akkoriban sértő nyugatias hangzást. De az okokat jobb nem feszegetni, hiszen vannak itthon olyan kvalifikált zenészek is, akiknek Duruflé neve egyáltalán semmit sem mond. Az 1947-ben keletkezett művet a szerző apja emlékének ajánlotta. Duruflé aprólékosságát jellemzi, hogy ami a hangszerelést illeti, több változat is tartozik a műhöz. Így van egy orgona-, egy kiszenekari és egy nagyzenekari verzió is, természetesen mindegyik kórussal ellátva. Duruflé Rekviemje idealizált hangot képvisel. Fő forrása a már említett középkori gregorián ének, hangszerelésének mintaképe Ravel és Debussy, szerkesztésének és hangulatteremtésének pedig Fauré Rekviemje. Faurétól leginkább az emberi hangzás, paradicsomi harmónia és a francia dallamszeretet az, ami átöröklődik, igaz, egy intenzívebb és színesebb, dinamikailag felfokozottabb szemléletben és modernebb tónusban. Duruflé hangzásvilága a gregoriánt oly módon ötvözi a modern hangszerelés eszközeivel, hogy hatásai a megnyugvásból gondosan megépített ívű sokkoló erejű tetőpontokhoz, majd újabb nyugvópontokhoz vezetnek. Kedveli a szüntelen hullámzásokat, hangszőnyegeket és színértékű dallampárhuzamokat, ezek szüntelen váltakozásából időnként kiválnak az egyszólamú gregorián témái és dialógusai. Eszközei együttesen valamiféle bizarr időtlenséget és meditatív statikusságot árasztanak, a végtelen érzését keltve.

1975-ben tragikus fordulat következett be Duruflé és felesége életében. A dél-franciaországi Valence mellett egy autóbaleset következtében mindketten maradandó sérüléseket szenvedtek. A komponista csak részlegesen gyógyult fel, és az elkövetkező tíz esztendőben ritkán hagyta el betegágyát. Több hónapnyi kórházi kezelés után, 1986-ban halt meg, 84 esztendős korában.

Egyik méltán legnépszerűbb műve az op. 9-es Rekviem, amelyet végre nálunk is élőben hallhatott a közönség. A kiváló orgonaművész és megfontolt komponista az európai, főleg a francia zenét az Egyesült Államokban is népszerűsítette. Poulenc már említett Orgonaversenye mellett számtalan premier hangzott el kezei alatt, többek között Vierne VI. Szimfóniája (1935). Sok hangfelvétel őrzi orgonajátékát és különböző művek előadását, köztük saját Rekviemjét, Saint-Saëns Orgonaszimfóniáját, Fauré, Charpentier vagy Honegger vokál-szimfonikus egyházi műveit, Bach orgonamuzsikáját, valamint néhány Vierne- és Tournemire-mű rekonstrukcióját.

Tóth Gábor